Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

PORFOGÓ TÁRGYAK AKKURÁTUS PAKOLGATÁSA

Szöllősi Mátyás: Szabad
2022. dec. 29.
Szöllősi Mátyás válogatott és új verseinek kötetében történeteket mesél. Töredezett és hézagos történeteket, mozaikos képekben. Az olvasó saját életeseményeire és alapvető tapasztalataira ismer a versekben. KAZSIMÉR SOMA RECENZIÓJA.
Szöllősiúj

Szöllősi Mátyás legújabb verseskötete, a Szabad kívülről nagyon szép. A fotósként is alkotó szerző atmoszférikus ködös-fenyveses fotóját ízlésesen egészíti ki a szerzői név és a cím tipográfiája. A védőborítót levéve pedig kiteríthetővé válik a táj: a cím alatt, a fenyvesek tövében megbújó faház csak még kiszolgáltatottabb lesz, ha mellette meglátjuk a fotó – eddig hátsó borítón lévő – további részeit. A kemény kötéstáblán még egyszer találkozhatunk a fényképpel – újabb kontrasztjait mutatja ezúttal már fekete-fehérben. Tényleg mutatós.

A pozitívumok sora itt azonban sajnos véget is ér. És most zavarban vagyok, ugyanis a kötettel annyi a problémám, hogy nem is tudom igazán, hol kezdjek neki. Talán érdemes segítségül hívni a címadó verset, melynek egy mondatát, kontextusából kiragadva az egész kötetre is rá lehetne érteni.

„Egyszer csak úgy döntött, vége. / Elég volt, föltornyoz mindent, / mostanában úgysem szokás már semmit / építeni. A nehéz, porfogó tárgyakkal kezdte, / akkurátusan.” (kiemelés tőlem – K. S.) A versben egy önfelszabadítási kísérletet követhetünk végig, melynek során a főszereplő otthonát kiürítve, berendezési tárgyait az utcán egy kupacba hordva igyekszik megszabadulni szorongató kényszereitől, múltjától. Azt ugyan nem tudom, hogy Szöllősinek mi volt a motivációja, de mintha ő maga is hasonlóan cselekedne a Szabadban, és sajnos nem csak a kezdetben találkozhatunk poros tárgyak akkurátus pakolgatásával, hanem végig.

Az első, Kamaszkor című egységben a fiatalkorral asszociált prototipikus helyzetek körvonalazódnak, hol gyermeki, hol a visszatekintő felnőtt perspektívájából: a gyermekkor fontos tereinek újrafelfedezése, bejárása ([Hosszas bolyongás után…]), múltbeli állapotok összevetése a jelenlegivel (Batthyány tér), gyermekkori haláltapasztalat (Csődület), az apakép demitizálódása (Fenyítés), gyermekkori kalandok (Árokpart), a családi legendárium tragikus eseményei (Villám. Csapás). Archetipikus történetek. De szintén gyakran tematizált szituációk villannak fel a második ciklusban (Gyulladás), mely egy betegségélmény rögzítésére törekszik: pl. a kór keltette kihívások a magánéletben, a közösségben, a vizsgálatok tapasztalata, a kórházélmény, a testi félreműködések traumái, a betegség állapotának eltérő időtapasztalata stb. Ez esetben azonban gondolhatnánk arra, hogy a „sokathallottság” és a közhelyesség érzése talán abból fakad, hogy a betegség biológiai megjelenése után mindenkit intézményi és társadalmi konvenciók avatnak „beteggé”, tehát a hasonló társadalmi státuszú emberek közel azonos traumákat szerezhetnek a folyamat során. De sajnos, ennek halvány nyomát sem látom szövegszinten: mindegyik benyomás individuális és magábanvaló tapasztalatként kereteződik. Ez a sematikusság a következő, egy kapcsolat viharait bemutató ciklusban (Noktürn) mintha enyhén mérséklődne, hogy aztán a Szégyenlős álmok című egység történelmi figurákat játékba hozó szerepverseiben teljes erővel törjenek ránk a sablonok. Többek között Freudot, Schielét, Modiglianit, Nietzschét, Van Goghot, Sziszüphoszt halljuk, látjuk itt. És ha már ilyen terhelt alakok tematizálódnak a versekben, úgy vélem, joggal várhatná az olvasó, hogy ezúttal olyan perspektívából tekinthessen rájuk, amely merőben más lesz, mint a közszájon forgó szólamok nézőpontjai. De nem. Ezek a szerepversek mintha e történelmi alakok elsőkörös asszociációit akarná líraivá tágítani, de végül nem lesz ebből más, csupán üres nagyotmondás, magát összetettnek mutatni akaró felszínesség.

Tehát tematikai szinten összességében semmi meglepő: mindenhol az ismerősség, sehol a ráismerés. Mindezzel azonban magában még nem lenne semmi gond, hiszen ha ezt egy olyan nyelvi invenció vagy megszólalói hang támasztaná meg, amely képes a jól ismert helyzeteket, sematikus képeket úgy felforgatni, hogy abból új, izgalmas érzékelések, átkereteződések szülessenek, akkor egy jó kötetről beszélhetnénk. De akkor nézzük a hangot és a nyelvet.

Megint csak a kiemelt mondathoz nyúlok, ugyanis az első, ami feltűnhet, a megszólalások akkurátussága, ahogy a versek túlzóan és görcsösen körbemagyarázzák témájukat, mindezt számos pontosító jelzővel. „Keményen megmunkált / terek a vastagodó fák közé ékelődve / rejtenek dőlt ajtót, omló falat…”(Átkelés), amelytől végképp modorossá és esetlenné válik a nyelv. Jellegzetes eljárása Szöllősinek a kötetben, hogy egy kijelentés egyértelmű kimondása után még kétszer-háromszor nekifut, bár az eredeti állítást semmilyen új összetevővel nem árnyalja vagy gazdagítja. Ez pedig fárasztóvá és redundánssá teszi az egyes verseket. Mintha a fényképész dühét látnánk, akinek nem sikerül nyelvivé tenni a mentális látványt, ezért újra és újra „exponál”.

Különösen szimptomatikus ebből a szempontból a Villám, csapás című vers, melyről nyilatkozatában Szöllősi is azt állítja: erősen meghatározza a fotóriporteri perspektívája. Ebben a megszólaló dédapja halálos balesetének napját követhetjük végig: a pusztai marhaterelés közben viharba keveredik, és egy villámcsapás végez vele. A vers „szüzséjével” párhuzamosan pedig a vihar előtti kiszáradt vidékről és aszályos időjárásról is képet kapunk – nem is csak egyet:

„… ezt a tébolyt nem nevezné senki nyárnak, / inkább csak nagy, vakító aszálynak, / ezen az amúgy is szikkadt, / szívtelen porvidéken.” (kiemelések tőlem – K. S.) Három sorral később: „Előttük olyan szomjas a táj, / hogy izzadni sem képes.” (mondjuk az nem tiszta, hogy milyen az, amikor képes „izzadni a táj”), négy sorral később: „Perzsel a fény. Háta mögött a két marha bőg, bambán vonulnak a magát emésztő tájban…”

Hasonlóan többször fut neki a beszélő a Csődület című versben egy haláleset megragadásának – de ebben is ugyanolyan modoros pontoskodással beszél a megszólaló, mint a kötetben bárhol: „…a hátrébb parkolók észre se vették / a tetemet, mert azzá alakult”, később: „Egyszerű testté változott…” Ez a körülményeskedés pedig ott a legfeltűnőbb, amikor az egyébként gyakran depoetizált, narratívabb versnyelv meglódul, és költőivé, érzékletessé szeretne válni. Mintha Szöllősi egy kép vagy jelenség görcsös részletezésétől, akkurátusnak vélt leírásától várná a lírai energiákat. Ez az eljárás a kötetben azonban jellemzően csak két irányba mutat: vagy  szépelgés, vagy cseppet sem produktív képzavar lesz belőle. Előbbire jó példa, amikor egy ismerős tapasztalat körmönfontnak szánt leírásával találkozunk: „…az éjjel visítása nem bennem ölt testet végre, mindhiába.” (Emlékfoszlányok egy testvérnek), „…kevés voltam, mégis több annál, / mint ami most, / nélküled vagyok. (Emlékfoszlányok M-nek), „…szívében pitvart foglal az aggódás démona” (Szédület), „Nem volt csatorna [amikor szónokoltam], miben bent ragadt / volna a legkönnyebb emberi nedv, / mely egyúttal a legfájdalmasabb is” (Nietzche vázlata egy levélhez).

A döcögős közbeékeléseket is kedveli a kötet nyelve: „Mert mind tudjuk, józanul, / nincs kibúvó, hogy a megalázás is / döfés, a szív örökre-csonkolása, / és hogy mozdulatra se nagyon, / csak néhány tömör, kíméletlen / mondatra van szüksége ennek / a visszafordíthatatlan elváltozásnak.” (Egy zsarnok feljegyzéseiből) Fontos leszögeznem, nem a mondatok komplexitását látom problémásnak – vannak szép és jól megcsinált mondatok –, hanem a funkciótlan túlírtságukat. Ez a felesleges részletezés, körbebeszélés „nem csinál semmit” a tárgyával, nem láttatja meg az állítás újabb rétegeit.

A kötet hasonlatait leginkább a képzavarba futás fenyegeti leginkább. Az Átkelés című versben megfejthetetlen az egymáshoz rendelés motivációja és alapja: „[a folyón] sziget úszik, laposan / nyújtózkodik és hosszasan ível észak felé, / csak itt-ott villan, mintha térde volna, talán egy nőnek.” Milyen az, amikor villan egy sziget? Ráadásul csak itt-ott. És ez olyan mintha térde volna a szigetnek? Amely térd talán egy nőé? Vagy úgy villog(?) ez a sziget, mint ahogy a „talán” nő térde villan?

Ezt az egész kötetet uraló görcsös, pontosítgató nyelvet egyedül a Gyulladás ciklusban látom valamelyest működni. Először meglepő a ciklus elején, hogy hiába a trauma: „megbetegedtél” ([A záróizmok összehúzódásának hiánya…],) – a nyelv nem mozdul, ugyanúgy szól a hang, mint eddig. Mintha a beszélőnek mindegy lenne, hogy árokparti kacsázásról, vagy a bél kontrasztanyaggal való feltöltéséről vall. Ez azért is különös, mert ismert jelenség, hogy a megbetegedéssel (főleg a krónikus kórok esetében) a saját test érzékelése, ezzel párhuzamosan pedig az állapotot leíró nyelv is jellegzetesen megváltozik. A változás egyik lehetséges iránya, amikor a saját test érzékelése a félreműködés miatt intenzívebbé, a testet leíró nyelv pedig erősen érzékivé válik. A másik esetben pedig, az orvos perspektíváját interiorizálva a beteg elidegenedik saját testétől, és az orvoslás eljárásainak „terepeként” szemléli azt. Ez az elmozdulás pedig az orvostudomány szakzsargonjának megjelenésével jár együtt a saját test és állapotának leírása során. És ha innen nézzük: igaz, hogy a betegség bejelentésével nem mozdul ki a nyelv a korábbiakhoz képest, de ez a folyton pontosítgató, körülbeszélő hang valamelyest alkalmas lehet a megbomlott testi rend és az ezzel járó megváltozott tudat helyreállítására tett kétségbeesett kísérlet leképezésére. Ez pedig véleményem szerint az intim együttlétek hiányáról szóló Rajzás című versnek áll a legjobban: „Azonban ahogy a semmiből / egyszer csak lejjebb nyúltál / és megfogtad a nemi szervem, / akkor éreztem, hogy nyomorult vagyok.” Csak igazán kár, hogy miután a versben és az egész ciklus során a megbomlott testi rend élethelyzetet és tudatot is befolyásoló erejéről és a test és lélek komplexebb kapcsolatáról olvashatunk, az utolsó mondatok egyike egyetlen dichotómiába rendezi vissza az egész problémát: „Nem a test választja a kockázatot, / csak eszközként asszisztál.”

Még egy vers, amelynél ez a választott, az egész kötetet uraló megszólalói hang termékeny módon működik: Fenyítés. Az első, gyermekkorral foglalkozó ciklusban olvasható szöveg az apa képének demitizálódását mutatja be egy olyan szituációban, ahol a (jellemzően a gyermeket érő) testi fenyítés alanyává az apa válik, aki valamilyen korábbi kötelességének (adósság? ígéret?) elmulasztása miatt kerül szorult helyzetbe. A versben pedig az erőszakos számonkérést kileső gyermekről olvasunk a már fent vázolt körülményeskedő nyelven, „Hirtelen fény gyulladt az előszobában / és zajongás ütött fület.”. „[E]zer ponton világít / az ég, dőlnek a fák, kevés az irgalom, / amerre mész, óriási árnyak borzolják még / fogékony fantáziádat.”), úgy, hogy maga a pontos szüzsé homályban marad; talán a helyzetet azóta már átlátó felnőttbeszélő idézi fel E/3-ban gyermeki énjét. De pont emiatt a „kettős pozíció” miatt funkcionál itt jól a választott nyelv: görcsössége, akkurátussága a múlt felnőtti rögzítésének megszállott akarásáról és a gyermeki félelem miatt kiélesedő érzékekről ad hírt, homályossága pedig a korlátolt gyermeki világértés, a felnőttperspektívából pedig az apafigura tökéletlenségét még mindig nehezen beismerő szembenézés miatt lehet indokolt.

Kritikámban leginkább a versműhelyekre jellemző szövegelemzéssel foglalkoztam, és fenntartom: létezhet olyan rétege a kötetnek, amelyre végig vak voltam, de míg a fent részletezett ügyetlenségek zavarossá teszik az összkép felszínét, nem tudom előhívni a versek újabb árnyalatait – hogy zárásképp én is egy ilyen, a kötettől egyáltalán nem idegen képzavarral éljek.

A kötet adatlapja itt látható.

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek