Történelmet ír a kecskeméti Ciróka: az egyik legfontosabb vidéki bábszínház három évtizedes fennállásának első saját felnőtt előadása eljátszik a gondolattal, hogy mi lett volna, ha. És közben azt is megtanuljuk, hogy magyarnak lenni a legjobb dolog a világon. JÁSZAY TAMÁS KRITIKÁJA. Tovább a cikkhez
Aznap beszélgettünk, amikor leálltak a színházak. A Radnóti társulata szinte egész nap próbált, hamarosan bemutatták volna a Don Carlost. A próbaszünetre már sejteni lehetett, hogy mi várható. Pál Andrást arról kérdeztem, hogyan lehet koncentrálni a szinte naponta változó körülmények között. VLASICS SAROLTA INTERJÚJA. Tovább a cikkhez
Mit tehet a kisember, ha minden törekvése, hogy a belső békéjét megőrizze, kudarcba fullad, mert a világban történő rémségek betörnek az ajtón? Ugye senki sem gondolná, hogy egy kedves betlehemes pásztorjáték erről is szólhat? OROSZLÁN ANIKÓ ÍRÁSA. Tovább a cikkhez
Ez a szegény Ruzante, akit igazából Angelo Beolcónak hívtak, nagyon megszívta, hogy hetven évvel később megszületett William Shakespeare, százhússzal később pedig Moliére. Így járt. És akkor Goldoniról még nem is szóltunk. CSÁKI JUDIT KRITIKÁJA. Tovább a cikkhez
Vannak igazságok, amelyekkel nem akarunk szembesülni. Saját felelősségünk, a befolyásolhatóságunk, minden, amiért hibáztathatók vagyunk… Szeretnénk ezeket elfelejteni, de a színház nem engedi: arcunkba vágja az igazságot. BÁLINT ZSÓFIA ÖSSZEFOGLALÓJA. Tovább a cikkhez
Akik emlékeznek az Egyetemi Színpad estjeire, ahol Mensáros és Berek Kati mondott verseket, Jancsó Adrienne szavalt balladákat, vagy épp Latinovits térdelt le hirtelen indulatában a meghökkent közönség előtt, s azok is, akik életük részének tudják Jordán Tamás József Attiláját, azt érzik néha: „a legenda oda”. De nem így van. GABNAI KATALIN KRITIKÁJA. Tovább a cikkhez
A Tízparancsolat a maga erkölcsi imperatívuszával szilárd alapja lehetne egy legeslegjobb világnak – de könnyen lehet, hogy nem határtalan boldogság, hanem halálos unalom szakadna ránk. Székely Csaba minden esetre a pompás dramaturgiai sorvezetőt vette észre benne. CSÁKI JUDIT KRITIKÁJA. Tovább a cikkhez
A duende az a bűvös szó, amelyre Garcia Lorca drámáinak bemutatói kapcsán a recenziók hivatkozni szoktak – általában úgy, hogy hiányolják az előadásból. Én néhány éve megfogadtam magamnak, hogy írásaimban igyekszem kerülni használatát – ami azért nem ilyen egyszerű. URBÁN BALÁZS KRITIKÁJA. Tovább a cikkhez
Pécsett kezdett, Egerben vált ismert színésszé. A jelenleg kaposvári színésznő főszereplésével a közelmúltban mutatták be Háy János A halottember című előadását a Szkéné, az Ördögkatlan Produkció és a Nézőművészeti Kft produkciójában. Mészáros Sárát kérdeztük a szerepről, színházról, a váltások nehézségéről. MARTON ÉVA INTERJÚJA. Tovább a cikkhez
Sodró lélekrajzú, vérfoltos lírájú drámai önvallomás jelenik meg hibátlan mértanú, mély empátiájú előadásban. Ráérző, továbbgondoló, sokrétű rendezés, ihletett színjátszás ad formát a megrázó majdnem-monológnak. A kettő, szöveg és megjelenítés mégis egymás özvegye. TARJÁN TAMÁS KRITIKÁJA. Tovább a cikkhez
„…ki nem nyílt ejtőernyőjű deszantosok, zuhanunk a világegyetem jeges magánya felé”: a beharangozók egyikét épp úgy nem kell teljesen komolyan venni, mint a többi előzetest, melyeknek nagy szavai lötyögnek a vékonyka és hosszúcska előadáson. TARJÁN TAMÁS KRITIKÁJA. Tovább a cikkhez
A Zempléni Fesztivál az ország legeldugottabb zugaiba is elsodor együtteseket. Méghozzá nem is akármilyeneket. KOLOZSI LÁSZLÓ ÍRÁSA. Tovább a cikkhez
Hommage is, nem is; színház is, nem is; koncert is, nem is a kaposvári harmadéves színinövendékek Cseh Tamás-estje, a Füst a szemében. „Kétezresek” a „hatvanasok” életérzésével, velük a dal szintén megbillen egy kissé. Helyben vagyunk. MARKÓ RÓBERT KRITIKÁJA. Tovább a cikkhez
