Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

AKI MEZTELENÜL VONUL A FESTÉSZETTÖRTÉNETBE

Exhibitions on Screen: Lucian Freud — Self Portraits
2023. jan. 19.
Az angol EOS —Exhibitions on Screen sorozat legújabb darabja a londoni Royal Academy of Arts és a bostoni Museum of Fine Arts közös kiállításáról, a Lucian Freud önarcképeinek sorát bemutató tárlatról nyújt átfogó képet. GYÖRE GABRIELLA KRITIKÁJA.

A festészet történetének nagyjai előszeretettel éltek az önarcképfestés eszközével. Hogy Lucian Freudnak, az angol festészet fontos alakjának életművében mekkora jelentősége van az önarcképeknek, és hogyan írja bele magát a festészettörténeti hagyományba (mely szó, mint Jasper Sharp, a bécsi Kunsthistorisches Museum kortárs és modern anyagának, illetve e kiállításnak az egyik kurátora utal rá, ma kevéssé népszerű, mégis tagadhatatlanul létező), annak kiváló megjelenítője volt a 2019-ben és 2020-ban Londonban és Bostonban látható tárlat, mely a nálunk csak egy-egy, gyűjteményes kiállításon vendégeskedő képéről ismerhető festő teljes életművén átívelő önarckép- és önkép-motívum köré szerveződött. Az angol EOS — Exihibitions on Screen sorozat keretében bemutatott másfél órás mozifilm igyekszik megismertetni Lucian Freudot, az embert és hevenyészett vázlatban elhelyezni őt és munkáit a festészet történetében is.

lucianfreud1
Lucian Freud a filmben

Az anatómia és a felületek, így az emberi bőr, valamint Tiziano és Rembrandt egyik legkomolyabb tanulmányozója — mondja róla a film első megszólalója. Lucian Freud Sigmund Freud legkisebb fiának középső fiaként 1922-ben született Németországban, ahol ekkortájt főleg a családi falkavezérségre és a mama kedvence szerepre kellett koncentrálnia. A németországi gyerekkor a rajzolás, mint kedves foglalatosság gyakorlására és a bécsi nagypapától kapott reprodukciók tartós csodálatára épült. Így érhette erős sokként, hogy az addig nem hangsúlyozott, így számára szinte nem is ismert származás hogyan alakítja át a körülöttük élők hozzájuk való viszonyát.

A család 1933-ban Angliába érkezve a beilleszkedési nehézségekkel küzdő, csak a festészet és a lovak iránt érdeklődő fiúval több iskolát megjárat, míg el nem kerül az Essex megyei Dabhembe, ahol véletlenül felgyújtja az intézményt. Az iskolában ugyanakkor mentorra talál és elköteleződik hivatása mellett: hiába a kicsapongó esték a Sohóban, a széles baráti kör, a karizmatikus személyiségét követő arisztokrata lányok és fiúk rajai, a napi penzum kötelező és a műterem az otthon.

Az élettörténetet és a jelentősebb műveket városok mentén bemutató film első bejátszása Lucian Freud egy korábbi portréfilmjéből származik (Inside Job, 2010), amit az időnként modelljeként is szereplő, mellette titkári feladatokat ellátó David Dawson készített (aki a kiállítás egyik kurátora is). Freud itt arról beszél, mit szeretett volna elérni: „Meglepni és elbűvölni akartam.” A kurátorokat, művészettörténészeket, galeristákat felvonultató filmben számos megszólaló hangsúlyozza, hogy bár Freud önző, nőfaló, magánemberként  kissé egocentrikus és kevéssé etikus volt, de remek és figyelmes beszélgetőtárs, mindig friss, koncentrált ember, elkötelezett művész is.

Lucian Freud számomra a Két növény című, hatalmas festménye miatt vált fontossá. Lenyűgöző az egyes növényeket levelenként kidolgozó, aprólékos stílus, az ecsetvonások felismerhetősége — melyeket reprodukciókon vagy fényképeken nem láthat ugyanúgy a szemlélő. Azon a kiállításon, amelyen az a kép helyet kapott, szerepelt ugyan néhány önarcképe, de ott sokkal kevésbé volt megfigyelhető az az életművet végig kísérő, s a mindenkori stílus változásait remekül követő hosszú sor, mely a rajzolt, metszett vagy festett, befejezett vagy befejezetlen, de mindig erős koncentrációt sugárzó és folyamatos belső munkát feltételező portrék egymásutánjából összeáll.

lucianfreud2
A képek forrása: MAFAB

Már korábban magával ragadott az Önarckép tükörben, gyerekekkel című képe a maga kegyetlen beállításával. A Royal Academy of Arts tárlatán egyik kedvencem lett a sávos dracénát minuciózus részletességgel megmutató, mögötte épp csak tükröződő, hallgatózó önarcképe (Interior with Plant, Reflection listening, 1967-68) — s ezek még csak fiatalkori kiemelkedő önarcképei. A sávos dracéna részleteiben elmélyedt festő stílusa Dürer Nagy fűcsomójának (1503) rajzolt pontosságát és munkamódszerét idézi festékkel, s hajlok a növény mögött hallgatózó, apró arcképmást is a festészeti hagyománnyal feleselés felől olvasni. Az idősödő, saját jelentőségének tudatában lévő ember személyes válságai idején és festészeti útkeresései során nyúl az önarckép eszközéhez a vastagon felvitt festékrétegekkel, majd hetvenévesen önmagát meztelenül, kezében palettával és vetőkéssel ábrázolja (Painter working, Reflection, 1993) — e művét a filmben Dürer egyik önarcképéhez hasonlítják (1503, máshol 1505/1507). Freud e remekművekben vall az öregedéshez és önmagához, de leginkább a festészethez való viszonyáról.

A 2019-es londoni kiállítás nagy újdonsága volt számomra, ahogyan a fiatalkori, időnként csak-egy-egy, barátoknak írt levél kíséreteként rajzolt önarcképek hogyan épülnek tovább a később egyéni műként értett és felvonultatott rajzokon és metszeteken — ezek közül néhány a filmben is látható, így a Megdöbbent férfi (Startled man, 1948), melyet az arckifejezés hasonlóságai miatt Rembrandt egyik önarcképéhez hasonlítanak. A kiállításon a filmben előkerülőnél több ilyen kép szerepelt, így az önmagát Aktaiónként ábrázoló, szarvas önarckép vagy az Utcarészlet. A fiatalkori barát-alkotótárssal, George Craxtonnal tett görögországi utazás során készült festmények (Csendélet zöldcitrommal, 1947; Férfi bogánccsal, 1946) vagy a második feleségéről Párizsban készült portré előtanulmányai, vázlatai sem kerülnek szóba, bár a kiállításon több, a munkamenetet, a képszerkezet kialakulásának fázisait megmutató rajz is szerepelt.

Míg a korai műveken a rajznak van nagy jelentősége, a szemek erősek, nagyok, mindig éles körvonalakkal meghúzottak, s ez előbb éppen így, később a szemek hangsúlyozásával kerül át a festményekre. Eleinte zománcfestékkel dolgozik, vékony coboly- vagy mókusszőr-ecsettel, alig látható ecsetvonásokkal, képei a filmbeli megszólaló szerint megállító-táblákat idéznek. Később erősebb, vastagabb, disznószőrből készült ecsetekre vált, és az anyagfelhordás mikéntjében is nagy változások figyelhetők meg. Időskori arcképein a test, a bőr ábrázolása mindig vaskos rétegekkel, festékcsomókkal is történik.

A gazdag tárlat filmben említett képei közül itt csak egy-egy mű kiemelésére van lehetőség. 1946-ban Párizsban megismeri Picassót, Balthust és Giacomettit, majd Görögországba indul George Craxtonnal. Az itt készült Csendélet zöldcitrommal a maga módján csodálatos kép a szerkezetében éles síkok által határolt térrel, s a tenger előtt elrejtett önarcképpel. A kép előterében az asztal síkja, azon egy zöldcitrom s egy felfelé ágaskodó citromfalevél, melyet jobbról a szobaablak zárt, balról a nyitott rolettaszárnya keretez, a háttérben a tenger kékje. Bal felől épp csak benéz, fél szemmel idetekint a festő, aki másokról már ekkor is hatalmas, fénylő szemű, széles arcképeket készített (például az első feleségéről, Kitty Garmanról készített Girl with Kitten). Hogy ezt a visszafogott képbe betekintést, részleges önmegmutatást értelmezhetjük-e úgy, mint a még festői érésének útján az első szakaszok egyikét taposó festő jó önismeretből eredő, ám jövendő kiteljesedésével mégis tisztában lévő, visszafogott bejelentkezését — ezt ki-ki eldöntheti, áttekintve a későbbi munkákat.

Én nem tudom nem így olvasni, ahogy nem tudom nem a nőkkel való kapcsolatok nehézségeinek ábrázolásaként látni a második feleségéről a Velencei Biennálé angol pavilonjába készült festményét sem (Hotel Bedroom, 1954), még ha a tényszerű valóságot ábrázolja is. A szűk szállodaszoba ablaka tényleg arra a szemközti szállodasorra nyílt, a szobának tényleg akkora részét foglalta el az ágy, s a festő tényleg az ágy és ablak között, a mosdó mellett festette az ágyban fekvő feleségét — mégis, a kiállításon szereplő, de a filmbe be nem került vázlatok alapján látható, milyen változáson ment keresztül a kompozíció, míg végső formáját elnyerte. Második neje, Lady Caroline Blackwood takaró alól kilátszó feje, a nagy szemeiben ülő reménytelenséggel, saját alakja sötétbe burkolózva, mintha saját lelkiismeretétől terhelten óvakodna a házasságába, erősítik az általa alapvetően elutasított, ez esetben mégis kikerülhetetlennek tetsző pszichológiai olvasatot.

Önmagát a másokról készült képeibe gyakran és következetesen festette bele — utal erre a film is, felidézve, hogy Velázquez Las Meninas (Az udvarhölgyek, 1656) című képe egyik kedvence volt. Ahogyan ott a háttérben tükröződik a királyi pár, akikről a portré épp készül, s megjelenik a műterem, mint az alkotás tere, ahová a festmény fő alakjai a királyi párról készülő festmény alkotásának folyamatát nézni jöttek, úgy jelenik meg nála is rendszeresen a műterem, s benne ő maga is — hol a kanapé mögött a lábából látható egy darab, máskor feje árnyéka vetül az ágyra, melyen a modell fekszik, a Két ír arcképe esetén a műterem falának támasztva két befejezetlen önarcképe fekszik a földön, a fiáról készült aktképen az esti ablak felületén tükröződik dereka és lába egy része, amint épp festi, amit látunk. Míg ott játék, ugyanakkor hely-kijelölés és viszony-meghatározás is itt, a Hotel Bedroom esetén az a sötétbe bújó, sötét színekkel festett alak.

Hosszan lehetne írni a gyermekeit apró mellékszereplőkként mutató, magát a földre helyezett tükör képében más dimenzióba helyező önarcképéről, ahogy a már említett, hetvenévesen készített önarcképéről és az addig vezető út egyes elemeiről is — de nem spoilerezem el az egész filmet: az ötven rajzot, festményt és metszetet felvonultató kiállításról érdekes, ha nem is mindenre kitérő képet közvetít David Bickerstaff mozija, melyet ajánlok a kíváncsi festészetkedvelők figyelmébe.

A film adatlapja a Magyar Film Adatbázisban itt található.

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek