Először is nézzük, mit lehet tudni a Sűrű erdő szélén 41 éves írójáról? Leo Vardiashvili Tbilisziben született és gyerekeskedett, 1995-ben 12 éves menekültként érkezett családjával Londonba. Elmondása szerint mindig is író akart lenni. Megérkezésük után az iskolában még az utolsó padban ült, szótárral a kezében, és nehezen értett meg szavakat, ám 9.-esként már könnyedén írt esszéket angolul házi feladatként. Később angol irodalmat hallgatott a londoni Queen Mary Egyetemen Mile Endben. Rengeteg novellát írt, amiket ötletszerűen elküldött mindenféle „online folyóiratokba, amelyekről soha nem hallottál, és már nem is léteznek…”
Az első regényekről gyakorta feltételezik, hogy erősen önéletrajzi ihletésűek – ami persze nem mindig van így –, de szerzőnk életének korai szakasza valóban mutat hasonlóságot Szabának, a regény főszereplőjének sorsával. Majdnem húsz év telt el, mire Vardiashvili visszalátogatott szülőhazájába, Georgiába vagy Grúziába (maradjunk most az utóbbi régi, bevált elnevezésnél), és utazásának emlékei bevallottan erős hatással voltak a regényére.
Szaba – az ő szemszögéből meséli el az író a történetet – csak nyolc éves, amikor bátyjával, Szandróval, és édesapjukkal, Iraklival, elmenekül az országukban dúló háború elől. Grúzia 1991-ben független lett ugyan, de a polgárháború és a grúz-orosz (l. dél-oszétiai) konfliktus puskaporos helyzetet eredményezett, aminek hatására sokan menekültek el az országból. Az anya, Eka, viszont maradt, mert még útlevele sem volt, és az összegyűjtött összeg messze nem volt elég arra, hogy a család együtt hagyhassa el az országot.
Angliában az apa minden létező lehetőséget megragad, hogy pénzt keressen, és kihozza a feleségét is. Hiába hajtja magát éjjel-nappal, hosszú időbe telik, mire sikerül egy csinosabb summát összerakni, hogy elküldhesse „egy lángokban álló országba”, amit ugyanazok a dagadt politikusok uralnak, mint korábban, csak a zászló más. A lefejezett kommunista uralom még évekig eldöcög a köztársaság álcája alatt, mielőtt összeomlana.
Londonban az apa talál egy „becsületesnek látszó embert”, aki szentül megígéri, hogy elviszi a feleségnek a pénzt, de persze Eka soha kapja meg a kiutazására összekuporgatott összeget. Így 11 évig nem is emlegetik az anyát Londonban, ám egy nap az apa elhatározza, hogy visszamegy érte. Többször nekiindul, majd vissza is fordul: fél. Egyszer aztán tényleg felül a repülőre, hazahúzza a lelkiismerete, a felesége emléke, a szülőföld. Otthonról küld egy rejtélyes üzenetet, „Fiaim! Csináltam valamit, amit nem lehet visszacsinálni. El kell tűnnöm innen, mielőtt azok az emberek elkapnak. Talán a hegyekben biztonságban leszek. Nyomot hagytam, amit nem lehet kitörölni. Ne kövessétek! Teljes szívemből szeretlek titeket”, majd szabályosan nyoma vész.
Így aztán a nagyobbik fiú, Szandró megy utána, hogy visszahozza, ám hirtelen neki is nyoma vész, vagy ahogy a grúz mondás tartja, „beleivott a Csajluri vizébe” ő is. Végül Szaba maga indul neki, hogy megkeresse bátyját és apját. Ezzel kezdetét veszi egy furcsa, rejtélyes utazás a szülőföld mélyére.
Számos elem teszi furcsábbá és még rejtélyesebbé ezt az utat. Szabától még a reptéren, egy szúrópróba során elveszik az útlevelét. Így ül be hősünk egy taxiba, egy fekete Gaz Volgába, melynek tulajdonosa és sofőrje Nodar, aki innentől kezdve jelentős szerepet fog játszani az életében, végig kísérője lesz az úton. Rajta kívül igaz valójukban, vagy csak álmokban és képzeletben megjelenő rokonok, ismerősök segítik mágikus módon Szabát.
A mesés elemek amúgy is átszövik, keretezik a művet. Már a cím is egy meséből való, mégpedig a híres Grimm meséből: „Sűrű erdő szélén élt egyszer egy favágó, a feleségével és két gyerekével. A fiút úgy hívták, hogy Jancsi, a lányt meg úgy, hogy Juliska.”
