Vita a slam poetryről a Revizoron, 10.
2014.10.14.

Egyik legprogresszívebbnek számító költőnk, a nagy Ady Endre 1904-ben Párizsban betévedt egy anarchista estre, és nem győzött fintorogni azon, hogy ott „mindenki valaki”, ahelyett hogy szép rendben külön lennének a felszólalók egyfelől (a pódiumon, nyilván) és a publikum másfelől, a sorokban. Ráadásul „Piszkos Pierrot-k és Pierrettek integetnek suta arccal a falakról.” SELYEM ZSUZSA ÍRÁSA.

„Több is veszett Madáchnál”

(André Ferenc)

A magyar irodalomtörténet felől alig is látható a demokrácia fogalma. Az iskolai oktatás egyszerűen nem bír leszakadni arról a kényelmes és elkedvetenítő szemléletmódról, hogy a költészetet félistenek művelik; legfönnebb befogadóként érhetünk hozzá (és szégyelljük magunkat, ha nem hajtunk fejet előtte). Költő az, akinek az arcképe ott lóg az osztályterem falán. Jellemző módon e félistenek között alig akad nő, amit egyáltalán nem sajnálok, szolidárisabb vagyok nőtársaimmal, mintsem azt szeretném, hogy az ők hullamerev fotóikkal is riogassák az új generációkat. Amit sajnálok, hogy alig vannak csoportképek, főként olyanok, amelyek valamiféle örömteli együttlétet közvetítenének. Hogy az irodalom nem föltétlenül sötétzárka, hanem időben és térben akár egymástól messzire élő embereket összekötő szavak, kifejezésformák igen változatos halmaza, amely mindenkinek, ismétlem: mindenkinek mondhat valamit, amitől úgy érzi, köze van a ehhez a veszélyes és gyönyörteli világhoz.

De hát alig is van hagyománya a demokráciának a magyar irodalomban. Valamiféle régi félreértés éldegél tovább makacsul, miszerint művészet és demokrácia kizárják egymást, mert ha nem, jönnek az önjelölt költők, vidéki asszonykórusok. Pedig Magyarország közelmúltját és jelenét nézve a dilettantizmus pöffeszkedését nem a demokratikus jogok kiszélesedése hozta magával, ellenkezőleg: a centralizáció, az önkény, a kritika elfojtása, a hatalmi mámor.

Sokat köszönhet az uralgó hatalom a demokrácia félreértésének, annak, hogy akár a legvilágosabb magyar koponyák is képesek vele kapcsolatban azt vizionálni, hogy ott fekszik a minőség vérbefagyva az általános hozzáférés oltárán. Előjogokra, ranglistákra, a kritika diszkreditálására épülő irodalomtörténetünk lassan nemzeti karakterológiánkká vált.

Egyik legprogresszívebbnek számító költőnk, a nagy Ady Endre 1904-ben Párizsban betévedt egy anarchista estre, és nem győzött fintorogni azon, hogy ott „mindenki valaki”, ahelyett hogy szép rendben külön lennének a felszólalók egyfelől (a pódiumon, nyilván) és a publikum másfelől, a sorokban. Ráadásul „Piszkos Pierrot-k és Pierrettek integetnek suta arccal a falakról.” (Ady Endre: Az anarchisták gyülekezetében.)

Édes istenem, mi a baj a suta arcokkal? Mi a baj azzal, hogy mindenki valaki?

Nem lehet mindenki költő, de ugyan miért is akarna mindenki az lenni. Nem lehet mindenki sarkkutató, bányatulajdonos, horgász vagy kozmetikus, de igen, mindenki valaki. Ért valamihez, érzékeny rá, felelősséget vállal érte, ha kell, perel. Ha ezt komolyan vennénk, sokkal nehezebben települne az országra háziúr. És akkor máris eggyel közelebb lennénk a demokráciához.

A demokrácia persze politikai fogalom, de ha a klisék hatalma alóli felszabadító hatását, a nyilvánosság előtti megszólalás formáinak kidolgozását nézem, akkor az irodalom is politikai fogalom.  Van persze az a vonal is, amely az alattvalói öntudaton dolgozik óvódától egyetemig, de akkor ez a politika. De van az az irodalom is, amelyik eszközt ad arra, hogy valakinek tudja magát mindenki, saját gondolatokkal és tapasztalatokkal, és eszközt ad arra is, hogy képes legyen ezt a nyilvánosság előtt kifejteni.

Jacques Rancière a műfajok hierarchiájától, használati restrikcióiktól függetlenné vált beszédet nevezi demokratikus beszédmódnak, mely a beszélők egyenlőségére és együttlétük kontingenciájára épül. (Jacques Rancière: La parole muette. Essai sur les contradictions de la littérature. Hachette Littératures, 1998.) A slam poetry egyetlen restrikciójával, a 3’15’’-cel arra ad esélyt, hogy mindazok megszólalhassanak, akik szeretnének megszólalni. A slam poetry esteken nagyon sokféle szöveget hallunk. Különféle hangok, arcok, gesztusok, sapkák, a fellépőket nem sminkelik, öltöztetik addig, amíg jól eladható és gyorsan elértéktelenedő áru nem lesz belőlük. A slam poetryben a demokratikus beszédmód egyik lehetőségét látom, egy olyan belső értékrend felől, amelynek egyik csúcsa a halk és nem látványosságra törő Borbély Szilárd A Testhez című kötete.

Selyem Zsuzsa. Fotó: Fekete-Koros Mátyás
Selyem Zsuzsa. Fotó: Fekete-Koros Mátyás

Ami a költők kontra slammerek (a továbbiakban k.k.s.) kérdést illeti, az részint álprobléma, részint vicc, részint meg a népi-urbánus vita fantomja. Ez utóbbi is álprobléma volt, de mi, magyarok, az ilyen kit szeretsz jobban, anyukádat vagy apukádat?-ügyletekben jók vagyunk.  Különféle rendszereket mosunk össze, majd addig gyúrjuk őket, míg két gombóc nem lesz, majd csikorogva egymás ellen fordítjuk őket.  Vagy, a másik hungarorutin: kiemelünk egyetlen elemet egy komplex jelrendszerből (versből, slamből), azt haláltmegvető bátorsággal túláltalánosítjuk, majd háborgunk. Pedig beszélgethetnénk is. Ezért is örültem a Revizor kezdeményezésének, hogy az online nyilvánosság előtt tegyük ezt meg.

És azt olvastam eddig, hogy nagyjából mindenkinek elege van a k.k.s.-ből, mert hát eszméletlenül kontraproduktív. Csak éppen azon kellene dolgoznunk, hogy olyan nyelvet találjunk, olyan szavakat, amelyeket tovább lehet gondolni, amelyek további szavakat hívnak elő, amelyek kérdeznek és nem irtják ki és hintik be sóval a puszta helyét is a beszélgetésnek (meg a demokráciának). Volna néhány egyszerű, 3’15’’-es szabály, mint az, hogy próbáljuk meg elkerülni a militarista szókincset (az is elkerülésnek számít, ha használjuk, de szétröhögjük, mint Švejk). Amikor Braun Barna, bizonyára a legjobb szándékkal, de hát ez mindegy is, abbeli reményét közli, hogy „ellentétben az eddigiekkel a jelen vita nem fog - mint a legtöbb megszólalás a tárgyban - görcsös, semmire ki nem futó vitákba, egymásra mutogatásba és a lövészárkok kiásásába torkollni”, mintha nem venné észre, hogy már startból klisékbe (és háborús klisékbe) passzírozza az új beszédhelyzetet. „Egymásra mutogatás”, „lövészárkok kiásása” – az ilyen összefagyott szavakat (az urukhoz mindhalálig hű szolgákat) szabadította ki Erdély Miklós a Metánban (nem csak a bűnt lehet töredelmesen bevallani, hanem egy  verset is be lehet fejezni töredelmesen).

A militarista asszociációs mező mellett az irodalomhermeneutikai zsargonnal sem megyünk sokra, amivel egyébként az égvilágon semmi baj nincs azon kívül, hogy alkalmatlan olyan sokszínű, sokműfajú, változó regiszterű és néha konkrét politikai téttel bíró jelenség leírására, mint a slam poetry: „sajnos, jelen pillanatban úgy látom, a slamre semmilyen értelmes módon nem lehet reflektálni, sem kritikát megfogalmazni az egésszel szemben, ahogy nem lehet rosszat mondani egyetlen alkotóról vagy szövegről sem”.

Azt el se tudom képzelni, hogy meg lehetne tiltani a reflektálást, de nem is a mondat igazságértéke érdekel, mert a beszélgetést nem a tévedések ölik meg, a tévedéseket meg lehet cáfolni, és újra öröm van, a beszélgetésnek akkor kampec, ha olyan hangnemet használunk, amelyben a beszélgetőpartner szükségszerűen alacsonyabb pozícióban van. „Alkotóhoz” viszonyított szubkulter. Braun kétszer is szubkultúrának mondja a slam poetryt, és itt sem azt látom problémának, hogy ezt mondja, hanem azt a szemléletet, amely kultúrára és szubkultúrára oszt. Hasonlót Simon Mártonnál is mintha találnék az elitté  nemesedés/sorvadás ellentétével, és gondolom, saját szememben is ott a gerenda, thnx to nyelvi gravitáció, amely, ha nem figyelünk, azonnal az oppozíciók kliséibe vet.

Mert mi van fent és mi van lent, mi a magas és mi az alacsony, mi a szupra és mi a szub? Hol vagy te, aki ezt mondod, hol vagyok én, hol mi?

A Holmi nevű folyóirat valahogy mindig előkerül mint az elitista irodalom szinekdochéja, jóllehet éppen ott olvastam az egyik legizgalmasabb szöveget a bécsi akcionizmusról, amiben annyi vér, ordítozás, performansz, fájdalompóz és politika van, hogy nem is értem, hogyan lehetne szerkesztői szűrőjét  a „poszt-posztmodern próza- és/vagy líratörténettel” azonosítani.

De, értem, viszont ez akkor is túláltalánosítás. Nem a Holmihoz képest van gond, hanem minden olyan megnyilvánulással, amely kliséket, ketreceket, stigmákat propagál. És ilyesmi bárhol, de tényleg bárhol. Vettem részt olyan slam poetry esten, ahol valaki arról adott elő, míg sikítva bíztatta az egész kolesz, hogy az autóbuszon mennyi a büdös ember, és őhozzá mily méltatlan ez a szituáció. Istenkém, nem akarok belegondolni, mit slammelne a lövészárokban. De azt nem tudom nem észrevenni, hogy a másik emberben látni egy adott rémes helyzet okát, egyenesen vezet a nem metaforikus lövészárkokba.

De miért kellene a slam közönsége tömegként viselkedjen? Miért volna szükségszerű, hogy egy adott létszám fölött „csak éljenezni vagy fújolni” lehessen? Igen, egy olyan társadalomban, amely az individuális mohóságon és az ájult tömegbe-oldódáson kívül mást nem ismer, ez adottság. A slam poetry szembesít a közállapotainkkal, hogy képtelenek vagyunk egyszerre szolidárisak és kritikusak lenni.

Inkább gyorsan kiábrándulunk ’56-ból, ’68-ból vagy a télirózsás diákforradalomból, mert kényelmetlen együtt gondolkodni, vitatkozni, szavakat, fogalmakat egyeztetni, és nincs egy nyomorult császár, aki megmondván mennyi az annyi, fölmenthetne a folyamatos felelősség alól.


Bagi Zsolt Spinozából vezeti le a diverzifikációra alapozott sokaság (multitudo) fogalmát. Nem arctalan tömeg, hanem olyan társaság, amely integrálni képes a különbözőket anélkül hogy ráerőltetné a fút vagy a wát. „Az, hogy a társadalom közös ingeniumának integrálnia kell minden különös életmódot, azt jelenti, hogy meg kell jelenítenie azokat, és általában véve viszonyt kell kidolgoznia hozzájuk. Sem azok elnyomása, sem az azokkal szembeni közömbös viszony (sem az asszimiláció, sem a tolerancia) nem képes autentikus társadalmat kialakítani, azaz olyan társadalmat, amely hatalma gyarapításaként fogja fel saját diverzitását.” (Bagi Zsolt: Helyi arcok, egyetemes tekintetek. Facies localis universi. Műút könyvek, Miskolc, 2012.)

Lehet ugyan ironizálni a munkásosztályon, mint azt Marno János teszi  – „Mert a felnőtt munkásosztály, valamint a munkaalapú társadalom munkanélküli polgára aligha adja fel a televíziós szórakozási szokásait a slam poetrys élvezkedés kedvéért.” – csak éppen kár nem észrevenni, hogy már elég régóta nincs munkásosztály. Van viszont rugalmas munkaidőben tengődés létminimum alatt, otthonról bedolgozás, prekariátusság és van munkanélküliség. És még ezeken túl is darabokba vagyunk szegmentálva. A slam poetry arra esély, hogy legyen közös tér, ahol mást is hallunk, mint saját komfortzónánk markereinek megerősítését. Hátha ma már nem hasadunk tovább.

De itt is hat a gravitáció, a slam poetry egyáltalán nem garancia a diverzitásra, kreativitásra, új hangok és új előadásmódok megjelenésére. Kemény Lili (e tekintetben összhangban Marno Jánossal) pont azt lobbantja a slammerek szemére, hogy „olyan gondolatokat vezet[nek] elő, amiket mindannyian azért értünk, mert mi is ugyanazt az öt hírportált olvassuk, és már ismerjük ezeket az érveket, hasonlatokat, kiszólásokat, botrányokat”.  A jó slamek viszont nem a szalagcímeket reciklálják, hanem mondanak valamit pl. a 3,3 millió szegény országáról. Egy szegény egyetlen percéről. Hogy ne kiszólás, hasonlat és 10 percig tartó botrány legyen. Legyen valahogy már közünk az agyonmanipulált valósághoz.

Ami egyre nehezebb a posztmodern szimulákrumok és a konkrét háborúk között. A képi fordulat után. Ömlenek ránk a képek az utcán, a villamoson, a telefonon, és alig tudunk mit kezdeni velük, hagyjuk magunkat átejteni általuk, részint mert erre alig is készít fel az iskola, részint mert a kritikai attitűdöt pecepciónk kicselezi, és egyből beég a kép az agyunkba. S közben megint egy barátunk elvesztette a munkáját.  

A posztmodern filozófia, attitűd vagy stílus felől sem a fenti mondat, sem az autenticitás, vagy a tennivalamitérte-igénye nem értelmezhető. Az anything goes szemlélet viszont, ebben a megint szép új világban enyhén szólva sekélyes és megúszós. Ha valaki képes arra, hogy gondolatait a maga testi valóságában, a maga gesztusaival előadja, az lehetőség az autenticitásra, a szabad, autonóm nézőpont manifesztációjára. Ünnep egy olyan korban, amelyben egyre kevesebb a tér és idő a fizikai együttlétre, és ezt olyan alapzajú tömegbulikkal kamuflálja a szisztéma, ahol képtelenség egymással beszélgetni. (Régebben a zsarnokság idején bezáratták a kávéházakat, most hangos zene szól bennük.)

Közben meg nem árt tudni, hogy a hitelesség sem adott, nem elég kiállni és mondani, hiszen a valóság is manipulált meg én is az vagyok. Timotheus Vermeulen és Robin van den Akker terjesztette el a metamodernizmus kifejezést arra keresve a választ, hogy mi a csodát csinálhatunk, ha komolyan és érvényesen szeretnénk megmutatni, létrehozni valamit, de mégsem vagyunk már naivak,tisztában vagyunk vele, hogy mindent már létrehoztak, megmutattak és átkódoltak úgy, hogy fogyaszthatóvá váljon. Mi a csodát csináljunk az ökoirodalommal, ami tutira nem ironikus, mit a zsigeri realizmussal, mit a fórum-színházzal meg a szemünk láttára történő performanszokkal akár egy tüntetésen, akár egy kiállítótérben. És mit a slam poetryvel, ami performansz is meg költészet is, de a posztmodernbe azért nem fér be, mert hiába, hogy különböző tudományok kutatási területeinek metszéspontjában képződik meg, de többnyire komolyan gondolja amit mond. Nem csak szövegel, hanem akar valamit a valósággal. Legjobb pillanataiban egyáltalán hozzá akar férni a valósághoz. Aztán beszélgetni is akar róla, vitatkozni, közösen gondolkodni,  meg még változtatni is akar azon, hogy ki-ki a számára rendelt ketrecben kelljen eltöltse életét. 

Lásd még: Selyem Zsuzsa: 7 hazugság a slam poetryről (prezi.com/lbrmn0hzjx5m/7-hazugsag-a-slam-poetryrol/)

 A slampoetry-vita eddigi cikkei:

Szerző: Selyem Zsuzsa