Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

URBÁNUS-HUMANISTA-FEMINISTA MISE

Vita a slam poetryről a Revizoron, 6.
2014. okt. 2.
A slamvita és slammozgalom néhány alapvető félreértéséről szeretnék írni. Eléggé kritikus leszek, de nem azért, mert bántani akarom a műfajt, hanem mert a slam kibírja. KEMÉNY LILI ÍRÁSA.

A slamvitában már évek óta az a nagyon szomorú, hogy mindig mindenki eljut addig, hogy kimondja, nem a jó kérdésekről vitázunk, de mégis mindenki belesétál a csapdába, mert azt gondolja, kötelezően el kell mondania a véleményét az általa is irrelevánsnak gondolt témákban. Hogy a slam irodalom-e. Hogy jót tesz-e az irodalomnak. Hogy hogyan kommunikál a(z egyik) budapesti slammerközösség, amikor már megint a létjogosultságáért kell dühödten és unottan védekeznie. És hogy a költők, mármint a sima költők mennyire járnak távol az ún. „valóságtól“. Ezek a kérdések – és ebben sokan egyetértünk – gyakran elfednek rengeteg érdekes témát, amit a magyarországi slammozgalommal kapcsolatban el lehetne kezdeni boncolgatni. Nem hiszem el, hogy már megint azt kell elmondanom, pedig már magam is szétunom magam, hogy – írja a szegény sarokbaszorított slammer, és megint elmondja, hogy.

A slamvita és slammozgalom néhány alapvető félreértéséről szeretnék írni. Eléggé kritikus leszek, de nem azért, mert bántani akarom a műfajt, hanem mert a slam kibírja.

Hogy itt azt mondasz el, amit akarsz, és hogy milyen fontos, hogy kiállhasson bárki, és elmondhassa, mit gondol. Ez egy önámító mondat, aminek a retorikai heve magával sodorja az egész mozgalmat. Az átlagslamben, ami egy-egy verseny cirka hetvenöt százalékát alkotja, amikor valaki gonzo-szlenges nyelven random kötőszavakkal összefércelve felsorolja a facebookon terjedő aktuális gegeket – ott nem az történik, hogy kiáll és elmondja, amit gondol. Ott az történik, hogy emberek együtt derülnek azokon a poénokon, amiket bármelyikük mondhatott volna. És hogy annak a liberális demokráciának, amiben mindannyian élünk vagy élni szeretnénk, a – szimpatikus és intelligens –  nyelvén, stílusában olyan gondolatokat vezet elő, amiket mindannyian azért értünk, mert mi is ugyanazt az öt hírportált olvassuk, és már ismerjük ezeket az érveket, hasonlatokat, kiszólásokat, botrányokat. Olyan, mintha a kommerciális világ (ugye az, „amiben mi élünk”, és amire a „költészetnek nincs válasza” – ezeket amúgy nagyon sommás, és megintcsak igen keveset jelentő állításoknak gondolom) humanista-feminista-antirasszista-urbánus altábora összegyűlne misét celebrálni a saját axiómáinak, ahol néha lehet együtt sírni vagy röhögni azokon a dolgokon, amiket mindannyian tudunk. Ez kimondottan felemelő tud lenni, meg abban is lehet valami, hogy jólesik az embernek, hogy mások is ugyanazt érzik, mint ő, de nem az  történik, hogy valaki kiáll és elmondja, amit gondol. A „kiállás” gesztusa ekkor egészen mást jelentene. 

Kemény Lili
Kemény Lili

Szókimondás, bátorság – alapszavak. Olyan gyakran indokolják ezekkel a slam létjogosultságát (amit tényleg nem kéne folyton indokolgatni, mert van neki és kész), hogy az már aránytalan ahhoz képest, hogy valójában hányszor bír téttel a kiállás. Ellenséges terepre, a kormány rendezvényeire, pazarló nemzeti giccsparádéra, parlamenti ülésre nem tör be a slammer. Ez nem baj, csak a félreértés a zavaró. A slam nem aktivizál. Esztétikai alapállásból, veszélytelen pozícióból fogalmaz. (Nem mindig, vannak hatalmas kivételek.) A slam (eddig) nem (mutatta magát) provokatív(nak). Ez nem számonkérés, elég provokatív a 444, a Krétakör, a kivételes slam, a tüntetésen elhangzó slam és vers, az RTL Híradó, a Kétfarkú Kutya, sőt, maga a kormánypárt, nem kell a slamnek is mindig provokálni, de mi ez a meggyőződés arról, hogy a slam-mozgalom jellegéből adódóan bátor közéleti fellépés? 

Persze néha nagyonis az. Lásd Horváth Kristóf a vita során már beidézett szövegeit. Meg a „Csion bölcsei“-t, akik valóban politikai performanszot csinálnak, amikor bemutatják, hogy baloldali ember jobboldali emberrel beszélhet emberi módon. Meg a kolozsvári „tápos“ kontra „román“ slampárbajt, ahol egy évtizedek óta elhallgatott traumával foglalkoztak, és a szemtanúk szerint történt valami a színpadon. Ez bármelyik előadói műfajban kivételes.

A slammerek két alapstratégiával érvénytelenítik magukat a színpadon. Mert valamit kezdeni kell a klasszik hierarchiával, hogy mégiscsak egy tömeg fölött állsz egy mikrofonnal, és ez, ugye, elég para demokratikusság-szempontból. Az egyik stratégia: a közbeszéd pozíciójából fogalmazni: harsányan és személytelenül elővezetni az ideológia-mentesség ideológiáját. A másik: karikírozni magad, a szerencsétlenkedéseddel empátiára szólítani fel a közönséget. Kedvenc slammereim, Basch Péter, Kemény Zsófi, Kupa Julcsi, Simon Márton, Závada Péter (amúgy parádés) öniróniával védik ki, hogy nevetségessé váljon az életük pikareszkje, ez a nyilvános napló. De ezzel védik ki azt is, hogy amit csinálnak, tényleg aktív  – elkötelezett – legyen. A szubjektumképük olyan, amilyennek a fiatalokat a 21. század Magyarországán közvéleménykutatások alapján gondolni szokta a társadalom. Az alanyi slammer lírai énje közönyös (a privátszférát kivéve), szűklátókörű, bántják, elmenekül, sajnálja magát, szplínes, romantikus, ki van szegényke szolgáltatva a konzumkultúrának, de ezt önkritikusan bevallja, vállat von, busong. Ez egy szerep, amivel tömegeket lehet megmozgatni, aztán a tömegekkel már további tömegeket is meg lehet mozgatni, és ez is szuper, csak tulajdonképpen – megkockáztatom – erősít és legitimál egy fiatalokkal kapcsolatos sztereotípiát, amely sztereotípia ráadásul olyan fiatalok ellen irányul, amilyenek maguk a slammerek NEM. A slammerek tudatosabbak, intelligensebbek, felelősebbek, mint amilyennek a közönség egy része szereti őket.

Végül: ha a slam tényleg „bármi, amit valaki elmond a színpadon, és hat”, akkor ezt lehetne változatosabban is csinálni. Még a legkülönbözőbb előadók legjobb szövegeiben is sokkal több hasonlóság – fel nem vállalt műfaji megkötés – van, mint amennyit a slammerek be szoktak vallani. Maguknak. Ilyen a felsorolás mint szervezőelv, ilyen a szóvicc, a személyesség és a közéleti reflexió átlagos keveredési aránya, a szplín, a beszélő önironikus konzumkritikája, a slammelésre vonatkozó metareflexió, stb. Megkérdeztem erről a húgomat, és ő meglepőmód azzal állt elő, hogy ezek a hasonlóságok a magyar slampoetry sajátosságai, s hogy az egyes nemzetek saját mozgalmi hagyományai más és más típusú szövegeket hívnak életre. 

Gondolom, érdemes lenne megvizsgálni a „magyar stílust“ ahelyett, hogy tovább vitázunk arról, hogy akkor ez most inkább színház-e vagy inkább irodalom, meg hogy az irodalmárok be vannak-e amúgy zárkózva istentudja, hová.

 

A slampoetry-vita további cikkei:

 

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek