A Petőfi Vándorszínház a Karzat Produkció és a Rackajam tagjaiból verbuválódott: a költő Szabó Sipos Barnabás hangján szólal meg, a „zenész csepürágók” a Rackajam tagjai, azaz Ferenczi György, Apáti Ádám, Jankó Miklós, Kormos Levente és Pintér Zsolt, a „Kossuth-szakállas honleányok” fedőnév pedig a virgonc, nyíltszíni díszletezőket, Bálint Tündét, Gulyás Rékát és Pilári Lili Esztert takarja.
 Jelenetek az előadásból |
2006-ban a Hangzó Helikon sorozatban jelent meg Ferenczi György és a Rackajam CD-je tizenöt – a Ferenczi szívéhez legközelebb álló – megzenésített Petőfi verssel, melynek kapcsán a muzsikus így vallott kedvenc költőjéről: „Egy magyar zenésznek normál esetben a népzenétől kellene bárhova eljutnia, de a Kodály-módszer hazájában ez rendszerint nem így van. Én Jimi Hendrix, az AC/DC és a Hobo Blues Band zenéjén nőttem fel. Ma két dolog határozza meg a zenémet: a népzene és Hendrix. Kedvenc íróm Jókai, kedvenc költőm Petőfi. Aki a rock and rollt életformájának vallja, az nem mehet el Petőfi mellett úgy, hogy ne ragadja meg a belőle sugárzó energia és életöröm. Velem sem történt ez másként.”
Ferenczi György a legszabadabb muzsikusok egyike, ez jól látszik a pályáján meglépett stílus-kirándulásokon, meg azon is, ahogyan Petőfi verseihez nyúlt. Rengeteg játékosság, ötlet és svung van ezekben a dalokban, minden verssor megelevenedik: egyszer bluesos, egyszer népzenei átiratban, hol szájharmonikán, hol hegedűn. Petőfi, a kötelező tananyag, az ikon, a klasszikus, aki memoriterként vésődött be legtöbbünknek, még soha nem tűnt ilyen jókedvű, temperamentumos hús-vér figurának, ilyen szertelenül kamaszosnak, mint Ferenczi tolmácsolásában. Szabadságharcosok, ha találkoznak.
Pál Kálmán rendezésében a vérbő dalok színházi formát kapnak. Szellemes, dramatizált útibeszámoló épül köréjük, amely a fiatal Petőfi gunyoros benyomásait rögzíti az érintett városokról (például Gödöllőről, Kassáról, Aszódról, Eperjesről, Lőcséről, Rozsnyóról). A darab szövege – melyet Borsa Kata dramaturg gondozott biztos kézzel – Petőfi Úti jegyzetek című munkáján alapul, zárásként pedig a költő utolsó, feleségéhez írt levele szerepel. Gyorsan ellobbanó, kalandos élet villan fel a másfél órában, amely plasztikusan vall a vándorszínész és költő Petőfiről, aki ízesen és szisztematikusan osztja ki kora irodalmi és színházi életének minden visszásságát.
Szó esik a költőkollégákról, akiket a divatszerkesztők pingálnak le az olvasók számára, egy álomról, melyben egy visszautasított szerző szegez pisztolyt a költőnek („Tudd meg, hogy én azoknak az ifju lángelméknek egyike vagyok, kik verseket küldtek a „Pesti Divatlap”-ba, s akiket te galádul kizártál az irodalomból…”), majd Aszód felé az utazószekér kicsit zötyögni kezd, ami a költőt konkurensei rímfaragásaira emlékezteti („Hát egyszer csak döcögni kezd a bárka, de oly embertelenül, mint egynémely poéta urak versei…”), Kassán pedig a költő, mint egykori vándorszínész, féltékenyen fitymálja le ellenfeleit („Bevetődtem a színházba is, ahol német komédiások remekeltek a kontárkodásban.”). A prózai szöveg és a dalok gyakran feleselnek egymással, például a szabálytalanság, a költői szabadság mellett egyszerre érvel az előadás prózában, versben és zenében, hiszen a „természet korláttalan vadvirága” az Úti jegyzetekben is deklarálta, hogy a szabályt ő csak a „sánta középszerűság mankójának” tekinti.
A rendező tervezte látvány egyszerre korhű és játékosan minimalista: a háttérben korabeli rézmetszetek alapján készült festményeken látszanak az út állomásai – a képek az aranykezű Pál Dániel munkái –, a zötyögő szekeret a szereplők által pörgetett kerekek helyettesítik, a német vándorszínészeket csihi-puhiba torkolló bábjáték jelzi. Pál Kálmán rendezése rafináltan utal magára a vándorszínházi műfajra apró, gunyoros jelzéseivel. Nem a professzionalizmus a cél, épp ellenkezőleg: annak a Petőfi által jól ismert és szeretett, eszköztelen, félamatőr játéknak a felmutatása, melyben valahol mindig kilóg egy kicsit a lóláb a kulisszák mögül. Az előadásba kódolt önreflexió védi magukat a szereplőket is, akik többnyire nem színészek, csak lelkesedésből játszanak. Ez persze látszik: a trükk meg az, hogy látszania is kell. Éljen a meta-vándorszínház!
A sajátkezűleg készített díszletek mind mobilak és variálhatók, az egyes helyszínek „felinstallálása” a honleányok dolga, akik – Borsa Kata utalásos, de szintén ironizáló jelmeztervei alapján – piros mellényben, szoknyában, térdig érő, csipkés alsóneműben, csíkos harisnyában és nevükhez híven pamacsos, szürke szakállal lépnek színre. Táncolnak, csujjogatnak, kacérkodnak a zenés utazótruppal, és közben a mobil díszleteket variálják, máskor beugranak a kocsmárosné vagy a flörtölő lánysereglet szerepébe, olykor álombeli haramiaként fognak pisztolyt a költőre, vagy a barlangtúra vezetőiként lóbálják fáklyáikat.
 Fotó: Gál Csaba |
Ferenczi György nagy lendülettel landol a költő szerepében, és együttesével, a Rackajammal hatalmas energiabedobással nyomják végig az előadást. Valóban olyanok, mint a jókedvű és pimasz vándorkomédiások: harsány jókedvvel énekelnek, zenélnek, táncolnak és ökörködnek. Ferenczi tökéletes frontember akkor is, amikor éppen flegmán zötyög a szekéren (egyhelyben rugózva egy széken), csábítgatja a honleányokat (részegen kettőt lát belőlük). Nagystílűen komédiázik, miközben érdemes észrevenni, hogy a zenéje telis-tele van gegekkel és stílusjátékokkal (A négyökrös szekér például kíséret nélkül, csettintésekkel kísérve csendül fel, mint egy helyes Cotton Club Singers paródia). Vannak olyan versek, melyekkel Ferenczi maradéktalanul azonosul (ilyen a nyitószám, a Ki vagyok én? Nem mondom meg…, vagy A természet vadvirága). A Petőfi-szerep átruházódik olykor az együttes más tagjaira is: van a költőnek egy abszurd drámába illő csikós-alteregója (a pókerarcú Kormos Levente) és egy börleszkből kilépett fiatalkori, vándorszínész képmása (a serényen és ügyesen komédiázó Apáti Ádám), nem beszélve Szabó Sipos Barnabásról, aki karakteres, bársonyos hangját adja az előadáshoz, majd az utolsó, gyászos levélnél személyesen is felbukkan, hogy egy jóval hagyományosabb színjátszásból adjon villanásnyi mintát.
A játékosan múltidéző, ironikusan korhű vándorszínházi előadás a maga bumfordi bájával, szívmelengető összjátékával, Ferencziék örömzenéjével nem mindennapi színházi élmény. Vicces és megható egyszerre, hogy a közönség hasonul a műfajhoz: a totálisan szétázott, de hűséges nézők hangosan zsörtölődnek az előadásba belelógó esernyők gazdáival, fütyülve éltetik a szereplőket, önfeledten beledúdolnak a dalokba. Nyüzsög, mocorog, él az egész előadás.