 Dev Patel |
Az álomgyár újkori gyakorlatában korántsem példátlan az afféle eset, hogy egy szerzői rendező egy jelentős bevétellel kecsegtető fantasy dirigálására adja a fejét. Legyen szó korábban főként kispénzű horrorokkal (Peter Jackson – A gyűrűk ura), cinikus humorú rajzfilmekkel (Csupó Gábor – Híd Terabithia földjére) vagy éppen kortárs és kosztümös drámákkal (a Harry Potterhez igazoló Alfonso Cuaron) egyaránt bizonyító direktorról, a behemót költségvetésű, konvencionális stúdiófantasy sikeres levezénylése rendre a piacképesség aranyfedezetének számít. Ennek fényében aligha meglepő, hogy az utóbbi munkái nyomán megkopott hírnevű M. Night Shyamalan szintén ebben a zsánerben készítette el legújabb moziját, ami már csak azért is ésszerű és érthető lépésnek látszik, mivel az indiai származású rendező eddigi pályája során – szemben a hasonlóra vállalkozó honfitársai előéletével – majd’ kizárólag a fantasztikus műfajokon belül alkotott.
 Noah Ringer |
Ámde míg a kísértettöténetben (Hatodik érzék), az inváziós sci-fiben (Jelek) vagy épp a kosztümös szörnyfilmben (A falu) saját hangján, egyedi modorban tudott fogalmazni, addig a Nickelodeon népszerű animációs sorozatát élőszereplőkkel újraélesztő Az utolsó léghajlító javarészt sémakövető, személytelen és ötletdeficites munkának tetszik. Nem mintha papíron nem volna Shyamalan ínyére való az eredeti széria gyermekvilága, tekintve, hogy a Lány a vízben esetében már a tündérmesék terrénumára is elkalandozott, valamint, hogy életműve egészében különös tekintettel fordult az itteni főhőshöz hasonló, különös képességekkel megáldott kiskorúak felé. Ám a világ négy törzse, a Tűz, a Víz, a Föld és a Lég népe között egyedül közvetíteni képes Avatár (emitt egy vörös csuhába öltöztetett, s kis Buddhára hajazó kölök – Noah Ringer) klisékben gazdag történetét a moderált forgatókönyvírói erőfeszítései dacára sem tudta minimálisan egyedivé tenni, ekképp az Tűz népének elsúlyosbodó hatalma miatti bonyodalmak (köztük az Avatár évszázados álmát követő alulképzettségével valamint egy masszívan freudista, tűznépi apa-fiú párharccal) legfőképp a vonatkozó előképek (a Gyűrűk urától a Csillagok háborúján át a Percy Jacksonig) iránti tiszteletadásként, semmint önértékükön értelmezhetők.
Az utolsó léghajlító legfőbb problémái azonban korántsem a történetéből fakadnak – az még, ha némi jóindulattal is, de megállt volna a lábán. Sokkalta aggasztóbb a helyzet a kivitellel, elvégre úgy a színészválasztás, mint a speciális effektusok elhibázott alkotói döntéséket reprezentálnak – amennyiben a középkorias modorban deklamáló tinédzsergárdát nézve alig-alig található voltaképpeni színészi mutatvány (a Gettómilliomos Dev Pateljének olykor szinte komikusan szúrós tekintete feltétlen ezek közül való), a kung-fu mozdulatokkal megelőlegzett föld- vagy tűzhajlítások látványosságai pedig elenyésző esetben tűnnek meggyőzőnek. Joggal vélhető, hogy az animációból élővé való transzformáció már önmagában sem volt ihletett gondolat, elvégre a rajzolt széria fantáziavilágának abszurditásait problémátlanul megbocsátotta a szem, emitt azonban folyvást hiteltelenségekre lát. Ráadásul mindezt – a Titánok harcához hasonlóképp – utólagosan kidolgozott, tökéletesen funkciótlan és fantáziátlan 3D technikán keresztül.
 A képek forrása: PORT.hu |
Figyelembe véve, hogy Az utolsó léghajlító történetvezetés tekintetében is számottevő gondokkal küszködik – hiszen némely szál, mint például az Avatár egyik segítője, a felnyírt hajú Sokka és Yue hercegnő közti románc, jócskán trehány módon van elvarrva –, valamint hogy játékidejének jelentékeny részében konzisztens unalomra tör, aligha volna inkorrekt eljárásmód, ha az egykoron Steven Spielberg trónkövetelőjeként emlegetett Shyamalan legújabb moziját karrierrengető kudarcként próbálnánk elkönyvelni, s ennek fényében eddigi pályáját – úgy tematikus, mint minőségi értelemben – egyfajta retardációtörténetként fognánk föl. Pedig a csavaros zárlatokra futó, rémületkeltésben jeleskedő, ráadásul megfontolandó tanulságokkal szolgáló mozik egykori rendezője ezen munkájában is (ugyan a roppant feszültség és az obligát végső fordulat nélkül) a szétbomló világ és a közösségek összefogásáért kiált, jóllehet kétségkívül az eddig leginkább szokványos és érdektelen formában. Műve ugyanakkor a jótékony kommercializálódás egyik lépcsőjének is tekinthető, amennyiben a messiás-komplexussal birkózó művész (lásd a Lány a vízben cameo-szerepét) naiv és romantikus világértelmezését immár a középfajú tinédzser-filmek terepén próbálja érvényesíteni – ott tehát, ahol az efféle pedagógiának talán a legnagyobb jogosultsága van.