Délibáb
2014.11.13.

Hajdu Szabolcs vadkeleti westernje korrajz és allegória a kizsákmányoló kelet-európai hatalomról. SOÓS TAMÁS KRITIKÁJA.

Horizontig szaladó puszta, közepén cserző nap, csak a levegő remeg. Benne fekete alak baktat, napszemüvegben, sporttáskával. Pár kilométerrel és egy főcímmel később elgazosodott, omladozó állomásra ér. Utazna a legközelebbi szállóig, de várnia kell. Tata lépdel arra, leül mellé, nézelődik. Majd megpaskolja a lábát, felkapaszkodik az ősrégi vonatmaradványra, és bezötykölődik egy nádas közepébe. Alvilági alászállás ez, de már az elején meghal az utaskísérő. A fekete alak hiába hív segítséget, rázárják a karámot, amíg a rendőrség megérkezik. Talán mert gyilkos, talán mert fekete. Innen kerül pár kilométerrel és délibábbal arrébb egy tanyára, Cisco és sleppje futtatja, AK47-es ököljoggal.

Az ököljogot a fekete alak is érti. Előbb üt, aztán se kérdez. Bár nem tudja, de modernkori rabszolgatelepre csöppent: úgy tűnik, az ő ott tartózkodása előre le van beszélve. Azért mégis üt, ha motozzák, ugyanazért, amiért a pusztán fütyülhetnékje támadt: mert westernben járunk. Hajdu Szabolcs vadkelete nem azonos Szomjas György easternjével – nincs itt se betyár-, se másfajta romantika. De hiába emlegetnénk Tarantino Djangóját vagy Steve McQueen 12 év rabszolgaságát is. Hajdu amennyire csak tudta, visszanyeste a történetet és lecsupaszította westernje vázát. A Délibáb ezért kevéssé hasonlít más kortárs westernekre – miközben egyszerre idézi az összes westernt. Annyi biztos, hogy nem popkulturális, önreflexív mítoszkorrekció és nem is (történelmi) rabszolgafilm.

Ha szellem járja a tájat, az csakis Jancsó Miklósé és a Szegénylegényeké lehet. A határtalan puszta, mely börtönként zárul a hatalomnak kiszolgáltatott emberre – Hajdu is ebből az alaphelyzetből építkezik. 1965 és 2014 persze más kor, más miliő és más hatalom, még ha annak természete, hatásmechanizmusa öröklődik is. A Szegénylegényekben az alattvaló magáévá teszi a hatalom elvárásait: spiclivé képzik és kényszerítik, az egykori bajtársakat egymás ellen fordítják. A nevelés, a beidegződött erőszak filmje Hajdunál a Fehér tenyér volt. Abban a gyerekként folytonosan fenyített sporttornásznak edzőként kellett levetkőzni a reflexszé rögzült erőszakot. S tágabban: sorssá formálni azt a kényszerpályát, amire edzője pszichológiai terrorja állította.

Jelenetek a filmből
Jelenetek a filmből
A Délibáb bizonyos értelemben a Fehér tenyér, valamint a Bibliothéque Pascal ellenfilmje. Ellentéte, mert mind a realistább Fehér tenyérrel, mind a mesei és mesés Bibliothéque Pascallal szemben személytelen, kiüresedett a világa. Azonosulás senkihez sem láncolja a nézőt, a karakterek üres vázak, szimbólumok leginkább. (Archetípusok, jobb esetben.) Ahol a Fehér tenyér párhuzamos vágással, idősíkok tükröztetésével feszültséget teremtett, ott a Délibáb megszakít, elvág és törli a suspense-t. Ahol a Bibliothéque Pascal elemelt és túlstilizált, ott a Délibáb beleveri a néző orrát a valóságba.

Hajdu folyton megakasztja a műfaji történetet, szétfoszlatja az izgalmat, röviden: dekonstruálja a westernt. Aki arra várt, hogy a Délibáb nagyközönséghez szóló vadkeleti kaland- és kultfilm lesz, az csalódni fog. Persze sorjáznak a műfaji toposzok, idegen érkezik a városba, felforgatja a helyi rendet, még valami igazságérzék is motoszkál benne, és talán lázadozna , a végén pedig igazi shoot-outba keveredik a gengszterekkel. De izgalom, az nincs a filmben. Hajdu a párbaj közepén is leblendéz és elsötétíti a képet. Tereli a figyelmet: a történetről a szerkezetre. Fejezetekre bontja filmjét, és a fejezetek között rajzolt szimbólumokkal – sírkereszttel, sakállal, rókacsapdával – összegzi, mit is láthatunk.

A Délibáb tehát virtigli művészfilm: karakterpszichológia nincs, allegória van. A Délibáb ihletforrása nemcsak a Tar Sándor novella volt, de a rendező kelet-magyarországi szociológiai túrája is inspirálta. Az egykori téeszeket vizsgálták, és utászkocsiban, lakhelyért és ételért dolgoztatott munkásokat találtak – innen a modernkori rabszolgatörténet. Az exploitációnál érdekesebb a társadalom paranoid vonása. A legapróbb neszre fegyvert ragadó, az idegeneket gyanús jövevényként kezelő közösség, amely, mint a modern westernekben, gyengekezű és manipulálható. Meg az önmagát aláásó hatalom, amelyben a kiskirályt paranoiája, talán oktalan, talán jó megérzésű félelmei és délibábjai sodorják a bukás felé.

A képek forrása: PORT.hu
A képek forrása: PORT.hu
A Délibáb a westernfilmek toposzainak kiforgatásával akar közölni valamit – a végén egyenesen feje tetejére állítja a naplementés westernfinálét. A hős itt nem Hős: nem ő buktatja meg az elnyomást, csak ímmel-ámmal lázad, és csak azután, hogy nem tud hova menekülni. Állítólag ő is simlis, a (szinopszis szerint) bundabotrány elől menekült a hortobágyi pusztába. Merthogy focista, sporttáskájában egy – pénzzel tömött – focilabdát cipel. Ez a focilabda lesz a Délibáb McGuffinja, amit mindenki meg akar szerezni. A focilabda a Délibáb fő szimbóluma, az esztelen hatalomvágy és a korrupció jelképe, amelyért emberek tiporják egymást.

Hogy ez – fekete focista és AK47-es rabszolgatartók állítanak parabolát Ká-Európáról – kevés vagy éppen sok, az ízlés kérdése. A Délibáb szemérmes, tartózkodó film: csak annyit mond, amennyit nézője kiolvas belőle. A Fehér tenyér komplex pszichológiai portréja és a Bibliothéque Pascal szövevényes, kulturális utalásokkal tűzdelt meséje után ez mégis inkább kevésnek tűnik. A roncsolt westernsémából kibomló valóságkép túlontúl ismerős, és csak finomabb részleteiben tetszetős. Billy Martin zenéje, Isaach De Bankolé alakítása remekül teremt hangulatot, a puszta lélegzetállító képekben tárul elénk Nagy András operatőrnek köszönhetően. S mégis: az allegória végül túl tágas, a western túl szűkszavú és mítoszmentes marad.

Szerző: Soós Tamás
Cím:  Délibáb,  Rendező:  Hajdu Szabolcs,  Zeneszerző:  Billy Martin,  Operatőr:  Nagy András,  Jelmeztervező:  Berzsenyi Krisztina,  Látványtervező:  Rajk László,  Szereplők:  Isaach de Bankolé, Razvan Vasilescu, Török-Illyés Orsolya, Dragos Bucur, Polgár Tamás