Kemény Zsófi a 2010-es évek közepén igen aktív közéleti és irodalmi szereplő volt. Tüntetéseken lépett fel, megjelent két regénye, egy verseskötete, nem utolsó sorban pedig a hazai slampoetry egyik ikonikus alakjává vált. 2017-es Rabok tovább című második regénye után hosszú csend következett. Utolsó regényéből ugyan Kondor Vilmossal közösen írt egy krimiátiratot, de új könyvvel csak most, öt évvel később jelentkezett.

Annak idején a CEU-s, civil tüntetéses időkben nagy lelkesedéssel olvastam a Rabok továbbot. Örkényhez méltó képet rajzolt a fiatalok által a NER ellen kirobbantott forradalom kilátásairól.

Most, Az aranykor fénykorában viszont nem a lázadó fiatalokról, hanem a NER mindennapjaiban helyet és utat kereső huszonévesekről írt. Rengeteg abszurditással, karikírozással és humorral.

„És éppen erről a banalitásról akartam beszélni. Meg fogják kérdezni, mit akartam üzenni, és sok hülye körmondatban el is fogom mondani nekik, de minden, amit mondok, a banalitásra lesz visszavezethető. Hiszen ezzel fel is mentem magam az alól, hogy azt higgyék, meg akartam váltani a világot, csak nem sikerült. Pedig tényleg meg akartam.”

Ez a részlet a könyvből, a regény egy fajta ars poeticája is lehetne. A történet két fő szálon fut. Az egyik az Éva és Éva a paradicsomban című színdarab, amiben a cikk elején már említett tehetséges, underground színházakban dolgozó Aurélnak kell eljátszania a teremtetlen Ádámot. Egyszersmind meg kell valósítania a lehetetlent, úgy jelen lenni a színpadon, hogy közben nincs is jelen. A próbafolyamat közben látjuk Aurél kibontakozó románcát, valamint megismerjük három barátját: a neurotikus, zűrös családi hátterű egyetemista Bodort, a teszetosza munkát, de méginkább szerelmet kereső Jencit és Norbit, aki annyira bunkó, hogy két filmes még dokumentumfilmet is készít róla, Sutyerák Tróger Sudribunkóság címmel.

A történet másik fő szála a négy iskolai jóbarátot összekötő titokzatos bűntény, a kis Kovács Beckham meggyilkolása, és az a rejtély, hogy Beckham tizenhét év után felbukkan. Méghozzá teljes valójában, és nem szellemként, ahogy ezt a bedrogozott fiúk először gondolják.

Kemény Zsófi jó titoktartó. Sokáig csak félmondatokat, apró információkat hint el arról, ki is Beckham, és pontosan mi történt. A megfejtés amilyen banális, olyan csalódást okozó. A gyilkosság maga persze viccesen abszurd, ugyanakkor komolyan vehetetlen, különösen az Agatha Christie-regényekhez méltó felvezetés után. Mert kiderül, igazából nem is történt semmi. Az egész olyan, mint amikor végre ágyba bújunk nagy plátói szerelmünkkel, és a sokszor megálmodott, lepedőszaggató szex helyett békés egymás mellett alvást kapunk. Szerencsére a szerzőnek van öniróniája és bátorsága az utolsó mondat után a „vége” formulát kérdőjellel zárni. Mintha számítana az olvasó reakciójára: „Vége? Ennyi? Tényleg?”

A könyv párhuzamok halmaza: az Éva és Éva a paradicsomban önmagában is feminizmus- és kormánykritika. A gyermekvállalás, de minden más női identitáskérdés is furcsán súlytalanná válik, mert nincs Ádám, akivel szemben definiálhatnák magukat az Évák. Aurél feladata, eljátszani a nemlétezést, szintén kiváló párhuzam. Aurél és barátai a kapunyitási pánik küszöbén állnak, és nem tudják, mihez kezdjenek az életükkel. Ezért a totális nihilt, a kábítószereket, és az alkoholt választják. Vagyis mindent, amivel azt kommunikálhatják a világnak, hogy nem léteznek. Aurél ráadásul a nemlétezést Kovács Beckhamről mintázza, aki Aurélnak és barátainak valóban nem létezik. Pedig Beckham nagyon is van. Sokkal inkább, mint volt iskolatársai. Családos, befolyásos, gazdag. A gyilkosság is metafora: míg a négy fiú nem akar semmilyen felelősséget vállalni magáért, az emberi kapcsolataiért, addig a meg nem történt gyilkosság miatt nagyon is bűntudatuk van.

Különleges karakter a történetben Róza, akinél a szerző jövőidejű elbeszélést használ, míg mindenki másnál a megszokott jelenidejű múltidőt. Ez is egyfajta metafora. Rózán kívül egyik szereplőnek sincs igazán jövőképe. Nem tudják, hova tartanak, haladnak-e egyáltalán. Ugyanakkor Róza jövőképe is kimerül abban, hogy várja a férje elkerülhetetlenül és rövidesen bekövetkező halálát. Ami végül mégsem következik be.

Számtalan példát sorolhatnék még. Bodor szülői mintakövetését. Mivel ő egy performance-nak szervezett orgiából született, úgy gondolja, a továbblépéshez neki is meg kell szerveznie a saját orgiasztikus performance-át. Vagy a vége-formula megkérdőjelezése, ami túl az önirónián annak a jelképe, hogy egy történetnek, főleg egy fiatalok életkezdéséről szóló történetnek közel sincs itt vége.

