Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

„VÉGRE NAGYZENEKART DIRIGÁLHATOK”

Beszélgetés Tasnádi Istvánnal
2016. febr. 4.
Tasnádi Istvánt sokan dráma- és gyerekkönyvíróként ismerik, pedig az utóbbi években abban is fontos szerepet vállalt, hogy az HBO megreformálja a magyar sorozatgyártást. Az Aranyélet kapcsán sorozatokról, közéletről és a magyar filmekről beszélgettünk vele. SOÓS TAMÁS INTERJÚJA.
Revizor: Mostanában rendszeresen írsz tévésorozatokat.
Tasnádi István: Azzal a megszorítással, hogy az HBO-nak írok. Hiába kértek fel, sokáig nem vállaltam sorozatírást, mert láttam, hogy a napi sorozatok futószalagon, szedett-vedett módon készülnek. Az HBO viszont moziminőségben készíti el a történeteit, úgyhogy nyugodtan kijelenthetjük: van a hazai televíziózás, és van az HBO. Az első sorozatírói munkám a Terápia volt 2011-ben, és először azt is fenntartásokkal fogadtam. De miután megnéztem az eredeti részeket, rájöttem, hogy ez nekem való drámaírói feladat, mert lényegében hét darab egyfelvonásost kell írni. Két ember ül egy íróasztalnál, s közben egy feszültséggel, ráismeréssel járó kalandba kell hívni a nézőt – ez kihívást jelentett számomra. Az HBO-nál teljesen máshogy folyik a gyártás is, műgonddal nyúlnak az alapanyaghoz, és minden posztra fantasztikus társalkotókat hívnak.

Tasnádi István. Fotó: Czirják Pál
Tasnádi István. Fotó: Czirják Pál
R: A Terápiának és az Aranyéletnek is te vagy a vezető forgatókönyvírója. Ez mit jelent a gyakorlatban?
TI: Én vállalok felelősséget a forgatókönyvek minőségéért a megrendelő felé. Az írócsapatot Krigler Gábor producerrel állítjuk össze: ő is dob be neveket és én is ajánlhatok néhányat. Kezdetben több színházi szerzőt, dramaturgokat kértünk fel, akik remekül helytálltak ezen az új terepen is. Még ha cserélődik is egy-két ember, mostanra kialakult egy írócsapat, amelyik bírja szusszal és kreativitással ezt az egyéves előkészítéssel és fejlesztéssel járó munkát.
Az írócsapat összeállítása mellett az is a vezető író feladata, hogy végigkísérje a teljes gyártási folyamatot. A Terápiánál a főszereplőt játszó színész kiválasztásában is részt vettem. Mivel akkor még nem volt felkért rendezője a sorozatnak, Mácsai Pál korosztályának összes fantasztikus színészét, kamaszkorom hőseit én castingoltam, ami hatalmas élmény volt. Vezető íróként a forgatáson is részt veszek, mert sokáig az író tudja a legtöbbet az anyagról, és ő tudja megítélni, milyen következménye lesz kétszáz perccel később, ha változtatnak valamit egy dialógban. A többi írónak két-három változatot kell megírnia a forgatókönyvből, ha ezután az HBO vagy a rendező változtatást kér, azt már nekem kell megoldanom.
R: Sok műfajban alkottál már, írtál verset, drámát, gyerekkönyvet, filmforgatókönyvet. Mi az, amit a sorozatírásban ki tudsz próbálni, de máshol nem?
