A Black Rider az a kakukktojás Tom Waits életművében, amit alighanem a színházba járók ismernek jobban a zenerajongóknál. Nyolcvanas évekbeli csúcstrilógiája után, amin Tom Waits újra feltalálta önmagát és stílust váltott, kissé értetlenül fogadták a forradalmi újítást már nem, színházi törmelékekből (átkötők, instrumentálok) azonban annál többet tartalmazó lemezt, amikor 1993-ban Tom Waits maga is felvette a kiváló hangszerelő-multiinstrumentalistával, Greg Cohennel írt dalait. Ugyanakkor a Black Rider színháztörténeti fordulatot hozott Waits pályáján: a zenélés mellett addig elsősorban Jim Jarmusch színészeként számon tartott énekes ettől kezdve Robert Wilson zeneszerzője lett, és rögtön az első előadásuk, a hamburgi Thalia Színházzal 1990-ben bemutatott The Black Rider elsöprő siker lett, sokszor hivatkozott és máig játszott kultuszmű, amit aztán két további követett (ezeket az Alíz Csodaországbant feldolgozó Alice és a Woyzecket átíró Blood Money című lemezek örökítették meg).
 Jelenetkép |
Bár szokás az életrajzi bulvár felől értelmezni, hiszen a fiatal Burroughs családi tragédiája (drogmámorban Tell Vilmost játszva lelőtte a feleségét) motívumként átvándorolt az előadásba is, a Black Rider Waits és Wilson egymás iránti rajongásából született. Waits odáig volt Wilson Einstein a strandon című, hatórás operájáért, Wilson pedig – felteszem – a színházi előadásként is született TW-csúcsműért, a Frank’s Wild Yearsért, a század eleji német kabarét idéző, némafilmes stílusban forgatott klipjeiért (Blow, Wind Blow), és a Big Time címen megörökített Frank-turné expresszionista karneváljáért, így nem csoda, hogy a színház és a szürrealizmus világába épp belekóstoló Tom Waitset kérte fel, hogy írjon zenét A bűvös vadász című Weber-opera meglehetősen szabad adaptációjához.
Ami a YouTube-on keringő, VHS-ről digitalizált felvételen is egyből látszik, hogy a Black Rider kirobbanóan kreatív egyvelege Wilson látomásos színházának, Tom Waits zenéjének, és a beatzseni Burroughs sajátos világlátásának, ráadásul az előadás semmit se csorbul Budapesten, Polgár Csaba rendezésében. Ami több szempontból is pozitív meglepetés, hiszen az alkotók keze szigorúan kötve volt, az eredetitől csak műfordítási kérdésekben lehetett eltérni, így a dalokat angolul éneklik (és a színpad tetején magyarul feliratozzák), de nincsenek kínos akcentusok, se elmismásolt hangok: a színészek kifogástalanul énekelnek, az este groteszk rock-jazz-blues-operaként és brechti horrorkabaréként is több mint élvezetes.
 Kókai Tünde, Friedenthal Zoltán, Máthé Zsolt, Zsigmond Emőke és Bíró Kriszta |
És meglepő ez azért is, mert se por, se felesleges patina nem került az előadásra: az Örkény társulata (és vendégművészei, Schell Judit, vagy az Ascher Tamás 2009-es, látvány nélküli, szcenírozott koncertjén is szereplő Mátyássy Bence) nem másolják, hanem újrateremtik Wilsonék eredetijét, méghozzá úgy, hogy a Black Rider itt és most is váratlanul aktuálisnak érződik. Itt van például mindjárt a sztori, ami nem is lehetne archetipikusabb. Van benne német népmese, fausti paktum és grimmi horror, na meg egy jó nagy adag Burroughs: az erdész lányába szerelmes könyvelő, aki célozni képtelen, de az ördögtől kapott golyókkal mégis jól lő – mígnem az utolsó varázsgolyó a menyasszonyát teríti le.
Nincsenek nagy fordulatok a történetben, a narratív szerkezet inkább körkörös, és a burroughs-i tanulságot ismétli arról, hogy az ördöggel csak egy bolond köt üzletet, hisz végül mindenét odaadja a semmiért. A beékelt közjátékok nem is annyira a szerelmesek történetét lassítják vagy terelik el, hanem ezt a gondolatot árnyalják, és duzzasztják a varázsgolyókat a (drog)függőség vagy a művészi integritás feladásának metaforájává (ld. Hemingway esetét A Kilimandzsáró havának hollywoodi adaptációjával). Az ember úgy köti meg a maga kis kompromisszumait – hangsúlyozza Burroughs –, hogy közben észre sem veszi: a Black Rider az emberi vakság fekete komédiája, amelyben a vadászok világa, a tróger macsóság van a leghangosabban kiröhögve, mégis az értelmiségi (az írnok, a könyvmoly) a legmulyább.
 Zsigmond Emőke és Borsi-Balogh Máté |
A vadászmiliő tálcán kínálja az olcsó aktuálpolitikai poénokat, de az előadás szerencsére nem csapja le a nyilvánvaló magaslabdákat. Annál sokkal mélyebben rezonál: ahogy Friedenthal Zoltán vadászapája (és Patkós Márton ősszelleme, az értelmetlenül ködös tanácsokat osztogató Kuno) vázolja ennek a világnak az „így megy ez” törvényeit, és ahogy Borsi-Balogh Máté aktakukaca nagyra nőtt, naiv kisgyerekként topog az erős kutyák között, majd eladja a lelkét, s vele a tehetségét, a szerelmét, az életét a sánta sátánnak, és ahogy ezt Polgár Csaba rendezése a maga természetességében elkerülhetetlen folyamatként végigviszi, abban valahol felsejlik az értelmiség tehetetlensége. Az, hogy itt az ember csak lúzer vagy megalkuvó lehet, alulfizetett, a lemondásban lassan elfogyó kívülálló („független”), magát erkölcsileg kompromittáló alkukötő, vagy pályaelhagyó, legjobb esetben.
