Kilencedik alkalommal, tizenkét városban összesen ötven filmmel tért vissza a Budapesti Nemzetközi Dokumentumfilm Fesztivál, mely a hagyományokhoz híven idén is találó kategóriákra bontotta a nemzetközi és magyar alkotásokból álló mezőnyt. A tavalyi „bátor” tematikát részben megtartva idén az üzenetek előtt a „Légy…” felszólítása dominál, amihez a felelős, a bátor, az őszinte, a szabad, és a boldog kifejezéseket rendelték. Már csak a fesztivál jellege miatt is idén több olyan alkotás került a versenyprogramba, mely szorosan köthető az ukrán-orosz háborúhoz: ilyen az Evgeny Afineevsky (Szíria könnyei, Winter on Fire: Ukraine’s Fight for Freedom) által jegyzett Szabadság tűz alatt, a háború által megosztott és tönkretett orosz családokról szóló Szétrombolt kapcsolatok vagy a harcok egyik emblematikus helyszínén felvett MARIUPOL, Harcban a reménnyel.
A kurrens témán túl Oroszország szinte minden évben képviselteti magát a versenyprogramban, hiszen diktatórikus rendszeréből fakadó belső konfliktusairól, korrupciós ügyeiről és embertelen módszereiről a potenciális megtorlás ellenére még mindig rengeteg rendező készít dokumentumfilmeket. Ha a hatalom gépezetén ütött réseken keresztül néha kiszivároghat a legmerészebb orwelli víziókhoz hasonlatos valóság egy-egy szelete, akkor képzeljük el, hány olyan elsüllyesztett eset vár feltárásra, melyekhez nem férünk hozzá (és vélhetően nem is fogunk).
Az elnyomó berendezkedések egyik sajátossága, hogy egy bizonyos szint felett már egyre kevesebb olyan ügyet tudnak megfuttatni a nyilvánosságban, amiken példát statuálva bizonyíthatják a hatalom könyörtelen, mindenkire lesújtó erejét. Éppen ezért többször előfordul, hogy már szinte „maguknak” kell legyártaniuk azokat a precedenseket, amiket később elrettentésre használhatnak fel. Valami ilyesmi történik az Anna Shishova által készített A hatalom markában (ami a fesztivál Légy szabad! szekciójának győztese) 17 éves főszereplőjével, aki az interneten megismert barátaival egy bérelt lakáson beszélt meg bármit, ami egy tinédzsert érdekelhet, így a politikát és azzal kapcsolatos nézeteit is. Arról azonban nem tudtak, hogy találkozási helyükön rejtett kamerákat szereltek fel azzal a céllal, hogy a későbbiekben elhangzott beszélgetésekről, szerveződésre utaló jelekről hang és képi bizonyítékot gyűjtsenek.
A jelenlegi rezsimre „veszélyt” jelentő szervezet az „Új Nagyság” nevet kapta, melynek kezdetektől tagja Anya Pavlikova, egy teljesen átlagos orosz fiatal: először csak online osztották meg egymással gondolataikat, majd elkezdtek élőben is találkozni, amihez később kivettek egy magánlakást is, ám Ruszlan D. megjelenése után rövid időn belül egyenként tartóztatták le őket azzal a váddal, hogy csoportjuk a fennálló rend leváltására készül. A felvételek birtokában, továbbá a következetesen kiszélesített csoportokra vonatkozó irányelvek mellett mindez gyerekjátéknak bizonyult: a tíz fiatalt hosszabb-rövidebb időre tartották fogva nagyrészt koholt vádakkal, többen börtönt, a szerencsésebbek háziőrizetet kaptak.
Amikor egyre biztosabbá vált, hogy a diákokat tőrbe csalták, az ügy még Putyinhoz is eljutott: „Erről most hallok először” – mondta, majd a körülmények ellenére – és a vád vélt széthullása mellett – a tárgyalások ugyanúgy folytatódtak. A Tel-Avivban élő rendezőnő narrációjával kiegészített anyag a központi eset taglalásán túl Anya személyes nézőpontját használva számol be a tárgyalásokat övező megmozdulásokról, továbbá bepillantást enged a nagy orosz makróba: abba az emberek megfélemlítésén és betörésén alapuló rendszerbe, mely, ha kell, magától is létrehoz egy olyan helyzetet, amin demonstrálhatja mindenre és mindenkire kiterjedő fennhatóságát.
A tavalyi mezőnyhöz hasonlóan az idei is bővelkedett az egyéni sorsokat analizáló alkotásokban: ilyen a Diákzsűri díját megszerző Imad gyermekkora is, ami egy olyan kisfiúról szól, aki az ISIS-nél töltött nehéz évek alatt teljesen kifordult önmagából. Még nincs ötéves, ám a bevetéseken tapasztalt erőszak és a terrorszervezet intelmei elképesztő hatást gyakoroltak még fejlődésben lévő elméjére: képtelen bármilyen szociális kapcsolatot kialakítani, az „iskolában” ütlegeli a többi gyereket, nem hallgat sem édesanyjára, sem nagyanyjára, de a nevére sem, valamint nem hajlandó kurdul, csak arabul beszélni. Állítása szerint csak a puskákat szereti, majd további faggatás után – hogy például szereti-e a kutyákat – azt válaszolja: „kutyákat is szeretek ölni”.
A nagyon korai stádiumban megrontott Imad gyakorlatilag javíthatatlannak tűnik, ám anyja és nagyanyja nem adja fel a reményt, hogy ha részlegesen is, de visszakapjanak valamit az agymosott személyiség mögött megbúvó, ártatlan kisfiúból. Zahavi Sanjavi rendezése attól válik rendkívül szorongató élménnyé, hogy a hétköznapi helyzetek sokaságán keresztül egy kisgyermek testbe bújt ördög rettenetes képe bontakozik ki: azé a személytelen terroristáé, akinek egyetlen célja a vélt ellenség megsemmisítése akár saját élete árán is (az elfogott gyerekeket sokszor öngyilkos merénylőnek szánják).
Nem csak borzalmas egyedi esetekbe, hanem nagyobb közösségek mindennapi nehézségeibe is betekintést kaphatunk, ha a szintén nagytotálokkal indító Kölyök Platónokat nézzük: Neasa Ní Chianáin és Declan McGrath Belfastban készült, a Légy bátor! kategória győztes filmje a különleges Holy Cross Primary Schoolba kalauzolja el nézőjét, ahol az ambiciózus igazgató sajátos tanítási módszereivel próbálja tanítani, életre nevelni diákjait. Kevin Mc Arevey eszköze a filozófia: a gyerekek már nagyon fiatal koruktól elemi szinten megismerkednek az alapokkal, illetve a tudományágat övező, főleg a csoportot naponta érintő, alapvető kérdésekkel. Kitölthetem-e máson a dühömet? Mi az idegesség? Mi az indulatkezelés tíz módja Seneca szerint?
A foglalkozások többek között arra a közegre is reflektálnak, melyben látszólag már régen megvalósult a békés együttélés, ám még a gyerekek is az elfojtott, generációkon átívelő feszültséget és a korábbi konfliktus nyomait hordozzák magukon: a The Troubles (Zavargások) majd harminc éven át tartó „alacsony szintű” háborúként vonult be a történelemkönyvekbe, mely az északír katolikusok és protestánsok között Észak-Írország státuszáról (maradjon-e az Egyesült Királyság része, vagy csatlakozzon az egyesült Írországhoz) szólt. Bár a konfliktus hivatalosan 1998-ban véget ért, az ún. „béke falai” – melyek elválasztják a két csoportot egymástól – azóta is állnak, illetve kisebb zavargások, ki nem mondott ellentétek és sérelmek továbbra is hatással vannak a két közösség közti dinamikákra.
Az igazgató a helyzet feldolgozásához, továbbá a sokszor nehéz családi háttérrel rendelkező gyerekek mindennapjaihoz igyekszik morális iránytűt adni, illetve ha kell, egyénileg próbálja lépésről lépésre elmagyarázni diákjainak, hogyan oldják meg az osztályon belüli nézeteltéréseiket. A két rendező ezzel a történelmi konfliktust hozza analógiába az iskolában is időről időre felbukkanó nehézségekkel, melynek ékes példája a két unokatestvér, akik hiába rokonok, nem férnek meg egymás mellett. Kevin Mc Arevey leginkább az együttélés alapjait ülteti el a gyerekek fejében, hogy ne lépjenek újra abba a folyóba, mely őseik vérétől vöröslik.