Irodalmi művek és filmek egész sora szól a szerelemről, pontosabban annak lehetetlenségéről. Az érzelmek beteljesülését hol a család, hol valamilyen nézetkülönbség, hol általánosságban a történelem akadályozza meg, az azonban közös ezekben a művekben, hogy a magánéletet a közösségi lét fölé helyezik; bennük a szereplők kizárólag érzéseik mentén szervezik mindennapjaikat. Szűcs Dóra rendezése azonban még ennél is tovább megy, hiszen Az almafa virágában nemcsak a mindennél erősebb érzések, hanem a szerencsés véletlenek (ha akarjuk, nevezzük sorsnak) is szükségesek a sikerhez és a film igen hiteltelen befejezéséhez.
 Jelenetek a filmből |
Az 1970-es években több vietnámi diák tanul Magyarországon. Egyikőjük (Dzhuliya Lam) viszonyt kezd egy magyar fiúval, Tiborral (Sütő András), kapcsolatukat azonban nem nézi jó szemmel a külvilág, hiszen a cserediákok számára tilos volt ilyen viszonyba bonyolódni. A két fiatal nem is maradhat együtt, napjainkban azonban ismét történik egy sorsszerű találkozás: Song Ha (Nari Nguyen) épp apja hamvait szórja a Dunába, amikor odalép hozzá Viktor (Koltai-Nagy Balázs). A lány közli, hogy egy fontos embert keres, aki meghatározta nagymamája életét. Innen pedig egy két szinten zajló road movie veszi kezdetét, a két főszereplő folyamatos mozgásával párhuzamosan ugyanis az is kiderül, hogy pontosan mi történt a múltban.
Szűcs Dóra filmje a nulladik lépésnél semmiképpen sem bukik el, mert azt nem nagyon lehet vitatni, hogy a történet érdekes, amely számtalan, egyenként is tárgyalásra érdemes résztémára bontható (úgymint kulturális identitások, hagyomány és haladás viszonya, politikai rendszerek kapcsolata). Ugyanakkor egy fikciós alkotásnál a következő fokozat a belefeledkezés, ami viszont már nehézkes, majdhogynem lehetetlen Az almafa virága esetében, a nyitány ugyanis az egész film leggyengébb egysége. A párbeszédek színvonala, a színészi játék minősége (ez később is probléma lesz) és az alaphelyzet hiteltelensége miatt nehéz bármilyen érzelmi viszonyulást kialakítani a történettel és a szereplőkkel kapcsolatban. Sőt, ha nagyon őszinte akarok lenni, az első percekben egyfajta ironikus fogyasztás válik az egyetlen lehetséges befogadási móddá, hiszen ebben a műfajban gyakorlatilag minden a karaktereken múlik, itt pedig egyszerűen semmilyen hátteret vagy árnyalást nem kapunk, ami segítene megérteni a vásznon látható figurák motivációját.
 A képek forrása: MAFAB |
Azt azonban mindenképpen a film javára kell írni, hogy idővel sikerül közelebb kerülni a történethez, ennek oka pedig a múltbéli szál, ami legalább személyes szinten jobban működik. A mozi legnagyobb problémája viszont itt is jelen van. Szűcs Dóra csak jelzésszerűen képes ábrázolni, ennélfogva a történelmi és földrajzi háttér is egy képeslap mélységében jelenik meg. És ez nemcsak a vietnámi jelenetekre jellemző, hanem a magyar szálra is. Budapest a Duna, a szép templomok, Freddie Mercury Tavaszi szél-feldolgozása és a mogorva pincérek képében kap szerepet a filmben, ez pedig azért gond egy ilyen produkció esetében, mert a történet alapvető konfliktusai a kulturális különbségekből fakadnak, ezek pedig ennyire sematikusan megjelenítve gyakorlatilag értelmezhetetlenek. Önmagában tehát nem az problémás, hogy egy romantikus film nem fogalmaz árnyaltan – ilyet azért láttunk már, azonban a kontextus a műfajban általában nem is játszik fontos szerepet, ám itt minden ezen múlik.
Az országkontúrok vázlatosságánál is fájóbb a történelmi háttér elégtelensége. Itt volt ugyanis Az almafa virága nagy ziccere, hiszen a vietnámi háború időszakában a szocialista Magyarországra érkező diákok helyzete hallatlanul izgalmas, mindebből azonban csak néhány tévéfelvételt és egy irreálisan szigorú felügyelőt kapunk. Pedig a kétpólusú világrend klasszikus ellentétei mellett még a kollektív bűnösség kérdése is előkerül, hiszen a vietnámi diákok között az szít ellentétet, hogy ha egyikőjük vét az etikai szabályok ellen, mindenki másnak is el kell hagynia Magyarországot. A forgatókönyv viszont itt már teljesen inkonzisztens, alapvető fordulópontok okai sem tiszták, a karakterek attitűdje pedig szinte jelenetről jelenetre változik.
Az persze nagyjából világos, hogy Az almafa virága az eleve elrendeltségről, a sorsról és a mindenféle emberi határon átívelő érzésekről akar beszélni, ám ha mélyebbre megyünk, e téren is jelentős ellentmondások feszítik szét Szűcs Dóra alkotását. A generációkon átívelő szerelmi történet ugyanis egyszerre akar beszélni a személyes szabadságról és a világ örökérvényű törvényeiről. Utóbbi jelenléte egyértelmű, hiszen a film befejezése nem hagy kétséget azzal kapcsolatban, hogy bizonyos embereket nem lehet elválasztani egymástól, ugyanakkor megjelenik az autonóm döntés fontossága is, hiszen a napjainkban létrejövő viszony legfontosabb kérdése, hogy Song Ha képes-e megtagadni az otthoni, túlságosan konzervatív elvárásokat.
Az almafa virága egy remek alapötlet fókuszálatlanul, helyenként igen rossz ízléssel (gondolok itt például a zeneválasztásra), a minimumot alulról közelítő alakításokkal vászonra vitt megvalósítása, amit leginkább azért lehet dicsérni, mert megpróbált kilépni a magyar filmes sémákból. Végül azonban legfeljebb csak abban lehet reménykedni, hogy ez ugyan az első, de nem az utolsó vietnámi-magyar koprodukció volt.