AZ AJTÓK ZÁRÓDNAK

22. Thealter Feszt, Szeged / Hetedik nap
2012.07.30.

Úgy látszik, a fesztivál utolsó napjára nem csak a naplóíró, de a nézők is elfáradtak kissé: a végig teltházzal dübörgő előadások után most mintha szellősebben ülnénk, de sebaj, a színpadról érkező erős impulzusok így is felvillanyoznak. JÁSZAY TAMÁS BESZÁMOLÓJA.

Lehet, hogy összegzést kellene írni az utolsó napon, de nem teszem, mivel egyrészt a jó értelemben vett átlagos, vagyis teljesen normális napirend szerint zajlottak az események vasárnap is: se pátosz, se mélabú (na jó, egy kicsi mindkettőből, de még épp elviselhető mértékben). Másrészt meg azért sem, mert jobban esik úgy tekinteni a 22. Thealter utolsó három előadására, mint amik egy évre csupán felfüggesztik, nem pedig befejezik a Szegeden egy héten keresztül átélt szabad és független találkozások sorozatát. 

Jelenetek a Jövőképtelen című előadásból
Jelenetek a Jövőképtelen című előadásból
A három előadásnak ráadásul az égvilágon semmi köze nincs egymáshoz: budapesti gimnazisták tűpontos életérzés-színjátéka mellé két kiváló marosvásárhelyi színésznő sokrétegű alakítása került, azt pedig egy fiatal belgrádi táncegyüttes hatásos produkciója követte. A látszat csal: a komor, mégsem nyomasztó színek, az abszurddal való szembesülés és szembesítés, a remény és kilátás híján való lét kommunikálhatósága mindegyik szóban, tettben, mozdulatban ott bújkált. És bár az ajtók záródnak, mégis jó volt nekünk vasárnap.

A hazai diákszínjátszás egyik, ha nem épp legerősebb bástyája a Vörösmarty Mihály Gimnázium. Az meg a kort minősíti, hogy meg kell lepődni azon, hogy e falak között létrejöhetett egy olyan előadás, mint a Transzparens Csoport neve alatt futó, Perényi Balázs és Somogyi Tamás által írt és rendezett Jövőképtelen. (Az meg az előadásról árul el sokat, hogy a szegedi fellépésre Budapestről és Miskolcról is érkeztek nézők...) Kérdezem én, vajon mi egyebet kellene tenniük a diákoknak azon kívül, hogy önmagukról, a problémáikról, a saját személyiségükön átszűrt külvilágról beszélnek bátran és őszintén? (Ehhez a szócikkhez ld. még a kaposvári k2 Színház - mint a záró napon kiderült: díjnyertes - helyspecifikus előadását.) Ráadásul úgy - és ez a legnagyobb csavar a Jövőképtelenben -, hogy választott témájukat következetesen elemelik a mindünket lehúzó rögvalótól: színházzá változtatják azt, amiről apatikusan már azt képzeljük, hogy kár is beszélni róla.

Aki gondolkodás nélkül hajlamos felületesnek és üresnek mondani az ún. mai fiatalokat, az fáradjon el szépen erre az előadásra. Megismeri belőle tövéről hegyére szép új világunkat, persze nem a politikusok kifestőkönyveiben tarkára színezettet, hanem azt a másik országot, a feketét. Azt, amelyiket talán tényleg csak akkor láthatnánk szépnek, ha elutaznánk a Holdra és onnan tekintenénk le a főváros utcáin óriási tábortüzeket rakó, azok körül vidáman kergetőző alakokra. Meg azokra a tömegekre, akik ahelyett, hogy a lakásukban aludnának, inkább a köztereken összebújva hajtják álomra a fejüket. Budapest, te csodás.

Fájdalmas és felkavaró terápián látnak minket vendégül a fiatalok: az egyórás, részint visszatérő elemekből okosan építkező etűdsort nézve nemigen lehet azzal mentegetőzni, hogy az egyik szörnyűségről X tehet, a másikról pedig természetesen Y, de én biztosan nem. A Jövőképtelen kíváncsian és bátran kérdez és vitatkozik, teszi mindezt szemtelenül, de nem arrogánsan, ugyanakkor meghökkentő éleslátással. Életveszélyes mutatványt hajtanak végre az alkotók: keserűségüket humorrá, dühüket tettvággyá alakítják. Nincs más dolgunk, csak követni és támogatni őket. 

Ezek után kissé steril élményt nyújt a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem Akadémiai Műhelyének produkciója, a Kenyérrel a zsebben. Matei Vişniec franciául írott, a rendező Patkó Éva által lefordított szövege első hallásra merő didakszis. Az eredetileg két férfira írott szöveget itt két ragyogó színésznő adja elő: a tágas és könnyedén mozgósítható színészi eszköztárral rendelkező Tompa Klára és B. Fülöp Erzsébet minden tőle telhetőt meg is tesz, hogy a Beckettet meg az abszurdot úgy általában felmelegítő szöveg érdekes legyen.

Jelenet a Kenyérrel a zsebben című előadásból
Jelenet a Kenyérrel a zsebben című előadásból
Valahogy mégis mintha a távoli múltat képviselné ez után a sok tekintetben a jelenre és a jövőre koncentráló hét után ez a tisztességesen, ám nem különösebb invencióval lebonyolított előadás. Pedig a korrektül feldolgozott címszavak azt mutatják, hogy talán erőteljesebb is lehetne ez az egész: bezártságról, fenyegetettségről, kiszolgáltatottságról, az emberben megbúvó állatról és az állatban fellelhető emberről (is) szól Vişniec darabja. 

Kritikusnak persze nehéz örömet okozni, pláne ha előzetes tapasztalataira hallgat, és hát mi egyebet tehetne. Így aztán nem csoda, hogy kételyek között érkeztem az idei fesztivál záró előadására a Régi Zsinagógába, a szerb Bitef Teatar és a montenegrói Grad Teatar koprodukciójára. A 2009-ben alakult táncszínház tavaly ugyanitt látott Othellóját ugyanis bájosan igyekvő, ám tökéletesen félresiklott vállalkozásként éltem meg, annak ellenére is, hogy a kínosan együgyű szimbólumokkal operáló előadás kirobbanó közönségsikert aratott. 

És ugyan azt már biztosan tudom, hogy az idei ajánlat, vagyis az Isteni színjáték sem fog a kedvenc táncelőadásaim közé tartozni, mégis meg kell emelnem a kalapomat az alkotók előtt: szinte hihetetlen az a technikai felkészültség és professzionalizmus, amit – akárhogy is számolom – alig egy esztendő alatt szedtek fel magukra az amúgy egytől egyig kitűnő fizikai adottságokkal rendelkező táncosok. 

Jelenet az Isteni színjáték című előadásból. Fotók: Révész Róbert. A képek forrása: MASZK Egyesület
Jelenet az Isteni színjáték című előadásból. Fotó: Révész Róbert (A képek forrása: MASZK Egyesület)
Edvard Klug
koreográfiája nem sétál be a történetmesélős tánc könnyen kínálkozó csapdájába: előadása szerencsére csak nyomokban tartalmaz Dantét. A nyitó képben az üres színpadon négy női és négy férfi táncos áll több-kevesebb fekete ruhadarabban egy hosszú asztal mögött. Egy fekete fűzőbe és nadrágba öltöztetett, erős kisugárzású, hatalmas termetű férfitáncos kezdi irányítani az eseményeket: társastáncok neveit mondja parancsolón az egyik mikrofonba, de persze az állandó párok nem a hagyományos rumbát meg csacsacsát kezdik járni. 

Nem állítom, hogy – a nagyon kézenfekvő megfeleltetésektől eltekintve – túl sok és valódi kapcsolódási pontot fedeztem volna fel Dante szférák között kalauzoló verses útikönyvével, de ez semmiképpen nem róható fel hibaként.
 
És különben is, búcsúképpen alighanem ideje kicsit elengednem magam. Meg - úgy látszik, mégis összegzés lesz ebből - még sokáig emlékezni a jóra és persze gyorsan elfelejteni a rosszat. Legfőképp pedig egyszerűen csak nézni, nézni, nézni az embert a színpadon. Mert gyönyörű.
Szerző: Jászay Tamás

Kiemelt ajánlónk

November 25-én az Örkény Színházban a Liliomfi című előadást játsszák Mohácsi János rendezésében. Kritikánk itt olvasható.

Tovább a cikkhez
Port.hu