VÁLOGATÓS MÉRLEG

II. Győri Táncművészeti Biennálé

Befejeződött a II. Győri Táncművészeti Biennálé: a június 23-i gálán átadták a 17. Magyar balett- és kortárstánc művészetért díjat. Ezt követően egy kellemetes órával, majd egy gyorsan felejtendő másodikkal búcsúztunk Győrtől. SZOBOSZLAI ANNAMÁRIA ÖSSZEFOGLALÓJA, 2. RÉSZ.

A gálaműsor első darabja nagyon rejtélyes választás. Épp hogy megtapsoltuk az idei fődíjas Kozmér Alexandrát, az Operaház magántáncosnőjét és a junior díjat elnyerő Szarvas Krisztinát, a Szegedi Kortárs Balett táncosát, máris óriás fekete-fehér képek vetülnek a színpad hátsó falára – az 1956. év és egy per képei. Sóthy Virág érzékenyen, a törékeny ártatlanság rebbenő mozdulataival jelenítette meg a perbe fogott, majd kivégzett huszonnégy éves medika történetét, de a Tóth Ilona Emlékére ’56 című Velekei László-koreográfia attól még „ünneprontónak” bizonyult. Talán akadt volna megfelelőbb darab is a Győri Balett tarsolyában egy díjátadóra illetve harminc éves fennállásának megünneplésére. Az ezt követő Szlovák Nemzeti Balett és az Aalto Ballett Theater Essen viszont javított az összképen, így a végén a feketelevest, azaz a Pécsi Balett és Szegedi Kortárs Balett előadásait – és talán az egész biennálét – is egy kicsit nagyobb kedvvel nyeltük.

Vegyük sorjában, mit mutatott meg a Győri Biennálé a magyar táncéletből! A győri és pécsi táncművészeti szakközépiskolák bemutatói mellett profi társulatok, együttesek szolgáltak referenciaként. „Kor-társaink” kisszínpadán a Miskolci Nemzeti Színház tánckara (Petruska labor), Ladányi Andrea és Borlai Gergő (BL), valamint a PR-Evolution (2me); a nagyszínpadon a Győri Balett (Purim, avagy a sorsvetés), a Magyar Fesztivál Balett (Siratófalak, Emberi himnusz, Seherezádé), a Pécsi Balett (Elérhetetlen területek), a Szegedi Kortárs Balett (Semmi és soha), az Állami Népi Együttes (Labirintus) és számomra – a 2007-es év után immár visszatérő - kakukktojásként az Experidance (Szeget szeggel) színpadi produkciói.

Szegedi Kortárs Balett: Semmi és soha (A kép forrása: Szegedi Kortárs Balett)

Ez utóbbi show-műsorának vásári mutatványos harsánysága köszönt vissza a gálán a szegediek jóvoltából Juronics Tamás Semmi és soha című koreográfiájában. A leginkább pszichológusi feketemisére, futurisztikus biohorror-revüre emlékeztető, videoklipnek még csak-csak elmenő ízléstelen darab nem épp az együttes szeretett és szerethető oldalát mutatta meg.

Más szempontból, de hasonlóan érdektelen volt a Pécsi Balett produkciója, a Zachár Lóránd koreografálta Elérhetetlen területek is, mely a „van-e tökéletesség? létezik-e teljesség? meddig lehet fejlődni a tudományban, művészetben, vallásainkban…” témakör színpadi-táncos kifejtését egy Vasarelyt idéző háttérrel, egy pocakos bohóccal, egy sor könyvvel, néhány lufival és egy IKEA-s térelválasztó szekrénnyel abszolválta. Az e köré szerveződött tánc, zene és „szimbólumrendszer” strukturálatlan színpadi ámokfutásban összegződött, melyben maguk a táncosok sem vették a lapot. Léha, pontatlan és maszatos bemutatót produkáltak, nem hagyva semmi menedéket a nézőnek.

Magyar Állami Népi Együttes: Labirintus. Fotó: Dusa Gábor

Mi ellensúlyozta mindezt a biennálén? Az évad számomra legkedvesebb és legfontosabb hazai bemutatója, a MÜPA-ban lehengerlően működő „multi-kulti” Labirintus (koreográfus: Kovács Gerzson Péter), a Bartók-trilógia második része a június 22-i győri előadáson több okból is félrecsúszott. Az elégtelen megvilágítás, az egybemosódó jelenetek, a szűkösnek bizonyuló színpadtér – s némi előadói „haknifíling” - ellehetetlenítette a győri bejárást ebbe a varázsos „magyar labirintusba”, de az még így is kitűnt, hogy KGP eredetiségével, frissességével nem sok alkotó büszkélkedhet a biennálén.

Velük egy napon szerepelt a kisszínpadon Nemes Zsófia koreográfiája, a 2me. Kun Attila (egykori) társulatvezető Operás kötődése folytán nem meglepő, hogy a PR-Evolutiont meghívták Győrbe. Az „elfogultság” szolgálhatja a társulat érdekeit, ám a nézőét ezúttal kevésbé. A 2me „kortárstánc-darab”, unalmasan ismerős (és szép), de tolmácsolásukban ezúttal öncélúnak és invenció nélkülinek ható, a külsődlegesség szintjén megrekedő mozdulatokkal és részletekkel, mintha más tétje nem is lenne a darabnak, mint megmutatni, van (némi) élet Kun Attila után is.

Szlovák Nemzeti Balett: Párbaj egy hattyúval (A kép forrása: Győri Balett)

Ellensúlynak tehát maradt a Ladányi-Borlai kettős BL-je és a gála külföldi vendégszereplői, akik egyszerűen lenyomták a hazai „nagyokat”. A Szlovák Nemzeti Balett kettőse, a Párbaj egy hattyúval (részlet) jótékony felengedést hozott az ’56-os darab után. Az üde és megmosolyogtató pas de deux-ben a kecses, kényesen finom – de valóságos diktátor - szlovák hattyú nem igen akar megállni a földön. Mint egy törékeny csodalény, pipáló lábakkal folyton visszaugrik sorsába belenyugvó, derűs hercege karjaiba.

Az est csúcspontja az Aalto Ballett Theater Essen La vie rose (részlet) című előadása. A három férfitáncosra és két táncosnőre komponált, változó felállású rövid etűdök során mintha egy kávéház vendégeinek bonyolult szerelmi életébe, érzelmeibe nyernénk betekintést. Nagyszerű az első jelenet szerelmes idillje, sikert arat a városi Casanova bravúros táncosa, szórakoztató a nem kívánt udvarló ellen tiltakozó nő, Edith Piaf dalára pedig bájos-naiv leányportrét kapunk. Elegánsan egyszerűek, franciásan könnyedek, de nagy technikai (és színészi) tudást igénylőek ezek a rövid etűdök, s bár igaz, messze esnek a gondolattal terhelt „magyar stíltől”, és emberi agypreparátumok sem kerülnek színpadra, a nézőtér tombol – ezúttal nem lokálpatriotizmusból. Idén Győrött Borlai Gergő és Ladányi Andrea mellett az Esseni Balett ült a „dobok mögé”.

Kapcsolódó cikkünk:
Szoboszlai Annamária: Aki a dobokat veri / II. Győri Táncművészeti Biennálé, 1. rész 

Vö. Barta Edit: Ritmus dobban, lélek koppan / Beszámoló a Biennálé 4. napjáról 
Barta Edit: Számvetés / Beszámoló a Biennálé 5. napjáról