Persze sem a Hatodik érzék, sem legjobb mozija, a Sebezhetetlen színvonalát nem ütjük meg, az viszont tény, hogy Az utolsó léghajlító vagy A Föld után mélységeiből sikerült végre a rendezőnek elrugaszkodnia. Az élet jeleit 2015-ben kezdte mutatni egy gerontohorrorral (The Visit), és már abban a kis költségvetésű, feszes szerkezetű found footage moziban is látszott, M. Night Shyamalan igyekszik visszatalálni a gyökereihez, és a pszichothriller-elemeket és a lassú suspense-et nem alárendelni a film végi csattanóinak.Mert, ugye, ez utóbbiakról lett híres, azokról a zárószcénákról, amelyek idézőjelbe teszik, újraértelmezik a korábban látottakat. Ha ezt a film végi poént nem tudta előre kiszámítani a néző, akkor jól szórakozott – az egyik gond azonban idővel pont az lett a rendező alkotásaival, hogy azok, akik a rendezésein edződtek, jó előre kitalálták a kiszámíthatóan érkező zárócsavart. Egyszóval éppen a suspense-t nyírta ki a védjegyévé vált dramaturgia alkalmazásával: nehéz úgy átélni, hogy a szereplők valami ismeretlentől rettegnek, ha a nézőnek már a film közepén azon jár az esze, hogy milyen magyarázat fogja végül felülírni az addig látottakat.
A Széttörve – ennyit elárulhatunk – szintén ezen az úton halad, de mégsem. Egyrészt megállja a helyét hagyományos thrillerként is (ha nem is neveznénk a zsáner kiemelkedő darabjának), másrészt passzol a rendezői életműhöz is: akad a végén valami „csavarféle”, amelynek értelmezéséhez azonban ismerni kell valamennyire Shyamalan korábbi filmjeit (nyugalom, a legjobbakat, és nem a legrosszabbakat).
 Jelenetek a filmből |
A történet szerint Kevin (James McAvoy) többszörös személyiség, egészen pontosan 23 + 1. A plusz egy fő a „szörnyeteg”, akiről nem lehet eldönteni, hogy valódi-e vagy a többiek fantáziálják, a lényeg, hogy mind a 23-an próbálják őt féken tartani, mert szinte természetfeletti erővel és gonoszsággal rendelkezik. Egy szép napon aztán az egyik én, Barry elrabol három tinilányt, és bezárja őket valami dohos pincerendszerbe. Miközben Kevin 23 személyisége azon morfondírozik, mihez kezdjen a lányokkal, az utóbbiak (már a lányok) próbálják felmérni a helyzetüket – a leginkább életrevalónak épp a legsérültebb, Casey (Anya Taylor-Joy) tűnik közülük; ő az, aki szót ért Kevin kislány énjével, Hedwiggel is, és képes őt valamennyire manipulálni a szabadulás érdekében.
Ez talán elég is lenne alapnak egy kis költségvetésű horrorhoz, Shyamalan azonban „kihozza a sztorit a pincéből” annak érdekében, hogy mindent szépen elmagyarázzon. Egyrészt Kevin divattervező énje pszichiáterhez jár, a szimpatikus Dr. Fletcherhez (Betty Buckley), aki Skype-konferenciák és városi séták során lebbenti fel a fátylat a többszörös személyiségzavarról; másrészt a különböző flashbackekből szembesülünk Casey gyerekkorával (eredettörténetével) is, nevezetesen azzal, hogy miért is lett belőle az a visszahúzódó, az esélyeket okosan felmérő, a maga módján túlélésre játszó tinédzser, akivé vált. És lássuk be, ez a két szál lényegében redundáns, nem viszi előre a sztorit, csak párhuzamokat von és magyaráz – méghozzá Kevint, meg azt, hogy a látszat ellenére miért mégis Casey az alfanőstény a lánycsapatban.
 A képek forrása: MAFAB |
James McAvoy színészi játéka azonban kifejezetten sokat dob a mozin. A skót színész egyáltalán nem kínos ebben a tényleg könnyen önmaga paródiájává válható szerepben, sőt egyik-másik jelenetben kifejezetten öröm nézni, hogy milyen flottul siklik át egyik személyiségből a másikba. Nem hirtelen váltásokkal, hanem szép fokozatosan, négy-öt másodperc alatt, hogy eközben belénk álljon a frász. A legjobb színészi pillanataiban az egyik személyisége egy másiknak adja ki magát, így bizonytalanítva el mind a nézőt, mind a többi szereplőt.
A „zárócsavarról” pedig csak annyit, hogy közel sem olyan bombasztikus, mint a Hatodik érzékben vagy – hogy egy másik rendezőt is párhuzamnak állítsunk – a Másvilágban. Finomabb, „metásabb”, kikacsintósabb, és épp ezért, bevallom, tényleg nem tudom, mihez kezd vele az a néző, aki nem ismeri a rendező korábbi filmjeit.