TI: A nagyforma. A színházi szerző maximum 3 órában gondolkodhat, a sorozatban viszont majdnem nyolc óra áll a rendelkezésünkre. Az Aranyélet egy 8×55 perces, drámai történetfolyam, egy nagyregény, amit filmes eszközökkel, szerkezettel kell megírni. Olyan ez, mint amikor a kamaradarabokhoz, vonósnégyesekhez szokott karmester végre nagyzenekart dirigálhat. A sorozatírásban a legnagyobb kihívást a sok történetszál és a rengeteg karakter mozgatása jelenti. Nem lehet minden szál egyszerre ugyanolyan erős, ezért amíg valamelyik dominál, addig a másikat elő kell készíteni, hogy később előtérbe léphessen. Néha nehéz szürkében tartani a karaktereket, és tartóztatni magam, hogy ne lőjem el az összes puskaport, de minden karakterrel meg kell várni, amíg eljön az ő nagy pillanata. Ezt útközben kellett megtanulnom. Ezért is volt izgalmas az utóbbi 3-4 év: rengeteg szériát néztem, és próbáltam megérteni, mitől működnek az igazán jó sorozatok. Én mindebbe hályogkovács módjára keveredtem bele, és menetközben kellett megtanulnom a dolgokat, hogy ne bukjak le, hogy még az első tapogatózó lépéseket teszem a műfajban.
R: Miből tanultál a legtöbbet?
TI: A legfrissebb élményeimet tudom említeni, például a Fargót, az egy nagyon jól felépített sorozat. A Trónok harcát, amely elképesztően izgalmasan tudta az első pár évadban fonni és csavarni azt a négy-öt egyenrangú szálat, vagy a Gengszterkorzót, amely szintén pazarul van szcenírozva, ráadásul egy ezerszer látott zsánert újított meg. A Hátrahagyottak első évada is nagyon jó volt, sajnos a második nagy csalódás. A True Detective-vel ugyanez a helyzet. És hát a Breaking Bad
R: Az Aranyéletben utaltok is a Breaking Badre, amikor Márk savban akarja feloldani a hullát.
TI: A hatodik epizódban is van egy utalás, amikor Attila szétlocsolja a benzint a házban. „Ezt már megcsinálták a Breaking Badben!” – ez a mondat gyakran elhangzott az írószobában. Sok jó ötletünk volt, amit tudtunk volna használni az Aranyéletben, de mivel koppintásnak tűnhetett volna, inkább másik megoldást kerestünk.
Aranyélet
Aranyélet
R: Ha már hatások: az Aranyélet szállóigeszerűen tömör és ironikus mondatai („Akkor úgy kellett élni, most pedig így lehet”) mintha Bereményi Géza filmjeit idéznék, elsősorban a Megáll az időt.
TI: Az összes filmemben ott van a Megáll az idő hatása. Most rendeztem meg az első tévéfilmemet, a Memót, abban is láthatod majd a Megáll az idő-allúziókat. De Bereményitől A tanítványok és az Eldorádó is meghatározó számomra.
R: Az Aranyélet a Miklósi család drámája mellett nagy hangsúlyt helyez a mindennapi ügyeskedések, stiklik bemutatására. A színházzal szemben, amely gyorsan reagál az aktuális történésekre, magyar filmen vagy sorozatban ritkán látni ilyesmit.
TI: Meglepő és szokatlan tartalmat akartunk előállítani, ezért nem foglalkoztunk azzal, mit szoktak csinálni a magyar filmben. Mivel az Aranyélet zsánerfilm, sokan szórakozni ültek le a tévé elé, de meghökkentek, mert a sorozat belemart a hétköznapi valóságunkba. Azt akartuk, hogy a bűnügyi sztorival behúzzuk az embereket, de közben arról beszéljünk, mi is az, amiben megrekedtünk a rendszerváltás óta eltelt 25 évben. Még csak utalgattunk rá az első évadban, honnan indult Hollós és a Miklósi házaspár, de az Aranyéletnek az a nagyratörő igénye, hogy a későbbiekben kibontsa ezt a történetet. Ennek a bemutatását nem lehet két órában felvállalni. A színházi közéleti darabokban a két óra arra elég, hogy felmutassuk: az egyik lop, a másik hülye, a polgármester meg korrupt. De mivel ezt már rég tudjuk, ideje elemezni és a mélyére menni a jelenségeknek. Nyolc óra már elég ahhoz, hogy ne csak okoskodjunk és moralizáljunk, hanem elemezzünk is, miközben fenntartjuk a nézők érdeklődését. Egyszerre analizálni és szórakoztatni – ez az Aranyélet kísérlete.
R: Szerintem azért is válhatott ilyen sikeressé az Aranyélet, mert az emberek elszoktak attól, hogy nyíltan fogalmazzanak a magyar filmek. Ma is él még az a múlt rendszerből megmaradt hagyomány, miszerint elvontan, parabolákban fogalmaznak a magyar filmek – még azok is, amelyek kacérkodnak a zsánerekkel, mint a Fehér Isten vagy a Délibáb.
TI: Vagy elvontan, vagy túl direkten fogalmaznak. A magyar film az elmúlt húsz évben két útra vált szét: a közönségfilmre és a szerzői filmre, és a kettő között kevés az átjárás. A fesztiválokra készül a többnyire extrém környezetben játszódó, hol metaforikusan, hol szélsőségesen naturálisan fogalmazó szerzői film, a közönségnek pedig marad a romantikus komédia vagy a tahó bohózat. Ha pedig a néző ettől eltérőt kap, mint az Aranyélet esetében, akkor zavarba jön. Az unokatestvérem mondta a minap, hogy nem tudott aludni az Aranyélet után, annyira felzaklatta a sorozat. Én nem gondoltam, hogy ez ennyire megrázó lehet, mert igyekeztünk szórakoztatóan tálalni, sok benne az ironizáló, szatirikus pillanat, és a krimiszál is hangsúlyos. A bűnügyi részletek terén alapos kutatást végeztünk, volt könyvelő- és rendőrszakértőnk is, aki például az ukrán cigicsempészet trükkjeit mesélte el. Az Aranyélet tehát nem science fiction, az elmúlt 25 év kényszervállalkozóinak és tudatos bűnözőinek a trükkjeit építettük be a történetbe. A néző ezt látva elbizonytalanodik, és megkérdezi magát, hogy tényleg így élünk-e. És a válasz az, hogy igen, tényleg. Nyilván sarkítunk, mert kevesen lépik át azokat a határokat, amiket például Janka, de ami őt mozgatja, az sok ember számára ismerős Magyarországon.
R: Az Aranyélethez katalógusba vettétek, milyen mutyizások, milyen stiklik mennek ma Magyarországon. Volt olyan, amit kihagytatok, mert nem lehet róla a tévében beszélni?
Máté Gábor a Terápiában
Máté Gábor a Terápiában
TI: Szerintem nincs olyan, amiről ne lehetne beszélni. Az merült csak fel, hogy ne államtitkárt, hanem helyettes államtitkárt hozzunk be maximum a sorozatba, mert államtitkár viszonylag kevés van ma Magyarországon. Fontos, hogy ne beazonosítható emberek szerepeljenek a sorozatban, mert nekünk nem egyes személyek, hanem jelenségek, státuszok és rendszerszerű működések vizsgálata a feladatunk. A Terápia második évadában is figyeltünk rá, hogy a Máté Gábor által játszott politikust ne lehessen azonosítani valamelyik politikai oldallal. Ennek érdekében végigmentünk a szövegen, hogy semmilyen konkrét esetre vonatkozó utalás vagy anomália ne szerepeljen benne. A fókusz az ügynökkérdésre irányult, az pedig olyan gyökér, amely mindkét oldal múltjába belenyúlik. Ezért lehet 1200 évre titkosítva és most már bezúzva az ügynöklista, mert közös politikai érdek, hogy ne derüljön ki semmi. Elborzasztó, hogy a fekélyt ragtapasszal próbálják takargatni, de a genny állandóan kibuggyan alóla.
R: A három-négy évvel ezelőtti interjúidban gyakran szóba került, hogy azért fordultál a gyerekirodalomhoz, mert úgy érezted, nem tudsz érvényes állításokat tenni a kortárs közegről, de nem is akarsz, amíg az hiszterizált marad. A Terápia és az Aranyélet, amelyben arról van szó, mi vesz körül minket, egyfajta kilépés ebből a válságból?
TI: Nem, mert egyik sem nyilatkoztat ki dolgokat. 13 évvel ezelőtt, amikor a Krétakör Színházzal megcsináltuk a Hazám, hazámat, annak helye volt. Gyakorlatilag az volt az első politikai színházi előadás Magyarországon, a politikusok, az államok allegorikus állatfiguraként jelentek meg benne, és direkt népszínházasan leegyszerűsítő állításokat tettünk. A politikai kabaréban lenne a helye ennek, ha még lenne politikai kabaré, de mivel nincs, a színház vette át ezt a szerepet. Én viszont nem szeretnék ilyen előadást csinálni, mert ez a fajta színház azóta szerintem túlhaladottá vált. A jelenségeket mélységében akarom feltárni és elemezni, ahogy a Terápiában is tettük az ügynökkérdéssel, ahol a politikus a lányával való elromlott viszonyában élte meg azt a hazugságot, azt a fiatalkori botlást, amivel nem mert szembenézni. Az nem arról szólt, hogy elítéljük vagy felmentjük ezt a politikust. A színházban viszont azt érzem, elvárás, hogy röhögjük ki a színpadon mászkáló kis diktátorokat, seggnyalókat, és a csak a szájukat jártató forradalmárokat. De ha picit is őszinték vagyunk magunkkal, akkor láthatjuk, hogy nem ilyen egyszerű a helyzet, mert azt a diktátort valakik megcsinálták. Én felelősnek érzem magam azért, hogy milyen lett a közbeszéd, a vitakultúra, és milyen minimális nyomot hagyott az a húszéves színházi munka, amit a független színházakban, a Bárkában, a Krétakörben kifejtettünk. Tudom, hogy most zászlók alá kell állni, és az alapján ítélik meg az embert, de én ezt nem tudom megtenni. Úgy érzem, a színházban most minden állítás közéleti voks ide vagy oda, és ha a nyúltenyésztésről írnék darabot, az is a politikáról szólna. Én ebben a közegben nem érzem jól magam, úgyhogy jól jött az HBO felkérése, még akkor is, ha a színházcsinálástól nagyon idegen egy multinak gyártani történeteket. De ezt a multit legalább nem érdekli, hova szavazol, csak az, hogy izgalmas és releváns történeteket mesélj el az embereknek. Ez a távolságtartás, ez a semlegesség most nagyon jólesik.
R: Az Aranyéletnek, vagy bármelyik más szórakoztató tévésorozatnak szerinted lehet érdembeli társadalmi hatása?
TI: Nem hiszem. A mainstream butítás mellett az Aranyélet csak szubkulturális hatást érhet el. De ez is borzasztóan fontos, mert akik reflektáltabban gondolkodnak, azok könnyen el tudnak bátortalanodni, ha nem találkoznak olyan alkotásokkal, amik jelzik, hogy nincsenek egyedül. Emiatt a megerősítés miatt kell csinálnunk az Aranyélethez hasonló sorozatokat. Ma már minden színháznak van ifjúsági és drámapedagógiai programja, amikhez jól tud kapcsolódni az Aranyélet. A fiatalok szeretik a legjobban ezt a sorozatot, mert a nekik tetsző tempóban és formanyelvvel mesél, annyira kritikus, amennyire a tizenéves korosztály kritikus a világgal, és olyan színészek játszanak benne, akiket hasonlóan problémafókuszált előadásokban láthatnak a vezető színházakban. Ez a sorozat fontos visszaigazolás lehet azok számára, akik nyitottabban gondolkodnak, de nem elég ahhoz, hogy felébressze a totális bulvárszórakoztatás és nemzeti giccskultusz által érzéstelenített tudatú tömeget. Egy valóságshow több millió emberhez jut el egy este, és annak a több millió embernek az a valóságshow jelenti „a filmes élményt”. Az Aranyélet vagy egy színházi előadás ennek csak a töredékét tudja megszólítani. Amikor a kilencvenes években nekivágtunk a színházcsinálásnak, hittem benne, hogy mélységi változást lehet létrehozni, most viszont már azt gondolom, csak kisebb közösségekben lehet, országos szinten nem. Ezt tudomásul kell venni, és ennek megfelelően tenni a dolgunkat, mert mindig lesznek emberek, akik másra vágynak.

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek