2021 márciusában, a Covid harmadik hulláma alatt bukkant fel a Facebookon Imolya Patricia írása akkor még A covid kórképe címen. A vírus sebességével vetekedve terjedt, nálam is megjelent, fogalmam sincs, ki küldte, hiszen tízezrek osztották meg. Az írás naturalizmusával, hétköznapi nyelvezetével valósággal berántotta olvasóját a Covid-osztály valóságába, a lélegeztetőgépek, CT-k zúgásába, az infúziók, vérvételek, a jövő-menő, kapkodó orvosok, nővérek, a köhögő, hörgő, olykor méltatlankodó betegek közé. A leírások néhol szenvtelennek, mégis hitelesnek tűntek, ami nem véletlen: a szerző ugyanis orvostanhallgató önkéntesként teljesített szolgálatot mint mentős segédápoló, ún. szekundáns.

Egy világjárvány közepén ültünk már jó pár hónapja bezárva, a híreket és a járványadatokat a neten követtük, de arról, hogy mi történik pontosan a kórházakban azokkal, akik oda bekerültek, fogalmunk se volt. Szorongtunk magunk és a szeretteink miatt, attól, hogy elkapjuk a betegséget, és attól, mert nem tudtuk, mi lesz, ha kórházba kerülünk. Imolya Patricia e tudás birtokában, mégsem a bennfentesek fölényével adott hírt erről. Meg a bizonytalanságról, a kétségbeesett kapkodásról, a hullazsákok mindegyre növekvő halmairól, az egyik pillanatról a másikra keservesen telő idő kínjairól is.

Írása lehetett volna a szakszemélyzet nézőpontjából írott egyszeri beszámoló a Covid-osztály drámai pillanatairól, de túlnőtt az alkalmi híradáson, egyéb egészségügyi, mentős novellákkal és tárcákkal kiegészítve kötet készült belőle Esetlapok címmel.

Népszerűségének elsődleges forrása – mit tegyünk – maga a járvány aktualitása volt, a közösségi oldal real time spontaneitásával együtt, de legalább ugyanekkora tényező lehetett az, hogy szeretjük a kórháztörténeteket. Így volt ez már a régi, heti tévésorozatoknál (Kórház a város szélén, Vészhelyzet, Dr. House), és a streamingszolgáltatók végtelenített évadjainál is (Grace Klinika, New Amsterdam, Kés/Alatt stb.). Szeretünk kívülről, otthonunk biztonságából belesni a várótermek, kórtermek, műtők falai közé, és ötven percen át kellemesen, tét nélkül lúdbőrözni; és szeretjük mindezt olvasni is, bár a könyvoldalakon olvasottakat agyunk „kénytelen” a képzelet útján megjeleníteni. De megtesszük ezt is, akár ponyva (Robin Cook, Jodi Picoult vagy Dean Koontz), akár magasirodalom (mondjuk, Szolzsenyicin vagy éppen Thomas Mann) akad a kezünkbe.

Imolya Patricia Esetlapjai a tárcák és a novellák határán egyensúlyoznak. A billegő egyensúlyra maga a kiadó is rámutat, már a borítón: az Esetlapok cím alatt olvasható a mostanában elhagyhatatlan alcím – Kórháznovellák. Ezen kívül még a borító tetején, igaz, apró betűvel szedve, ez áll: Igaz történetek. Tehát dokumentum is, fikció is. Egységesen tárcakötetnek nevezném az Esetlapokat, mert ebbe belefér annyi műfaji ingadozás, hogy az írás idején valóban ötödéves medika szerző hol jegyzőkönyvi pontosságú leírást ad egy-egy mentős kiszállásáról, hol megajándékozza az olvasót egy történettel, amelynek eseményeit felvázolja a rendelkezésére álló terjedelemben, feszültségét is kibontja, elvétve még némi karakterábrázolás és egy-egy kurta, humoros dialógus is belefér. A húsz novella mindegyikében őrzi a szerző jól definiált kívülállói nézőpontját (ez nyilván a szerepsémából is következik: esethez riasztják a halálfáradt mentős osztagot, kiszállnak, út közben azt latolgatják, mivel szembesülnek, majd teszik a dolgukat, akár szülés, akár haláltusa, akár újjáélesztés a feladat), de a drámai esetek leírásában üdítő az iróniája.

A kötet feszültsége épp azokon a pontokon látszik avulni, amelyek a legdrámaibb aktualitásból keletkeztek: ilyen a második, Covid-mentő című novella, amelyben az olvasó számára már az első oldalakon kiszámítható, hogy a hajnali riasztás egy súlyos Covid-beteghez szólítja a mentősöket. A rossz állapotú beteg ráadásul elhízott és erős dohányos is, és ha nem is kifejezett vírustagadó, de kórházba szállítása során összeesküvés-elméletekkel traktálja az őt szakszerű ellátásban részesíteni szándékozó egészségügyi dolgozókat, ami így – bár kétség sem fér hozzá, hogy megtörtént, sőt számtalanszor megtörtént – némileg tanmese ízű. És szerencsére a Covid-járvány mára már a múlt része, az azonnali, hírértékű beszámolók is automatikusan a közelmúlt érdektelenségébe fakulnak.

Az írások akkor vesznek lendületet, amikor szerzőjük alapvető életesemények tanúja és résztvevője is lesz. Itt, a születés (Anna), az újraélesztés (Az első újraélesztés) és a halál (Homokóra) eseményeinél a mentős élményeihez, erős érzelmi bevonódásához  a segítés szándékán túl fiatal kora is hozzátesz. Szép kötetindítás a rohamos szüléshez hívott mentősök esete, ami végül otthonszülés helyett a műtőben, a szerző által első alkalommal végigasszisztált császármetszésben ér „megnyugtató” véget. Az újraélesztésről szóló novellában a szinte kilátástalan, de végül eredményes újraélesztést némileg groteszkül ellenpontozza, amikor az addig névtelen betegről kiderül, hogy törzsvendég a toxikológián. A Homokóra című elbeszélésben a tehetetlenség abszurditása mutatkozik meg a végstádiumú haldoklóhoz hívott mentősök erőfeszítésében, hogy életben tartsák a pácienst a felesége és a lánya hazatértéig, miközben a konyhában a mosogatógépet javítja a szerelő.

Megtorpan viszont olvasói kedvünk, amikor a mentősök mindennapjairól munkahelyi sztorikat és poénokat nem sokban meghaladó tárcák sora követi egymást a kötet közepe táján. Valóban nem egyszerű egy novelláskötetben sem fenntartani a feszültséget, megteremteni az írások kohézióját és egymással való szinergiáját. Nem is mindig sikerül; A mozi zárva volt, a Csodák márpedig vannak vagy a Béla! című tárcák helye inkább a Facebookon, egy napi- vagy hetilapban volna. A komorabb témát feldolgozó írásokban – ismét a mentős, egészségügyi szerepből következően – akár drogosok mentéséről, újraélesztéséről, akár egy gyógyíthatatlan beteg segítségnyújtást elutasító viselkedéséről vagy egy sikertelen újraélesztésről szólnak, Imolya Patricia nem mindig tud ellenállni a helyzet felkínálta moralizálásnak („Gyűlölöm a drogokat.”), és ezek a konklúziók az amúgy tragikus alaphelyzetű írások élményszerűségét, drámai feszültségét kioltják.

Kétharmadánál azonban a kötet szerencsére erőre kap. A gyűjtögetővel bővül a látott és ellátott esetek köre, az alkoholisták vagy alkalmi részegek és drogfüggők haláltáncába besorol a gyűjtögetési kényszerneurózisban vegetáló beteg, akinek a nevét sem tudják a szomszédai. Mintha a szerző megtörölgette volna a pokol sajátos bugyraiba nyíló homályos ablakot, hogy tisztább betekintésünk legyen oda. Itt következik két novella, amelyek hasonló címükkel és közös témájukkal egymás párdarabjaként a kötet súlypontját adják. Az első a Belépés a vörös zónába, a második pedig a Vörös zóna – ez utóbbi volt A covid kórképe címen a Facebookon olvasható szöveg, amely köré később felépült a kötet. A Belépés, címéhez illően, még csak a kezdet: rövid, groteszk és érzelemmentes összefoglaló a Covid-műszakról a belépéstől a távozásig. Az érzékszervek a védőfelszereléstől (szkafander, maszk, szemüveg, kesztyű) eltompulnak, csődöt mond a tájékozódóképesség és térérzékelés. Innen már csak egy lépés, hogy közeli kollégák fel sem ismerik egymást, döntésképességük is megbillen. Abszurdak az esetek is: szamurájkarddal hasba döfött és „belső” darázscsípéstől szenvedő beteg. A Vörös zónában megszűnik a narrátor távolságtartása saját maga és a Covid-osztály egésze között. Zaj van, hörgő betegek, haldoklók, „szervezett fejetlenség”. Ebben a szövegben nincsenek elejétől végéig megadott esetleírások, csak felvillanó mozaikos képek, melyet meg-megtörnek a betegek segélykiáltásai. Lezárásképpen pedig a vörös zónát elhagyó, védőruhájából kivetkőző narrátort a folyosón és az udvaron sorjázó hullazsákok kísértik.

Kár, hogy a súlyponti szövegek után még két viszonylag könnyed tárca került a kötetbe (Paprikás krumpli és Laborminta), amelyeknek témája (labormintából elszabadult testnedvek miatt meghiúsult randi és egy „vicces” alkoholistatörténet) és hangvétele visszafelé kissé leértékeli az előző írások drámaiságát.

Cserébe az Esetlapok két utolsó írása, a Vadidegen és a Diákigazolvány ismét kilátástalan, önpusztító sorsokat mutat fel kétségtelen írói erénnyel: az öngyilkosjelöltet sikerül minden filmszerű drámaiság nélkül visszatartani az öngyilkosságtól és beszállítani a pszichiátriára, illetve a félöntudatlan, félmeztelen részeg nőhöz riasztott mentősök a kórházba szállítást latolgatják, amikor az iratai ellenőrzésekor felfedezik a gyereke diákigazolványát. Ekkor a narrátor kiesik a szerepéből, mentős helyett civil gyermekvédelmissé alakulva próbál segíteni, természetesen hiába. Az írás erénye, hogy a gyerek sorsát homályban hagyja: éppúgy lehet az apjánál, mint ahogy az is lehetséges, hogy már nem él, ezzel indokolva a nő önpusztítását.

A szerzőnek, gyanítom, nem volt írásaival szociografikus szándéka, de sajátos perspektívájából nézve is feltűnő, mekkora szerep jut a mindennapokban az alkoholnak. A húsz novellából nyolcnak főmotívuma ez, de más szövegekben is megjelenik melléktémaként. A drog ezt csak kissé lemaradva követi, négy novellában bukkan fel, ebből kettőben főszerepet kap. Ebben, a 21. század elején is értelmet nyernek Kosztolányi sorai: „A városon a múlás szárnya reszket,
némák, mogorvák mind az emberek…”

Hullámzó színvonalú kötet az Esetlapok; az Athenaeum Kiadó bizalmat szavazott egy napi aktualitásokról tárgyszerűen író fiatal szerzőnek, de mintha ebbe a bizalomba némi bizonytalanság is vegyülne. Bizonytalan kézzel történt az írások válogatása, és műfaji besorolása. Ezt tükrözi a borító, melynek szép oxigénkékjén egy sztetoszkóp és pár vércsepp látható: ez körülbelül az első, ami az eszünkbe jut egy kórházas novelláskötetről. A kötet és szerzője humanizmusa viszont megkérdőjelezhetetlen. Vajon lesz az első kötetes szerzőnek ambíciója, második, harmadik kötetre való témája és kitartása?

A kötet adatlapja itt olvasható.