Ezt a szöveget hatalmas falfirkaként látja viszont Szaba, mikor végre megleli gyerekkori házukat, ezzel üzen neki fivére, akivel unos-untalan ezt a mesét hallgatták, s akivel folyton kincskeresőt játszottak úgy, hogy üzeneteket és megoldókulcsokat írtak saját titkos nyelvükön. Az út innentől kezdve a fivérek kincskereső játékához lesz hasonló. Bátyjának még szinte meleg nyomait találja meg itt-ott Szaba, és találkozik olyanokkal, akiktől újabb és újabb részleteket tud meg róla, az apjáról és anyja későbbi életéről. Apró „kenyérmorzsákra” lel a keresőút során, mint amiket Jancsi és Juliska is elszórtak, hogy rájuk találjanak.
Szaba segítségére lesz továbbá egy apja által írott drámai mű, a Kaleidoszkupi, ami egy Valiko nevű férfiről szól – s aminek egyes részei szervesen beékelődnek a regénybe – melyben számos további kódolt üzenetet vél felfedezni főhősünk.
Egyéb irodalmi utalások is dúsítják a regény szövetét: Szandró Shakespeare Rómeó és Júlia-idézettel vagy a Dzsungel könyvével is üzen az öcskösnek. Még az Óz a csodák csodája-béli piros cipő is titkos utalássá válik.
Aki még nem járt Grúziában, szinte útikalauzént is olvashatja a művet; a jellegzetes grúz város- és tájleírásokon túl kulturális morzsákat is csipegethet: megismerünk szokásokat, babonákat és közmondásokat is, melyek visszatérő elemként bukkannak fel pl. „A vendég Isten ajándéka” valamint, hogy „Nem sétálhatsz ki a világból”. Kulináris érdekességekről is olvashatunk: milyen is az igazi borscs, vagy hogyan kell a bort a „kvevri” nevű agyagedényben erjeszteni, hogy isteni nedű legyen. A kötet fordítója, Neset Adrienn remekül tolmácsolja a különféle stílusrétegeket és -árnyalatokat.
A regény egyik erénye, hogy jóval összetettebb képet kapunk a grúz-oszét-orosz ellentétről, mint amit kurta hírek felületes olvasásából megtudhatunk.
Tbiliszit elhagyva a Nodar vezette kocsival hőseink eljutnak vidékre, az „igazi Grúziába”, majd a Csuberi-hágóhoz, mely Abháziából vezet Usguliba. Abházia volt az első tartomány, amelyik először szakadt le a 1992-ben kikiáltott Grúz Köztársaságról. Nem csak a grúz hadsereg jelent meg itt, de az orosz hadsereg is, és a helyzet egyre inkább elmérgesedett. Itt hamar előkerültek a fegyverek, több ezren haltak meg kereszttűzben, váltak hajléktalanná. A grúzoknak menekülniük kellett innen.
Dél-Oszétia olyan vidék, amit nem lehet életveszély nélkül átszelni, Szaba mégis megkísérli, mert Irakli egyértelmű kenyérmorzsa nyomokkal üzent, hogy errefelé járt egy kolostorban. Grúzia és Oszétia közt egy rengeteg – Baba Jaga erdeje – fogja közre a határt. A harci járművek és a katonák mindennapos látványnak számítanak errefelé.
Nodar természetesen nemcsak jólelkűségből és pénzvágyból kíséri ide Szabát, meg akarja tudni, él-e még a kislánya, aki erre tűnt el régen. A szereplők közti kapcsolat többrétű, különösen, ami Szabát és Nodart illeti. A spoilerezés csapdáját elkerülve csak annyit mondunk, hogy bizony bonyolult, többszörösen összetett, ambivalens kapcsolat van köztük.
A környék borzasztó állapotban van, a faluk felégetve, kirabolva, a szőlőskertek tönkre téve, mindenütt elkeseredettség és pusztulás, hol az oroszok, hol az oszétok, hol a grúzok keze nyomán. Az „Oszd meg és uralkodj!” itt is elérte célját. Mindenki gyűlöl mindenkit, minden és mindenki gyanús. Hogy a regény végén Szaba kit talál meg, és kit nem, fedje jótékony homály. A korábban már említett grúz közmondás szerint az ember nem sétálhat ki a világból. Lehet, hogy Iraklinak, az apának ez mégis sikerült?
„Isten annyit ad, amennyit elbírsz” – tartja egy másik grúz közmondás. Van úgy, hogy mégis jóval többet kapnak egyesek errefelé, főleg a gyerekek. A meséket végig kell mesélni, így Szaba végül – nem egyedül – egy katonai teherautón visszaindul Tbiliszibe.
Ha egy Ki tud többet Grúziáról? című vetélkedőre beneveznénk a kötet elolvasása után, jóval előkelőbb helyezést érnénk el, mint annak előtte. Már csak ezért is érdemes volna elolvasni a könyvet, de ennél sokkal ütősebb érv is szól mellette: ez a regény nem csak az ország, de a lélek mélyére is meghatározó utazás.
A könyv adatlapja a kiadó oldalán itt található.