Hamletünk érzékeny kamaszfiú, meg persze elkényeztetett is, hatalmi privilégiumával gyakorta visszaél. Az első jelenetben meztelenül rohan be a színpadon kialakított rózsaszín fiúöltözőbe (díszlet- és jelmeztervező: Kálmán Eszter) két barátjával, Marcellusszal (Juhász Vince) és Bernardóval (Rákos Olivér). A két figura ebben a rendezésben a megszokottnál sokkal nagyobb szerephez jut, állandó szövetségesei Hamletnek, és színészek helyett ők adják elő a patkányfogó jelenetet – Horatióval kiegészülve.

Érdekes karakterrajzot ad Fröhlich Kristóf játéka és Alföldi Róbert rendezése ennek a Hamletnek. Rózsaszín bársonymelegítőben és csíkos papucsban flangál, görnyedt háttal, mintha a jelmez és a testtartás direkt Fröhlich erős és elegáns alkatát akarná ellenpontozni. És ugyanilyen ellenpontot képez a rendezői koncepció is a megszokott Hamlet-értelmezésekkel szemben. Ez a Hamlet ugyanis nem találkozik az előadás elején apja szellemével, csak nagyon szeretne, és – hogy egy konyhapszichológiai szakszóval éljek – odaprojektálja.

Helsingörben buli van, de nem akármilyen. Kintről dübörög a trance, az egész fiúöltöző beleremeg. Fontos ugyanakkor, hogy ennek a bulinak az ifjú Hamlet is része, barátaival már kora este bekapják az első ecstasyt. Részben a drog hatása, hogy Hamlet egy arra járó idős takarítóban (Bregyán Péter) apja szellemét véli felfedezni, és bár Marcellus, Bernardo és Horatio is igyekeznek jelezni, hogy nincs igaza, a királyfi hatalmát arra használja, hogy barátai végül bólogassanak neki az általa kierőszakolt és megrendezett jelenetre. Ugyanerre kényszeríti a megzavarodott takarítót is, aki az apa szellemeként lényegében a Hamlet által mondott szöveget ismétli meg. Ez az előadás egyik kulcsjelenete, de tegyük fel a jogos kérdést: mi következik abból, ha Hamlet egy agresszív junkie, akinek az egész mű által tárgyalt morális problémája valójában egy hazugságra épül, amit ő maga talált ki?

A kérdést gyorsan meg is válaszolom: a következmény a pszichológiai olvasat. Innentől fogva ugyanis fürkészve nézzük Mertz Tibor Claudiusának összes apró megmozdulását és Pelsőczy Réka Gertrudjának minden erre adott reakcióját, és amikor a lebuktatás pillanatához érünk, az egérfogó (Forgách András fordításában patkányfogó) jelenethez, akkor világossá válik, mint a nap: nem volt itt semmiféle gyilkosság, csak rövid gyászidőszak és gyors házasság. És bár tudjuk, nehéz a mozaikcsaládok élete, és az ödipális komplexust is illik komolyan venni, azért az erre adott reakció Hamlet részéről (nettó 3, bruttó 10 ember meggyilkolása), lássuk be, túlzás egy hangyányit.

Az előadás kicsit több mint két óra szünettel, ami egy Hamlet esetében azt jelenti, hogy minden felesleges, a koncepciót nem erősítő elem kikerül belőle (dramaturg: Bíró Bence). Így például nem találkozunk a sírásókkal, szegény Yorick koponyájával sem, lényegében az egész temetői rész kimarad – túl filozofikus lett volna ebbe az előadásba, amely egyébként sem akart az élet és halál kérdéséről megnyilatkozni. És nem utazik Hamlet Rosencrantz és Guildenstern (Chován Gábor és Hartai Petra) társaságában Angliába sem, a királyfi nem találja meg a levelet útközben, és nem emiatt küldi egykori barátait a halálba. A budaörsi előadásban azért kell meghalniuk, mert telefonjukkal hangfelvételt készítettek a Hamlettel folytatott egyik beszélgetésükről – Hamlet, Horatio, Marcellus és Bernardo lelkiismeret-furdalás nélkül fojtja meg őket nyílt színen. (Egyébként mindenki nyílt színen hal meg, azok a szereplők is, akik Shakespeare-nél nem, az előadás végére rengeteg holttest gyűlik össze a térben.)

Alföldi Hamletjében három olyan figura van, akikkel kapcsolatban nézőként rokonszenvet érezhetünk. Az egyik – meglepő módon – Gertrud, akit Pelsőczy Réka szerető, aggódó és tehetetlen anyának ábrázol. Egyetlen hibája, hogy beleszeretett férje testvérébe, de mivel szerelmét is őszintének látjuk (ezt erősíti jelmeze is: az egész előadás ideje alatt menyasszonyi ruhában van), nem igazán tudjuk hibáztatni semmiért. A másik ilyen figura Ophélia, akit nemcsak anyja, Polonius (Takács Kati mesterien formálja meg minden idők egyik legidegesítőbb Poloniusát) használ céljai elérésére, de empátia nélkül beszél róla és vele mindenki, néha pedig úgy viselkednek a szereplők, mintha ott se lenne. Egyedül Hamlet az, aki néha észreveszi. Nem annyira megszereti, mint inkább megsajnálja, amit a lány félreért. Szőts Orsi, lefagyva, szinte mozdulatlanul mutatja meg a megaláztatás miatt érzett legmélyebb fájdalmat, lenyűgöző a színpadi jelenléte. Játékából nyilvánvaló, hogy Ophélia ezúttal nem azért bolondul meg, mert szerelme meggyilkolta az anyját, hanem azért, mert szerettei a végletekig megszégyenítik, majd magára hagyják.

Pesőczy Réka, Mertz Tibor, Szőts Orsi. Fotók: Budaörsi Latinovits Színház

A harmadik rokonszenves figura ebben az előadásban Horatio (Sas Zoltán), akinek racionalitását felülírja Hamlet iránt érzett szerelme – Hamlet ezt különben ki is használja, és a megfelelő pillanatokban manipulálja őt. Shakespeare drámája szerint Horatio az, aki életben marad, hogy az épp bevonuló Fortinbrasnak részleteiben mesélje el Hamlet szomorú történetét – vagyis az ő változatát, de hogy mi is az ő változata, azt nem tudjuk meg.

Az mindenképpen kérdéses, hogy érdemes-e vajon Hartai Petrát visszahozni Fortinbras szerepében, aki korábban igen érdekes, és emiatt nagyon megjegyezhető Guildensternt játszott. Persze jelenthetné mindez azt, hogy a Guildenstern-féle csúszómászók felemelkedésének korszaka jön, de ez Fortinbras hátterét is figyelembe véve nem állná meg a helyét. A szereplők tragédiája valószínűleg az, hogy egyikük sem kíváncsi igazán a komplex magyarázatokra, hanem ehelyett mindenki a számára legkényelmesebb magyarázatot választja az események értelmezésére. Ebben Fortinbras mellett persze Hamlet jár itt az élen, és ha a Hamlet című dráma szól a generációváltásról – ahogy Alföldi rendezésében igen –, akkor a komplex gondolkodás tekintetében, úgy tűnik, nem sok jóra számíthatunk az idősebbek helyébe lépő új generációtól sem.

Az előadás adatlapja a Budaörsi Latinovits Színház weboldalán itt található.