A könyvben a metaforákhoz hasonló jelentősége van a nyelvezetnek. Kemény Zsófi abszurd narrációja sokszor Parti Nagy Lajos elbeszélői stílusát idézi. Humoros, önreflexív, tele van nyelvi játékkal. Mint egy interjúban elmondta, ez egy kísérleti regény. A nyelvezetet igyekezett az adott karakter által fogyasztott szer hatásához igazítani. Hiszen másképp viselkedik, beszél egy részeg, egy befüvezett, egy kokainos vagy egy bespeedezett figura.

A kísérletiség már az első oldalon lejön. Az első fejezetcím mellett van egy furcsa nap- és óramegjelölés, amit nem igazán lehet hovatenni. Ugyanilyen dátummegjelölés van szinte mindegyik fejezetcím mellett. És ez csak a kezdet. Több fejezet is a mondat vagy a szó közepén ér véget. De ide tartozik a már többször említett vége-formula kérdőjelezése.

A határfeszegetés izgalmas, jó vitaindító, emellett becsülendő, ha egy írónak van bátorsága a saját szögesdrótján túlra merészkedni. Ám épp ezért a kísérletezés könnyen válik öncélúvá. Egyszer egy újságíró azt a tanácsot adta: ha azt érzed, muszáj még azt a poént beleszuszakolnod, mert annyira jó, hagyd ki. A könyv narrációja is ebben az öntetszelgésben botlik meg. Az egyik helyen Aurélról mesél, miért hagyott el egy lányt, majd tesz egy zárójeles megjegyzést. Utána kiszól, ez a zárójel azért van, hogy legyen. Ugyanilyen öncélúak a mondat vagy szó közepén félbehagyott fejezetek. Ha a történetben lenne helye: valaki épp a mondat közepén üti le a szereplőt, és a leütésről később egy másik fejezetből értesülünk, működne. Így csak olyan, mintha az író képtelen lett volna ellenállni egy újabb gegnek. Vagy mintha sajtóhiba lenne.

A könyv elején az olvasó még nem tudja, hogy ki kicsoda, ezért a nyitó párbeszéd, majd az utána jövő oda-visszautalgatás olyan zavaros, hogy könnyen elbizonytalanodunk: most akkor mi történik? Valamit átlapoztam?

Ugyanígy zavaró a sok burjánzó hasonlat. Például a narrátor megemlíti a beszélgetés paneljait, amiből lakótelepeket épít, dzsentrifikálni kezd, majd egy kanyarral a senkikhez ér, akikről végül kiderül ők a párbeszédet folytató szereplők. Látványos és kreatív gondolatmenet, de a végére az olvasó teljesen kizökken a történetből. Hasonló, amikor Jenci a lét és a hit kérdéséről filozofál, közben az író olyan plusz megjegyzéseket szúr be, amikről kiderül, nem is most gondolja Jenci, csak most jutott az eszébe az írónak. Vicces, de ismét csak kizökkenti az olvasót, és a történethez egy millimétert sem tesz hozzá.

A már említett Róza kiléte sem egyszerűsíti az olvasást. Róza találkozik a barátnőjével, majd ugyanezt a barátnőt látjuk találkozni Jencivel, és mindkét találkozón pontosan ugyanaz történik. Emiatt, illetve a különböző narrációs idő miatt felmerül, hogy Jenci és Róza talán ugyanaz, egy transznemű szereplő. Hogy miért kellett tükörképezni a jelenetet, később sem derül ki. Aztán Róza egy Bodorról szóló fejezetben is előkerül, de annyira előzmény nélkül, hogy elbizonytalanodunk, talán nem is Jenci, hanem Bodor és Róza azonos? Kiléte végül tisztázódik, de nem egykönnyen.

A stílus, bár túlburjánzó, azért van sok szép hajtása. Több érdekes egyéni nyelvi leleményt, meghökkentő hasonlatot olvasunk, nem utolsósorban pedig rengeteg a humor. Bámulatos a mondatszerkesztés is, van olyan, amelyik három oldalas, alig néhány vesszővel. Néha kérdéses, mennyire van szükség ilyen bravúrra, de ettől még ügyes.

Vagyis a regénynek van egyedi hangja, egymásra épülő metaforái és van mondanivalója. Olyan mindenki által átérezhető üzenetek, mint a felelősségvállalás, az útkeresés, a félelem, a szeretetéhség. Ám ehhez a sok aranyhoz keményen kell ásni. Iszonyú mennyiségű nyelvi és metaforikus réteg halmozódott rájuk. Bátor vállalkozás a mai instant igazságok világában egy ennyire elvont, sokrétegű regényt írni. A bonyolult nyelvezet megkavarja az olvasót, hogy ki mit hogyan és miért csinál. Ehhez jönnek a látszólag banális történések, a nemlétező gyilkosság és az elborult alternatív színdarab. Nagy nehezen átástam magam a nyelvezeten, és egy ilyen történet fogad. Igen, van mélysége, jó és fontos közlendője, de mire elvergődünk odáig, vagy elfáradunk, és fel se fogjuk, vagy veszünk egy mély levegőt, és újraolvassuk. Második, harmadik olvasásra már sokkal jobban kijönnek azok az apró finomságok, amik a jellemekben, az egymásra rímelő eseményekben, metaforákban vannak elrejtve.

„Olvastam az értő figyelemről egy könyvet. A Bodor adta a kezembe, de hogy miért, azt nem tudom, mert nem figyeltem.” Mondja Jenci egy ponton. Vajon Jenci mit szólna ehhez a regényhez?

A könyv adatlapja itt olvasható.