Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

MUTASD, KIT KELL MA GYŰLÖLNI!

Benkó Bence – Horváth Szabolcs: A nagy erdő, mely tele van homálylyal / Apertúra
2024. márc. 28.
apertura nagyerdo revizor2
Mert régen minden egyszerű volt. Pedig se tik-tok, se facebook, mégis pillanatok alatt tudta egész Tiszaeszlár, de még Tiszadada is, hogy ki ölte meg Solymosi Esztert. Az Apertúra előadása a konkrét történetben megmutatja az általánost és az örökérvényűt. De rendületlenül hiszi, hogy van jó vég. CSÁKI JUDIT KRITIKÁJA.

Bírósági tárgyalás – ez a vezető szál, ide tér vissza különb-különb színházi és történeti kitérők után az Apertúra előadása. És ezek a színházi kitérők roppant ügyesek és szellemesek: egyszerre reflektálnak a szereplők gyors váltásaira, és a társulat szűkös személyi és személyzeti eszközeire. Nevezhetném kitérőnek a zenés-énekes betéteket is, hiszen nem tartoznak a cselekmény fősodrába, de Horváth Szabolcs zenéje és válogatása annyira beépül a produkcióba, annyira koherens eleme nemcsak az atmoszférának, hanem a színháznak is, hogy már majdnem maga a fősodor.

Nehéz leírni a címet, de mit csináljunk: A nagy erdő, mely tele van homálylyal. Legalábbis így írja a szerző, Benkó Bence (bár ezzel a kettős ly-nal én nem bírok megbarátkozni). Erről a nagy erdőről – nagyerdőről? – beszél a darab elején a leendő bíró, és feladatul tűzi ki, hogy az előadás végére kiverekedjük magunkat a sötétből, és minden jó lesz, ígéri. Hát, ha nem is minden, de legalább az előadás.

Szóval Tiszaeszlár, Solymosi Eszter, vérvád. A téma és a sztori sokat pörgött nemcsak a jogtörténetben (hála Eötvös Károly képviselőnek, az EKINT névadójának, aki ügyvédként vállalta a bevádoltak képviseletét), de született belőle nóta, népballada, opera, ponyvaregény, Ady-publicisztika is. Az Apertúra csapatát azonban a konkrét történetnél jobban érdekelte a mechanizmus, amely…

apertura nagyerdo Kiraly Daniel Meyer Lili revizor3

Király Dániel és Meyer Lili

…Amely úgy áll az időben, mint valami zárvány; egy know-how, amely bármikor bevethető: hogyan lehet befolyásolni, manipulálni a népet, a kis és nagyobb közösséget, hogy úgy gondolkozzon – pontosabban ne gondolkozzon, csak kövesse a felülről sugallt álláspontot –, ahogy a manipulátoroknak, a hatalom birtokosainak kellemes és hasznos. Száznegyven évvel ezelőtt sem óriásplakát, sem semmiféle konzultáció nem kellett ehhez, elég volt megdolgozni egy ötéves gyereket, aztán egy kamaszt, és máris kézre esett a kívánt végeredmény.

Csakhogy amit látunk, nem egy élő powerpoint, hanem élő, nagyon is eleven színház, ahol a teátrális karakter nem a gazdag látványban, hanem a színészek játékában ölt testet. Gazdag látvány ugyanis nincs, a jelmez is fehér ing-fekete nadrág-kombó, de hát így van ez a szegény független színházakban: kénytelenek a végtelennek tűnő humán energiákra támaszkodni.

Itt például a kényszerű, ugyanakkor szellemes és látványos szerephalmozásra és az ebből fakadó gyors váltásokra; például az ötéves Scharf Samut Bán Bálint játssza ártatlan gyermeki bizalommal a két falusi lány iránt, akik bájjal-keccsel rávezetik őt arra, amit hallani akarnak: kimondja, hogy az apja csalta be a házukba Solymosi Esztert. Az apát ugyancsak Bán Bálint játssza, és ekkor inas-kemény zsidó családfő, akit a lehető legnagyobb csapás ér: a kamasz fia – őt Urbán Richárd testesíti meg – nemcsak őt, hanem a saját zsidóságát is megtagadja, miután veréssel hazugságra kényszerítették…

apertura nagyerdo revizor1

Az előadás sokmilliós díszlete… Fotó: László Dorina

A vezető szerep a bíróé – őt Borsányi Dániel játssza, és olyan bicskanyitogató hanghordozással és stílben vezeti a tárgyalást, mintha egyenesen Handó Tünde képezte volna ki a feladatra. Terel oda és vissza, taktikájának lényege az összezavarás – már mi, a közönség is kapkodjuk a fejünket, amikor egy pillanatra a falusi népség egyik, mozgásában ingatag férfiújaként tűnik fel.

A szöveg – inkább szöveg, mint dráma; és ezzel nem kisebbítek semmit, sem érdemet, sem teljesítményt. Szóval nemigen hiszem, hogy átvihető lenne bárhová, hogy kötetben és színházi repertoárokban találna otthonra. Az a fajta színpadi alapanyag, amely erősen épít a társulatra, a színészek adottságaira; meg hát emlékeztet kissé a Mohácsi-féle színpadi keletkezés-folyamatra, ami olyan, amilyen, és hát szekéren tényleg ne, ugye…

Van nagy feszültség-libikóka, melynek kitüntetett pontjain egyszercsak megszólal a zümmögő kórus vagy egy többszólamú tiszta zene – Formán Bálint, aki színészként is, muzsikusként is komoly nyeresége a társulatnak, szerepben, figurában tartja ezt is. Meyer Lili és Csarkó Bettina ugyancsak cikázik a szerepek közt: falusi asszonyok, Solymosi Eszter rokonai, barátnői, hol vádolnak, hol védenek, hol felismerni vélik a talált holttestben a kislányt, hol nem. Király Dániel szintén több alakot jelenít meg – és egyszercsak összeáll a szerepek közt mozgó társulat játékából a lényeg: a gyűlölet anatómiája. Benkó Bence rendezésében szinte a semmiből képződik meg és dagad az indulat; már sem a gyökere, sem a tárgya nem fontos, csak a gyűlölet maga. Látjuk, hogy terjed, hogy mélyül, hogy táplálkozik a tudatlanságból, tájékozatlanságból és nyomorúságból.

És mire elérünk a nagyjából boldog végig, vagyis a felmentő ítéletig, mert hát nem történt rituális gyilkosság, ez a száznegyven éves történet már nem is fontos. Csak az sugárzik felénk ebből a fehér-feketébe öltözött, velünk farkasszemet néző csapatból, ami ezt az immár balladisztikus sztorit a mához kapcsolja, jelenlévővé és jelenvalóvá teszi. És hát mi tagadás, ez meglehetősen lehangoló. Némi vigasz, hogy ezek a fiatalok jó színházat csinálnak ebből – szinte a semmiből.

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek