Daniela Kapitáňová – Ari-Nagy Barbara – Bíró Kriszta – Szenteczki Zita: Pionírszív / Örkény Színház
2018.03.26.

A negyvennégy éves Samko Tále gyűlöli a másságot. A szlovákokat szereti (a cseheket, a magyarokat, a cigányokat, de még az oroszokat is utálja) meg a rendet és a szabálykövető normális emberek kiszámítható viselkedését. NÁNAY ISTVÁN ÍRÁSA.

A százötvenkét centi magas, szellemileg kissé visszamaradt férfi tolókocsijával járja Rév-Komárom utcáit és papírt gyűjt. És figyel. Mindent észrevesz, s amiről úgy véli, hogy veszélyezteti a szocializmus építésének ügyét, azt jelenti kommunista párttitkár párfogójának, tud. szoc. dr. Gunar Karolnak. Egy kocsmai ismerőse, bizonyos Gusto Rúhe felszólítására könyvet ír a temetőről. Az első próbálkozása azonban csak egy oldal lett, ezért egy esős délután – amikor nem érdemes papírt gyűjteni, mert az átvevők vizes papírt nem vesznek be tőle (bezzeg a magát illegető cigány Édesovától igen – nehezményezi), s különben is javítják a tolókocsijának a visszapillantó tükrét – belefog a második könyvbe. Ebben sem sok szó esik a temetőről, annál több a magát jó szlováknak, kommunistának és hazafinak tartó Samko Táléról, a hetvenes-nyolcvanas évekről, amikor minden jó volt, mert rendet tartott a párt, valamint a városka életéről. 

Bíró Kriszta
Bíró Kriszta

2000-ben jelent meg Könyv a temetőről című regény, amelynek első kiadását a szerző, Daniela Kapitáňová még a történeteket egyes szám első személyben, vég nélküli beszédfolyamként elmesélő főszereplő neve alatt adta ki. A Prágában tanult rendezőből íróvá váló szerző – aki 1981-84 között a Magyar Területi Színház tagjaként Komáromban és Kassán számos, elsősorban szlovák darabot vitt színre – a kilencvenes évek második felében, közel négy esztendeig dolgozott a különös nyelvi világot teremtő regényén. 

Ez az időszak Vladimír Mečiar harmadik miniszterelnökségének ideje, amikor a szlovák-magyar viszony Szlovákián belül éppen úgy, mint a két ország között, rendkívül feszültté vált, s az elsőkötetes írónőt elsősorban az együttélés jövője miatti aggodalom ösztönözte regényének elkészítésére. Mindaz, amit az alsótagozatos gyerek szintjén fogalmazó Samko Tále a világról, a nemzetről, a kommunistákról, a rend szükségességéről, a többséghez való feltétlen igazodásról, az önkéntes információszolgáltatásról elmond, a „Szlovákiában szlovákul!”-szlogennel kifejezett hivatalos nacionalista ideológia következménye és lenyomata. 

Samkó ideális alanya a mindenkori agymosásnak. Bármilyen mulatságosnak is hat a primitív fogalmazás, a rosszul értelmezett idegen és anyanyelvi kifejezések tömkelege, a hibás helyesírás, a bekezdéseket gyakran lezáró „Hát nem? Hát de!”-szófordulat, a („vonatkozásában”-nal együtt a magyar köznyelvben is elharapódzott) „tekintetében” visszatérő használata, egyre taszítóbb, riasztó és fenyegető kép bontakozik ki a „jó szlovák” – és persze a jó lengyel, a jó magyar stb. – beszűkült és kirekesztő gondolkodásmódjáról, manipulálhatóságáról, rosszindulatáról és stupiditásáról.


A könyv másfél évtizedes késéssel, 2016-ban jelent meg magyarul Mészáros Tünde érzékletes, a roncsolt nyelvet bravúrosan visszaadó fordításában. Ez szolgált alapul az Örkény Színház bemutatójához is. Ari-Nagy Barbara, Bíró Kriszta és Szenteczki Zita szövegvariánsa követi a regény monologikus szerkezetét, megtartja a szerző nyelvi világát, de kiiktatja azokat az utalásokat, amelyek túlságosan lokalizálnák az elmondottakat, ezáltal általánosabb érvényűvé teszi a Samkó Tále által képviselt magatartást és gondolkodásmódot. (A könyvből már 2009-ben készült szlovák nyelvű monodráma, a szarvasi Cervinus Színház előadását a nemrég tragikus hirtelenséggel elhunyt kiváló felvidéki színész, Benkő Géza játszotta és Gergely László rendezte.)  

A pesti előadás nagy találmánya, hogy Samkót Bíró Kriszta játssza. A clown alkatú és arcú színésznő kortalan, sem nem férfi, sem nem nő alakot teremt, ez által is a figura tipikus vonásai hangsúlyozódnak. Színészi átalakulásához nagyban hozzájárul Juhász Nóra jelmeze (sötétkék, túlméretes, vastag szövetnadrág, fehér nagy gallérú ing, piros pulóver, középkék vászon, uniformisra hasonlító dzseki – amelynek kivágásában a piros pulóver úgy virít, mint a pionír nyakkendő – és a színésznő szeméig behúzott, mélykék farmerkalap) és a szájába tett protézis.

A stúdiószínház amúgy is kicsiny színpadán, egy összezsugorított és agyonzsúfolt, egyszerre naturális és elemelt konyha-díszletben zajlik az előadás. (A látvány egésze szintén Juhász Nórát dicséri.) A fekete-fehér kockás padlón, középen asztal áll, ami mögül alig látszik ki a színésznő. Jobbra szék és fotel, mögötte a konyhasarok műanyag függönnyel van elkerítve, balra tévékészülék, hátul kredenc, rajta mikró és villanyrezsó, valamint falikút és minibojler. A kredencajtón – amely egyben bejárat is – meztelen nőt ábrázoló falinaptár, a fotelben kutyás-macskás, hímzett huzatú párna. Minden praktikusan, elérhető közelségben van elhelyezve, ahogy egy kisnövésű magányos ember berendezkedik.

A tárgyak zsúfoltsága nem csak a miliő megteremtését szolgálja, Szenteczki Zita rendezésében a bútorok, a használati eszközök, a terítő és a nejlonfüggöny, az ételhordó és a bögre, a cserepes virág és a tévé a rajta álló kis ventillátorral együtt egy tárgyjáték szereplőivé válik. Tále az elbeszélésében sok embert idéz meg, a rendező ezekhez a személyekhez egy-egy tárgyat rendel, s a színésznőnek úgy kell ezekkel játszania, úgy kell őket életre keltenie, hogy hétköznapi funkcióikon túl jelképes értelmük is világossá váljon, anélkül, hogy e kettős közlés didaktikussá váljon. A tárgyjátékot kiegészíti, illetve ellenpontozza Kákonyi Árpád hol sejtelmes vagy groteszk, hol érzelmes vagy mozgalmi dalokra emlékeztető motívumokból születő, az előadás dramaturgiai fordulatait megerősítő zenéje. 

Fotók: Puskel Zsolt, PORT.hu
Fotók: Puskel Zsolt, PORT.hu

Bíró Kriszta bravúrosan, a hétköznapiságukra fókuszálva bánik a tárgyakkal, reagál a zenei hangzatokra, zörejekre, amelyek plusz értelmére a nézőnek kell ráismernie. Az előadás nem válik bábos tárgyjátékká, mindvégig egy hiperaktív embert látunk, akinek különös a viszonya a környezetéhez. Ez egyfelől kiemeli a monológot a műfajra sokszor jellemző térbeli statikusságból, másfelől azonban veszélyeket rejt magában: felpuhítja a szöveg társadalomrajzát, a paternalizmus működését és az azt igénylő tömegember-típus veszélyességét azzal, hogy olyan veszélytelen és korlátoltan bogaras embernek mutatja a spiclit, aki a képzeletében megelevenedett lényekkel társalog.

Az összbenyomás alapján ez aligha lehetett az alkotók szándéka. Az viszont igen, hogy ezt az alakot ne leegyszerűsítve mutassák be. Bíró Kriszta cseppet sem idealizálja a férfit, de megpróbálja megérteni, hogy mi motiválhatja őt véleményének megfogalmazásakor, ítéleteinek kimondásakor. A halálosan komolyan elmondott blődségek, a többiektől ellesett, de meg nem értett és szajkózott szövegelés fekete humorát tökéletesen visszaadja a színésznő, ugyanakkor tartása, elhúzott szájszéle, kikerekedő szemei, kipréselt szavai jól jellemzik azt az embert, aki visszatérőn hajtogatja: „Én nem vagyok debil, én olyan vagyok, mint mindenki más!” Másfelől azt is érezteti, hogy ez egy szerencsétlen ember, aki nem sok szeretetet kaphatott élete során, és ez sok mindenre ha nem is felmentést, de magyarázatot adhat. A spicliségre persze aligha.