Slavoj Žižek az identitáspolitika nagy dilemmáját érzékletes metaforával illeti egy vonatkozó írásában: Mindannyian ismerjük a régi, „szakállas” viccet az elmebetegről, aki gabonaszemnek képzelte magát, majd miután meggyógyult és hazaengedték, azonnal visszatér az elmegyógyintézetbe, és rémülten magyarázza az orvosnak: „Az úton egy tyúkkal találkoztam, és megijedtem, hogy meg fog enni!” Az orvos csodálkozva néz rá: „De hát mi a probléma? Ön jól tudja, hogy nem gabonaszem, hanem egy ember, akit egy tyúk nem tud lenyelni!” A beteg erre így válaszol: „Igen, én tudom, hogy nem vagyok az, de vajon a tyúk tudja-e?”
 Vajda Boróka és B. Fülöp Erzsébet |
Az előadás identitáspolitikai tézisdráma, egy morálisnak keretezett történet: a kórházban meghal egy tizennégy éves lány, mert az önmagán végrehajtott abortusz okozta szepszist már nem tudják kezelni. A doktor nem engedi be a katolikus szülők kérésére érkező papot, aki az utolsó kenetet akarná feladni. Az eset először a kórházban, majd hamar a közéletben is nyilvánosságra kerül, és a doktort felelősségre vonjak egy orvosetikai tévéshow-ban.
A doktor Robert Icke 2019-ben írt (és először általa is rendezett) darabja – Arthur Schnitzler A Bernhardi-ügyének átirata. Icke „csak” lefújt száz évnyi port, de aztán kiderült, nem sokat változott a világ. Ahogy Forgách András 1991-ben érzékletesen írta a vígszínházi bemutatóról: „A Bernhardi-ügy mai előadása kétségtelenül annak is köszönheti érdekességét, hogy egy normális világot ábrázol, normális, polgári keretek közt megtartott normális antiszemitizmussal, normális karrierizmussal, normális félelmekkel és normális gyakorlatiassággal és normális idealizmussal és normális fanatizmussal és normális hamistanúzással: egyszóval minden olyan normálisan történik itt, és ez igen-igen csodálatos… Schnitzler bensőségesen ismeri azt a világot, amelyet ábrázol: nem egyszerűen a típusaival van tisztában, hanem azzal is tisztában van, hogy típusai milyen típusoknak képzelik magukat. Nem egyszerűen a véleményükkel van tisztában, hanem azzal a különös állapottal, ami a tisztán szakmai közeg és a közemberi létezés közötti leledzés. Pontosan tudja, miképpen hatol be ’a’ politika egy hivatás, egy foglalkozás terrénumára.”
 Jelenet az előadásból |
Robert Icke azonban, ha jobban megnézzük, nem oda teszi a morális gyújtópontot, mint ahova anno Schnitzler: az egyén erkölcsi dilemmáira, hanem a rendszerre való rálátás kényszerítő moralitására: a kiváltságos társadalmi helyzetben levő egyénnél a rosszabb státuszúakért való felelősségvállalást firtatja. Mint amiről tulajdonképpen szólhatna az identitáspolitika – ám arról, hogy miért másról szól, Mark Fisher ír híressé vált esszéjében.
Az osztály mint érdekazonosságú csoportképző fogalom Mark Fisher szerint nem elfogadott, illetve a hozzá köthető szolidaritás is eltűnt a közbeszédből. Az osztályfogalom helyett pedig mindinkább a szubjektivitás, a moralizáló bűntudatkeltés és számonkérés határozza meg a diskurzust. A vámpírkastély lakói magukat a rasszizmus, a szexizmus és a heteroszexizmus ellen kiálló megkérdőjelezhetetlen képviselőknek tekintik, ennélfogva ellenzékinek, áldozatinak tüntetik fel magukat és úgy tesznek, mintha a velük vitázó, netán másképp fogalmazó megszólalók az általuk vívott nemes csatát is támadnák. Ők valóban számos vitathatatlan érték birtokában vannak, ám fel is használják ezeket a dominanciatörekvéseikben. A vámpírkastély elnyomott csoportok szenvedését markolja meg erkölcsi baseballütőként. Ezek az egyébként jószándékúnak mondható morálbírák strukturális szempontú kritikával hadonásznak, ám a gyakorlatban mást sem tesznek, mint egyének viselkedését állítják a bírálatuk fókuszába. Nem a tényleges uralkodó osztályban keresik a számonkérés lehetőségét, hanem egyénekben, akik persze lehet, hogy valóban ártalmasan beszélnek/viselkednek másokkal, de az is előfordulhat, hogy csak rosszul fejezik ki magukat, netán tudatlanok, informálatlanok adott kérdésben.
