A Rókonok című TÁP Színház-előadás is pont erre az állandóságra épít, amikor egymásra montírozza a jelent és az 1920-as évek végét. Kézenfekvő megoldás, hiszen a mentalitás és a hatalmi struktúrák hasonlóképpen működnek, viszont éppen ez az egyik legnagyobb kihívás az adaptáció számára: ne legyen szájbarágós, didaktikus, túl direkt, ne akarjon minden ziccert lecsapni. Ez sajnos nem sikerült, noha a rendező, Vajdai Vilmos mindent odarakott a színpadra, amitől egy előadás igazán nagyszabású lehet. Volt zenekar, dizőz, kivetítő, dr. Máriás-képek, ellenzékiek, Kati néniből kettő is, humor, dráma, nagyszerű színészek, remek díszlet. Talán túl sok minden is, ami elvitte a fókuszt a fő szálról, és az lehetett a néző benyomása, hogy az egyik jelenet kioltja a másikat. Meg az, hogy sok poén a végletekig ki van merítve, elfáradnak egy idő után.
Bánki Gergő számára testre szabott a lúzer, ügyefogyott ellenzéki vezér, Martini karaktere, de túl van írva a figura, túl karikaturisztikus. Amikor először feltűnik a színen, szinte áhítattal és komoly eltökéltséggel mondja, hogy ő akkor mostan tartalomgyártásba fog a maroknyi ellenzékivel, mert az a jövő, de látszik rajta, hogy lövése sincs róla, mint ahogyan a szelfizésről sem, és beletörik a nyelve a telekommunikáció alapvető szavaiba is. Látványosan fotózkodni próbál a nagy emberré vált Kopjással, és azt motyogja közben – mintha csak biztatná saját magát ‒, hogy „politikus vagyok”. Közben elfogad egy doboz pénzt a város uraitól. A darabban az ellenzékről nyújtott képben nem nehéz ráismerni kortárs viszonyainkra, de talán ez is lehetne kevésbé direkt. A négy, tógába öltöztetett síró-rívó figura képtelen közös akcióra, cselekvésre: vagy keseregnek, vagy a szexen jár az eszük.
Fodor Tamás, Epres Attila
Fodor Tamás (polgármester) és Epres Attila (Kárdics) számára jutalomjáték a két fő városi hatalmasság szerepe. Kellően cinikusok, dörzsöltek és flegmák. Amint Kopjást megválasztják főügyésznek, rutinosan azonnal elkezdik fonni a hálót körülötte; nekik ez ujjgyakorlat, hogyan kell megvenni, korrumpálni valakit. Kicsit disszonáns, amikor Kárdics a frissen megválasztott főügyész felesége, Lina felől érdeklődik, akinek a nevét következetesen pinának mondja. Ami egyszer-kétszer még vicces, de ennél többször már nem annyira. A feleség (Zilahy Anna) figurája meglehetősen egysíkúra és erőtlenre sikeredett; ő az, akit egy pillanatra sem szédít meg a felemelkedés, a vagyonosodás lehetősége. Akár a pozitív oldalt is képviselhetné, lehetne ő a morális hős – ha nem lenne annyira földhözragadt, és nem törne ki belőle a hárpia.
A főszerepet, dr. Kopjáss Istvánt játszó Tasnádi Bence viszont széles spektrumon játszik: látjuk szerénynek, részegnek, szerelmesnek, naivnak, tettre késznek, becsületesnek, hezitálónak, óvatoskodónak, önmarcangolónak, kétségbeesettnek. Végigjátssza az érzelmek egész széles skáláját, és felmutatja a szereplő személyiségén végbement változásokat is. Külön remek ötlet, hogy a figura lövöldözős számítógépes játékkal szórakozik – hatásos öngyilkossági jelenete is a cybervilágban zajlik.
Klasszikus bohózati elem, ahogy a Berci bácsi (Kerekes József) és a Kati néni(k) (Andai Kati, Ambrus Asma) hármasa a vérszívó, követelőző rokonokat megjeleníti. Viccesek a kivetítő mögött feltűnő, Kopjásst telefonon hívogató rokonok is, bár csak egy bizonyos határig, azon túl önismétlővé válik a jelenet. Nagyon jó a Martinkovics Máté által játszott titkárfigura, aki maga ajánlkozik a sertéshizlalda-mutyi ügyeinek felgöngyölítésére. S megjelenik a színen maga Móricz Zsigmond is, vagyis a junior kiadás, aki ízes tájszólással vezeti fel az előadást.
Jelenetkép
Magdalénát Gombó Viola Lotti játssza, akinek a dolga az, hogy afféle zsarátnoki femme fatale-ként bűnbe vigye Kopjásst, aki rég szerelmes belé. Csipkébe öltöztetett, érzéki, csábító nő – éppen ezért nem jó megoldás, hogy ő narrálja a sertéstelep-biznisz történetét is. Persze, van valami ironikus abban, ahogyan egy szexi démon mindenféle panamákról beszél, miközben érzéki táncot lejt, de összességében mégis inkább disszonánsnak tűnik a jelenet.
A színpadon csupán pár díszletelem látható (díszlet: Gothár Péter), közülük meghatározó egy hatalmas, téglalap alakú hátradöntött kivetítő, mely hol asztalként funkcionál, hol monitorként. A két végéről tárgyal egymással a polgármester, Kardics és Kopjáss, máskor számítógépes játék fut rajta, vagy éppen a frissen megválasztott, csacsirészeg főügyész dől neki, és a hányása van kivetítve rajta. Továbbá egy emelvény, amelyet szintén remekül kihasználnak a társadalmi dinamikák érzékeltetésére. A jelmezek is jól eltaláltak (szintén Gothár), különösen kifejező volt a kedves feleség ruhájára varrt két kéz, mely azt hivatott jelképezni, hogy ez az asszony folyton dolgozik.
Tragédia, komédia, koncert (Carson Coma), dr. Máriás képei: ott volt a színpadon az egész kortárs magyar valóság, sőt, az elmúlt száz év. Le is csordult róla ez a sok minden, kicsit szétterült, elfolyt, noha voltak koncentráltabb, nagy pillanatok. De a muzsika, a bohózatba átmenő jelenetek, a tánc valahogy mind azt az érzést közvetítette, hogy ez a világ végül is megszokható, otthonos. Persze, történnek tragédiák, de az élet megy tovább; lopunk, mutyizunk, énekelünk és viccelődünk. De végső soron talán éppen ez napjaink hű tükörképe.