Képeslapokra illő zöld táj, fenséges ír sziget, a háttérben a hűvöskék, morajló, a partmenti sziklákat nyaldosó tenger. Két főhősünk, Pádraic Súilleabháin (Colin Farrell) és Colm Doherty (Brendan Gleeson) igazi helyi nevezetesség itt, a fiktív Inisherin szigetén: a kis közösség szerint elválaszthatatlan jó barátok, akik mindennap menetrendszerűen felbukkannak az egyetlen helyi pubban, hogy legurítsanak közösen egy pint stoutot, és elüssék valahogyan a nehezen vánszorgó időt.
 Jelenetek a filmből |
Legalábbis ez így volt egészen mostanáig. 1923 egyik verőfényes tavaszi napján Pádraic ugyanis hiába kopogtat Colm házikójának ajtaján, és cirógatja meg jó szokása szerint a border collie-ját, a férfi nem vesz róla tudomást. És később, amikor a kocsmában összefutnak, csak még rosszabbá válik a helyzet: Colm közli a teljesen összezavarodott, tanácstalan és magyarázatra váró Pádraickal, hogy többé nem kedveli, nem vágyik a társaságára, egyszóval, a továbbiakban nem tekinti a barátjának.
Martin McDonagh abszurd tragikomédiája, amelyben a rendező az Erőszakik (2008) című filmje után ismét együtt szerepelteti Colin Farrell és Brendan Gleeson párosát, ebből a konkrét alaphelyzetből indul ki, hogy aztán egyre tágabb perspektívába helyezve a cselekményt, politikus és polgárháborúellenes filmmé terebélyesítse a kurtán-furcsán megszakadt barátság történetét.
A szomszédos szárazföldről időnként bombák hangja hallatszik át a kis szigetre, 1923-ban az írek már egymást ölik: az Ír Szabadállam hívei harcolnak az Ír Köztársasági Hadsereg (IRA) katonái ellen, akik az előbbiek britekkel való kiegyezése miatt ragadtak fegyvert. A sziget lakói a függetlenségi háborút követő polgárháború céljával nincsenek igazán tisztában, csak azt látják, hogy a viszony valami miatt elmérgesedett, és az írek két táborra szakadtak, de hogy ki kezdte a véres viszálykodást és miért, hogyan fajultak idáig a dolgok, senki sem érti és nem is igazán emlékszik rá. A rendőrfőnök (Gary Lydon) megjegyzése jól szemlélteti a helyzetet: a férfi izgatottan várja, hogy részt vehessen egy kivégzésen, mert lesz ingyenebéd is, de azt nem tudja, hogy az IRA akasztja-e fel az Ír Szabadállam híveit, vagy fordítva.
 A képek forrása: MAFAB |
Nyilvánvalóan Pádraic és Colm egyre erőszakosabb fordulatokban bővelkedő, érzelmektől túlfűtött szakítását nemcsak egyéni, hanem ezen a politikai/nemzeti szinten is értelmezhetjük. Colm igazi individualista lény, aki szabadságot, önállóságot akar, és akár önmagának is képes ártani, csak Pádraic hagyja már végre nyugton, utóbbi pedig egyre dühösebb, mert nem érti, hogy miért nem elfogadható egykori ivócimborájának a status quo, a lagymatag béke, miért nem elégszik meg azzal, amit a zöld sziget kínál: a legelőkkel, a kedves haszon- és társállatokkal, a barna sörrel, a templomba járással és az órákon át tartó üres fecsegéssel.
Pádraic melegszívű nővére, Siobhán (Kerry Condon) mindkét férfi igényeit megérti, bár maga inkább a művészlélek Colmhoz hasonlóan elvágyódik a szigetről, amelynek limitált lehetőségeivel nagyon is tisztában van. A nő még a sziget „bolondját”, a rendőrfőnök fiát, Dominicot (Barry Keoghan) is szánja és a maga módján kedveli, hiszen a fiú is csak társaságra vágyik a saját magányosságát enyhítendő: ugyanolyan szeretetre éhesen tapadna Pádraicra és Siobhánra, mint Pádraic Colmra.
Van azonban a sziget lakói közt egyvalaki, akit legszívesebben nagy ívben elkerülne mindenki (a szereplőink még bujkálnak is előle), mégis időnként belefutnak, és ilyenkor kénytelenek vele szót váltani. Mrs. McCormick (Sheila Flitton), az idős, kissé ijesztő hölgy a fekete köpenyegében nem véletlenül emlékezteti a nézőt a Halálra (Bengt Ekerot) Ingmar Bergman A hetedik pecsét című filmjéből: ő lenne az a bizonyos, az elmúlást előre jelző, banshee, a kelta mítoszok integető, jajongó szelleme, akiket Colm is megénekel a művészi hagyatékának szánt dalában, amelynek a film eredeti címéhez hasonlóan a „The Banshees of Inisherin” címet adja. Ezzel a címadással csak még inkább árnyalódik a már eleve több rétegű mozi jelentése: a sziget csak madártávlatból tűnik olyan idillinek (operatőr: Ben Davis), ha közelebbről szemügyre vesszük, jól láthatjuk, hogy az itt lakókra csak „kilátástalanság, harag, magány és megvetés [vár], az idő lassú múlása a halálig” – hogy Siobhánt idézzük.
Inisherin lakosai mind árvák vagy megözvegyültek, és csak azok közül válogathatnak (barátot, társat vagy csak futó ismerőst), akik e kis területen a rendelkezésükre állnak. Igazi feltétel nélküli szeretetet és érdeklődést épp ezért többnyire csak a házi állataiktól várhatnak, emiatt is növekszik meg annyira Pádraic Jenny nevű törpeszamarának a szerepe a történetben.
McDonagh tragikomédiája igazi forgatókönyvírói bravúr: miközben egy barátság végét jeleníti meg, lényegében kíméletlenül rámutat arra is, hogy milyen abszurd indokok, cselekedetek mentén szerveződik és fajul egyre nagyobb vérfürdővé egy polgárháború. Teszi mindezt úgy, hogy a háborúból nem mutat meg semmit, csak lejátssza mindazt kicsiben a szigeten, ami épp nagyban zajlik a szárazföldön.