Ez persze nincs kimondva, de még csak sejtetve sem az előadásban, de nincs is rá szükség. A Black Rider mögött az az alapgondolat lapul, amely válságos időkben gyakran feldereng az emberekben, hogy ti. nem urai a sorsuknak, csak zsinóron rángatott bábuk, akiket valami láthatatlan erő cibál erre-arra. Ezért is nyúlhatott Robert Wilson a német expresszionizmushoz, amelynek túlméretezett, fejünkre növő díszleteiben, torz perspektíváiban, hullasminkjében és robotmozgásában (Metropolis!) egy társadalom rossz közérzete tükröződött, és a történetek, ahogy Kovács András Bálint megfogalmazta, „egy természetfeletti gonosz akarat fátumszerű beteljesülései” lettek.
 Jelenetkép |
És pontosan ez érződik az Örkény Fekete Lovasában is, ahol az expresszionizmus helyére a groteszk cirkusz lép, valahogy úgy, mintha egy Tim Burton rendezte Rocky Horror Picture Show-ra cserélnénk Murnau Nosferatuját. A szinte felismerhetetlenre sminkelt, dupla szemöldökű színészek tisztelegnek a wilsoni látványjegyek előtt, Polgár Csaba mégis saját világot teremt, egy színes, modern kavalkádot, amit remek rendezői ötletekkel népesít be: rózsaszín húsdarálóval, a darabolós, késelős horrorfilmekből ismerős, kifejezéstelen slasher-maszkokkal, apokaliptikus kánkánnal, meg háromszöget formázó neoncsövekkel, amelyek nemcsak intim közelségbe kényszerítik az alá beszoruló, duettező szerelmeseket, hanem Darth Vader fénykardjaként lebegnek a fejük felett, ami bármikor lenyisszanthatja azokat. Mint életre kelt, csálé marionettek, mint üzemzavaros, tikkelő robotok, úgy táncolnak a színészek, miközben sötét jazz, vásári kuplé, ír kocsmadal, vagy sátáni keringő dübörög, amivel nemcsak a musicalhagyományból tudnak jó viccet, néha meg seggre ülős burleszket csinálni, hanem tulajdonképpen eltáncolják a Black Rider fanyar életfilozófiáját.
Közben ötfős zenekar játszik élőben Kákonyi Árpád vezetésével, akik tökéletesen értik Tom Waitsnek ezt az örvénylő, kicsit mindig a szétesés határán táncoló, erősen perkusszív világát. A Black Rider zenéje azután született, hogy Waits hátrahagyta az éjszakai életet megörökítő, részeges életművész/bárénekes szerepét, amit a ’70-es években járatott csúcsra, és a Swordfishtrombones, a Rain Dogs és a Frank’s Wild Years trilógiáján teret engedett a kísérletezésnek. Sötét, kifacsart, zongoraballadáit erősen perkusszív, furcsa zajokból felépülő, műfajilag is színesebb őrületre cserélte, amelynek az Örkényben minden sötét báját és bizarrságát sikerült felvillantani.
 Takács Nóra Diána és Borsi-Balogh Máté. Fotók: Horváth Judit. A képek forrása: Örkény Színház |
Ez pedig nem kis részben a színészeknek is köszönhető, akik zenei karaktereiket is maradéktalanul magukévá tették. Borsi-Balogh Máté musicalesen magabiztos, nagyívű éneklése nem egy, nem két csúcspontot tartogat, de az előadás kaméleonja, a sminkje mögött szinte felismerhetetlen Zsigmond Emőke a legemlékezetesebb, aki mindig váratlanul, fejhangon felrikácsoló karikatúraként megnevettet, de szerelmes croonerként is üzembiztosan meghat, ráadásul a darab érzelmi középpontjává is az ő Kätchenje lép elő a teszetosza Wilhelm helyett, hiszen ő az, aki ha csak homályosan is, de megsejt valamit abból, hogy itt mindenki valami szörnyű végzet felé robog. És persze remek Takács Nóra Diána Falába is, aki hol csábos dizőzként, hol – remek rendezői ötlet – toprongyos takarítónőként tűnik fel (ki ne találkozott volna már ördögi takarítónőkkel iskolás éveiben), és hétköznapi megjelenésével is azt hangsúlyozza, milyen mindennaposak az ördöggel kötött megalkuvásaink.
Egyébként ez a termékeny ambivalencia tükröződik Závada Péter egyszerűnek tűnő, ám rendkívül ravasz fordításában is. A rappermúltját is megidéző Závada az elsőre fájdalmasnak tűnő, de hangosan röhögtető, zseniális kínrímekkel és pazar szójátékokkal nemcsak a szöveg adottságaiból hozza ki a maximumot (Wilsonnál is kevert angol-németet beszéltek, amiből itt kreatív hunglish születik), hanem még rá is pakol egy lapáttal, amikor rontott, összezavart közmondásokban és metaforákban beszélteti a szereplőket. Ez ugyanis pontosan arra erősít rá a nyelvi leleményekkel, hogy itt a hülyék okoskodnak, az okosok pedig sajnos nem hülyéskednek, hanem alkalomadtán tényleg hülyék – de legalábbis vakok a privát ördögük ténykedésére, kompromisszumaik mibenlétére és következményeire.
Gonosz vicc is lehetne, de nem az: a Black Rider cinkos összekacsintás. Ördögi móka és felszabadító, sötét kacagás – Tom Waits pokolian jó zenéjével megfűszerezve.
Az előadás adatlapja az Örkény Színház honlapján itt található.