 Jelenetkép, elöl Borbély B. Emília |
Andrei Şerban temesvári rendezése ezt a dilemmát teszi elénk – persze nem a fisheri balos (a mi politikai elitünk által határozottan célkeresztbe helyezett) értelmezés szerint, hanem mindenekelőtt kortárs amerikai identitáspolitikai dilemmaként, ahogy azt a szerző is megfogalmazta.
A játék szembesít az egyházaknak nevezett érdekcsoportok, és azok kiszolgálói ócskaságával, ami akkor is nyilvánvaló, ha továbbra is óriási tömegeket lehet hülyíteni holmi reverendás bohóckodással. A fejlett demokráciáknak nevezett rendszerekben a spindoktorok és az egyre kevésbé beazonosítható hatalomgyakorlók pedig a PC néhai szándékának félreértése/kifordítása miatt emelik vissza az egyházakat is a komolyan vehető diskurzusokba, mert nem akarják/nem áll érdekükben érteni, hogy a mindent és mindenkit (a vámpírkastély tagjai által megtalált politikai kisebbségeket is) egy kémcsőbe pipettázó demokrácia immár csak szarszagú szuszpenzió, amiben ott úszkálnak a legnemesebb, legtisztább emberi minőségek és a perverz bírvágy mindenre rátapadó, ragacsos mocskai is.
A Bernhardi-ügy korának férfivilágához képest az angolszász közegben kézenfekvőnek gondoltam Icke szembeötlő változtatását, hogy nők is jelentős hatalommal bíró szakmai pozíciókban vannak. A szerző azonban a drámaszöveg előtt külön utasításban kéri, hogy legyenek disszonanciák a nemek, a rasszok és társadalmi csoportok megjelenítésében, azaz egyes szereplőket játsszanak afrikai származású színészek, másokat pedig, annak ellenére, hogy szövegszerűen feketének emlegetnek, játsszanak fehérek (az ősbemutatón a pap figuráját így oldották meg), de arra nem tér ki világosan, hogy ugyanebből a megfontolásból írta-e nőnek a Doktort. Voltak kritikák, amelyek aztán ezt is a valóság kaleidoszkópszerű játékos elmozdításaként értelmezték, de voltak, akik nem – úgyhogy én végképp nem tudom, mit gondoljak arról, hogy ez a Doktor tipikus vagy atipikus nő-e.
 Aszalos Géza, Bandi András Zsolt és B. Fülöp Erzsébet |
Na, most mindez nekünk, magyaroknak/romániai magyaroknak tökéletesen indifferens, hiszen a magyar színház nem képes megjeleníteni a rasszizmus dilemmáját ilyen árnyaltan és játékosan, hiszen nincs hozzá se nyelve, se hagyománya, se társadalmi bázisa. Ez a magánorvosi-intézeti elit, amit megjelenítenek a játékban, még most van nálunk óvatos kialakulófélben, testközelből nem ismerjük a jelenséget. Ilyen értelemben nekünk nincs meg a dráma hétköznapi tapasztalati valósága, kizárólag a moralizáló individualizmuson és importált identitáspolitikán körmét próbálgató maroknyi érdeklődő (akiket kisebb segítséggel név szerint fel tudnánk sorolni). Hozzánk csak a fentiektől való rettegés ért ide, de amitől tartani kellene/lehetne, az még nem. Ettől függetlenül, sőt éppen ezért nekünk is szól ez az előadás, ablakot nyitva a fejlett világra.
Icke a Schnitzler-darab száz évvel későbbire frissített változatába beleszőtt egy olyan lírai szálat, ami kissé leválik az egészről: dr. Wolff demenciakutató, és a szerelme mindinkább előrehalad a központi idegrendszer leépülésével járó kórban. A doktor a tudomány felé a végsőkig konzekvensen elkötelezett közéleti karaktere így kap egy érzelmesebb árnyalatot, de ez erőltetettnek tűnik a tézisdrámai játékban. Itt van a legnagyobb szükség a színészekre, hogy ne essek ki ezeken a döccenőkön, ugyanis a közéleti karakterek, mint ahogy a doktor, egy-egy politikai és morális állítást képviselnek, nem elsősorban emberi személyiséget vagy jellemet – éppen ezért van a fent részletezett szerzői utasítás (a brechti elidegenítő szándék nyilvánvaló).
 B. Fülöp Erzsébet és Tokai Andrea |
A tévéshow vámpírbizottsága nyilván bűnösnek találja a doktort, amivel a szerző felmutatja a főszereplője igazságát – a görög dráma hagyománya szerint Wolff lesz a megdicsőült tragikus hős. Az igazság persze tökéletesen független a teljesen félrement identitáspolitikától: a saját legális identitása – ami szerint ő orvosként dönt, nem pedig zsidó származásúként, leszbikusként, transz tinédzsert támogatóként, illetve mindezen csoportok politikai érdekképviselőjeként, még akkor sem, ha mindezeket fel tudja használni ellene a vámpírgyülekezet. Az is sokatmondó, hogy immár nem egy bírósági perben történik mindez, hanem egy orvosetikai tévéshow-ban, vagy hogy a dráma a magánkórház politikai térbe való exponálásával alakul ki (abból, hogy vajon finanszírozás szempontból jól mutat-e, hogy zsidó hátterű szakmai vezetőséggel működik az intézet). Hol vagyunk mi még a vámpírkastélytól? Látni mindenesetre jó volt.
Andrei Șerban, az előadás rendezője néhány éve felmondott a Columbia Egyetemen, mert akadályozva érezte magát a Fisher által vámpírkastélynak nevezett jelenség okán – beható terepismerete elemi módon határozza meg az előadást, és tartja fent mindvégig a nézői figyelmet (az átlagos előadásoknál hosszabban is). A rendező általam látott és csodált korábbi munkáihoz képest – mindenekelőtt a kolozsvári Ványa bácsi, vagy a Nemzeti Színházban rendezett Angyalok Amerikában – ennek az előadásnak a tere nekem nem stimmelt. Zsenírozott a folyamatos forgatás, mert ennek elsősorban technikai oka volt, nem pedig dramaturgiai. És persze nem a rendező és munkatársai felejtették el a szakmát, hanem a temesvári Csiky Gergely Színház tere alkalmatlan – nem rosszallóan mondom, hiszen mit tehet erről a társulat, de Șerban színházi-téri világát itt nem lehet megjeleníteni, és akkor itt az alkalom, nem is hagyom ki: ez a tér általában sem alkalmas színházi térnek. De ahogy ezen túlléptek az alkotók, mi, nézők is túllépünk rajta.
Az előadás a rendkívül szerethető társulat igyekvő összmunkáját dicséri, és persze a főszerepre meghívott vendégművészt, B. Fülöp Erzsébetet, aki megmutatja ennek az irgalmatlanul kemény nőnek a valóságát: kivételes arányérzékkel tárja elénk a hivatalos- és magánénjét is, megrajzolva közben az élete kibírhatatlanságát is, a ráköszöntő magányt is, ami a hierarchia csúcsán profivá lett, elvárásoknak megfelelő tökéletességével cseng össze. A színésznő mégis végig hordozza magában azt az emberi bizonytalanságot, amit ez a tökéletesség nem feltételez: amikor a legkíméletlenebb is, olyan, mint az orvosa által mondott tenyérben tartott szív. Ha kiveszik a helyéről, hiába, hogy a legfáradhatatlanabb konstrukció, teljesen védtelen.
 Lőrincz Rita és Tar Mónika. A képek forrása: Csiky Gergely Állami Magyar Színház, Temesvár |
Még be se jön a színre, már hallunk róla – „Ő csak névleg nő. / Ezt hogy értsem? / Csak vicceltem.” Primer módon a dolgok közepébe vágnak minket, nézőket. Már a kollégáiról, a helyzetről is azonnal túl sokat tudunk. Pedig Ruth következetesen korrekt, személyes játszmába nem megy bele, mereven ragaszkodik a kórházában alaposan átgondolt és kialakított rutinjához – ami azonnal megnyílik bizonytalan végkimenetű dilemmaként, hogy a munkatársak, akik tulajdonképpen Ruth beosztottjai, és az aprólékosan működtetett rend szerint vesznek részt a mindennapi munkában, amint lehetőségük nyílik rá, kiteszik az asztalra az ideológiai fenntartásaikat, amelyek egyébként nem képezik részét a kórházi gyakorlatnak – mintha az valami értéksemleges működés lenne.
Nagyon hamar nyilvánvalóvá válik, hogy szabályozással sem lehet az ideológiai-politikai szembenállásokat kezelni. Fajsúlyos, Tokai Andrea színészete által ugyancsak erőteljes, élő és átélhető figurával, doktor Hardimannal kerül szembe az intézetvezető doktor, ahogy a Bandi András Zsolt által szépen, értőn játszott pappal is. Ezek a szembekerülések rajzolják ki mindannyiuk esendőségét, legyenek bármilyen tökéletesek, netán még emberségesek is a saját szakmájukban. Nagy respekt illeti Magyari Etelkával folytatva a csapat tagjait, akik remek munkát végeztek.
A doktor tehát egy Az eltört korsóhoz hasonló tézisdráma (hogy egy folyton játszott darabot is emlegessek még), azonban a jelenidejűsége miatt sokkal érdekesebb, mint egy több száz évvel ezelőtti. Nohiszen: a morál is állandóan változik – vagy nem?