Interjú Szenteczki Zitával
2018.12.04.

Szenteczki Zita két éve végzett a Színház- és Filmművészeti Egyetem rendező szakán, de már dolgozott több prominens kőszínházban és független csapattal is. Szereti a közös munkát az Operettszínház nagyzenekarával, de örömest alapítana új színházi műhelyt is, ahol a maga ura lehet. Most Maeterlinck A kék madarából rendez zenés ifjúsági előadást a Kálmán Imre Teátrumban egy fiatal, tehetséges alkotógárdával. PUSKÁS PANNI INTERJÚJA.

Revizor: A kék madár, amit most rendezel az Operettben, zenés ifjúsági előadás. Dolgoztál már zenés előadásban korábban?
 
Szenteczki Zita: Már az egyetemen is volt operavizsgánk, akkor Gluck Orfeusz és Euridikéjét rendeztem. Nagyon más egy eleve adott zenével dolgozni, mint létrehozni valamit a nulláról. Két éve rendeztem szintén itt, az Operettben a Szegény Dzsoni és Árnika című előadást, aminek Szirtes Edina Mókus írta a zenéjét, a dalszövegeit pedig Závada Péter. A szövegeket most is Péter írja, a zenét viszont ezúttal Ádám Rita és Darvas Bence szerezte hozzá.
 
R: Miért éppen ezt a művet választottad? Egyáltalán: te választottad?
 
SzZ: Igen, én választottam. Úgy éreztem, hogy ennek a darabnak a kérdései foglalkoztatnak, a költőisége, képisége inspirál. És nagyon alkalmas zenés adaptációra. Már gyerekkoromban sem nagyon szerettem a mesékben az álomkeretet, nagyon tét nélkülinek éreztem. Az álomkeret helyett a szereplők nálam egy egész életet járnak végig, felnőnek, megöregszenek a darab során. Így először gyerekszereplők játsszák Tyltylt és Mytylt, aztán fiatalok, majd felnőttek, végül idősek – ezért is van olyan sok szereplő a színlapon.
 
R: Nagyon fiatal alkotógárdával dolgozol, akik közül senki sem az Operettszínház tagja. Őket te hívtad ide?
 
Szenteczki Zita
Szenteczki Zita
SzZ: Igen, és nagyon örülök, hogy ebben szabad kezet kaptam. Nekem rengeteget számít, milyen légkörben dolgozom. Ha az alkotók közt összhang van, az átragad a színészekre, műszakra, mindenkire. Sokakkal a csapatból már sokadszorra dolgozom. Bíró Bence dramaturg például sok éve a szövetségesem. Widder Kristóf koreográfussal ez már a negyedik közös munkánk; az a nyugalom, figyelem és fegyelmezettség, ami belőle árad, nagyon fontos nekem. Závada Péter írja a dalszövegeket, remekül tudunk közösen gondolkodni. A szövegkönyvbe Kautzky-Dallos Máté is besegített. A látványt Michac Gábor tervezte, ez a szürreális, fantasy-s világ nagyon illik Gáborhoz, és menő, hogy ki tudott találni egy olyan teret, amiben ez a rengeteg képváltás és szereplő jól működik, pedig nagyon kicsi színpadról van szó. A már említett Ádám Ritával, Darvas Bencével, továbbá Varga Vincével most dolgozom először. Bencét és Ritát nem ismertem korábban, de az első találkozástól tudtam, hogy megvan a közös hang. A mozgóképet Varga Vince készíti, ő az előadás fénytervezője is. Ez az első közös munkánk, de nagyon közel áll egymáshoz a vizuális ízlésünk, és a munkához való hozzáállásunk. Aki belsős és szorosan az alkotócsapathoz tartozik, Mihalics János, a zenei vezető. Rengeteg tapasztalatával nagyon sokat segít a részletek kidolgozásában.
 
R: Milyen lesz az előadás zenei világa?
 
SzZ: Alapvetően klasszikusabb zenei irányt kell elképzelni. Nagy, színes hangszerelésű. Minden dal egy kicsit más, de jellemzi az egészet egy tangós, kuplés, sanzonos hangulat. 
 
R: A kék madár ifjúsági előadásként van meghirdetve. Közben azt gondolom, hogy Maeterlinck műve nem feltétlenül ifjúsági. Át kellett hidalni ezt a problémát?
 
SzZ: A kék madár tartalma és filozófiája szerintem is felnőtteknek való, de biztos vagyok benne, hogy mindannyian más-más szálakhoz, gondolatokhoz fogunk kapcsolódni benne, és ez igaz korosztályos szinten is. Igazából ez nehéz kérdés, mert bár egy meséből indulunk, aminek gyerekek a főszereplői, ahogy halad az idő, lassan felnőnek, egyre bonyolultabb kérdésekkel, helyzetekkel kerülnek szembe, egyre csalódottabbak lesznek, de végig kell menniük az úton.
 
R: Mi az, ami igazán érdekel téged ebben a szövegben?
 
SzZ: A benne megjelenő különböző halálfelfogások, az, hogy az emlékezés hogyan tud életben tartani valakit, hogy hogyan nézünk szembe a félelmeinkkel. Nagyon sűrű ez a szöveg. Jó kihívás a szimbolikus karakterek emberi megfogalmazása; a kutya egy krisztusi karakter, aki azt mondja, ha bántja az ember, akkor is hű marad hozzá, és vele szemben ott a macska, aki lázad az emberi elnyomás ellen. Rendezőként persze nagyon érdekel az egész képi megvalósíthatósága is.
 
R: Milyen koncepció szerint jön létre a látvány?
 
Pionírszív, Örkény Színház. Fotó: Puskel Zsolt, PORT.hu
Pionírszív, Örkény Színház. Fotó: Puskel Zsolt, PORT.hu
SzZ: A díszlet, amit kitaláltunk, az út motívumára épül. Ennek a díszletelemnek folyamatosan tud változni a forgása és a színe, de tulajdonképpen egy nagy üres tér az egész, mert a Kálmán Imre Teátrum színpada nem alkalmas hatalmas díszletváltásokra. A jelmez színes és hangsúlyos, ami jó kontrasztot alkot a tér csupaszságával. Tyltyl és Mytyl otthonából színesedik ki minden.
 
R: Nem kellett sok időnek eltelnie, hogy az egyetem után munkát kapj az Operettben, de dolgoztál most az Örkényben is, a Pionírszívben. Hogy alakulnak ezek a dolgok?
 
SzZ: Mind másképp. Abban az évben, amikor diplomáztam, hívott a Kerekasztal dolgozni. Egy Balázs Béla-mesét csináltunk, A csendet. Talán Gáspár Ildikó ajánlotta akkor Mácsai Pálnak, hogy jöjjön el, és nézze meg ezt az előadásomat. Tetszett neki, aztán felhívott, hogy küldjek még vizsgarendezéseket. Mikor megnézte őket, felkért, hogy csináljam meg a Pionírszívet. Az Operettben még az egyetem alatt csináltam az első munkám, a Szegény Dzsoni és Árnikát. A halál kilovagolt Perzsiából pedig már régi álmom volt, ami a Trafóban a Staféta pályázat segítségével jött létre. 
 
R: Rengeteget gondolkodtam akkor rajta, hogy miért akar egy fiatal rendező 2018-ban Hajnóczyt színpadra vinni...
 
SzZ: A halál kilovagolt Perzsiából fontos középiskolai olvasmányélményem. Különben sokan nem értették, hogy mik a kapcsolódási pontjaim ehhez a történethez, de engem nem annyira az alkoholizmus, a függőség motívuma érdekelt elsősorban, hanem az emberek közti falak és a kommunikáció nehézségei. Vagy például, hogy mit hozunk magunkkal otthonról, és hogy ez milyen abszurddá képes tenni emberi kapcsolatainkat.
 
R: De nem járt el felette egy kicsit az idő? Jó Hajnóczyt olvasni, de sokszor érzem azt vele kapcsolatban, hogy a múlt jelenik meg a szövegeiben.
 
Szegény Dzsoni és Árnika, Operettszínház. Fotó: Puskel Zsolt, PORT.hu
Szegény Dzsoni és Árnika, Operettszínház. Fotó: Puskel Zsolt, PORT.hu
SzZ: A rendszerváltás előtti időszak most is érződik. Nyilván van most egyfajta visszarendeződés is, amelyben újra aktuálissá válnak a könyv sorai, de elég az is, ha körbenézünk a városban vagy beszélgetünk a szüleinkkel, nagyszüleinkkel. Nem érzem annyira távolinak a szocializmust, bizonyos rétegei velünk vannak még mindig.
 
R: Vannak hosszútávú szakmai terveid, álmaid?
 
SzZ: Persze, szeretnék majd saját csapatot, saját színházat. Szívesen tanítanék is, idén kezdtem el a doktori iskolát a Színház- és Filmművészeti Egyetemen.
 
R: Igazgatnál színházat?
 
SzZ: Azt látom, hogy egyre kevesebb a lehetőség a független csapatok számára. A Trafó rengeteg produkciónak ad helyet a külföldi előadásokon felül, ami nagyon jó, de így például egy év is eltelik két Perzsia-előadás között. A független előadások megszervezése iszonyú sok energiát emészt fel, nagyon nehéz így ezeket a produkciókat életben tartani. Azt kevésbé tudom elképzelni, hogy egy kőszínházat igazgassak, de egy befogadószínházra vagy egy bázisműhelyre nagyon nagy szükség lenne, ahol az előadásaim nem kerülnek le pár alkalom után, hanem tudnak fejlődni. Jó lenne egy hely, amit sajátomnak érzek. Persze nem azt szeretném, hogy csak az enyém legyen: közösségekben szeretek gondolkodni, alkotni.
 
R: Ugyanakkor a színházigazgatás nem feltétlenül csak egyéni érdek, hanem társadalmi-politikai felelősségvállalás is…
 
SzZ: Tudom, és ezt szívesen csinálnám. Engem nagyon érdekel, hogy tudunk arról beszélni, ami velünk történik.
 
R: Szerinted a magyar színház most mennyire reagál arra, ami történik?
 
SzZ: Visszatért a rendszerváltás előtti áthallásosság, és szinte mindenbe bele lehet látni a politikát. Nagyon felvállaltan, fórumszerűen nem igazán létezik politikai színház, inkább összekacsintósan. Többnyire én is nagyobb témákhoz nyúlok, amelyek általánosan érthetőek, de nagyon szívesen néznék olyan előadásokat, amelyek ezt bátrabban csinálják. Abban biztos vagyok, hogy nem szabad ezt a pártpolitikai kérdésekre szűkíteni, mert az nagyon leegyszerűsíti a politikáról való beszédet és a művészi megszólalást.
Szerző: Puskás Panni