Mintha valamiféle színházi kényszermechanizmus nyomulna be az önmagában teljes és tartalmas nyelvi-dramaturgiai térbe. Kár. Annyira jó előadás lett volna. De még így, ebben a formában is kifejezetten jó előadás lett, messze a legjobb a Sufni-projekt mentorprogram idén bemutatott három előadása közül. BAZSÁNYI SÁNDOR KRITIKÁJA. Tovább a cikkhez
Már az előtérben egyértelmű, hogy nem hagyományos előadásra érkeztünk. A kezünkbe nyomott papír tájékoztat, hogy a különböző hosszúságú részeket „partyk” fogják megszakítani. A nézőtérre hátulról, az öltözői folyosón terelnek be minket, mintha csak az IKEA kiállítóterében sétálnánk, a díszletbe érkezünk meg. Majd U alakban üljük körbe az OSB lapokkal határolt lakásbelsőt. SÁNDOR PANKA KRITIKÁJA. Tovább a cikkhez
Dankó István rendezése a téli orosz pusztaságba vetett embert, a létezés minimumán való lebegés reménytelenségét mutatja be. Ez az elvont kép azonban különös módon ismerőssé válhat egy 2023-ban Magyarországon élő nézőnek. Véletlen? Aligha. KESZTE BÁLINT KRITIKÁJA. Tovább a cikkhez
Gátlástalan lelkesedésemben még azt is mondhatnám, hogy ebben a színpadi változatban a teremtmény egyáltalán nem szorul rá a teremtőjére. BAZSÁNYI SÁNDOR KRITIKÁJA. Tovább a cikkhez
Csak egy penge éle választja el a melankóliát a boldogságtól – mantrázza bizonyos időközönként Orlando. Alakítanék a kijelentésen: csak egy penge éle választja el Orlandót Orlandótól. Mesei környezetbe ágyazott Doppelgänger-effektus, ahol az Orlandók, függetlenül a test nemi identitásaitól, csupán egymás reflexióiban és a nézői tekintetek keresztmetszetében képesek létezni. DARVAY BOTOND KRITIKÁJA. Tovább a cikkhez
