 |
Ha nem húzza fel finomkodva az orrát, akkor bizony lecsap az olvasó egy ilyen borító (tervezte: Féder Márta) és cím láttán a könyvre, hogy lássuk akkor, milyen is volt ez a Budapest anno. Ki azért, mert szaftos pletykákat remél, ki meg azért, mert őszintén kíváncsi. Mire is? Hogy mások hogy csinálják? Netán meg akarna ismerni egy szubkultúrát? Akkor is, ha nem az lenne a címben, hogy meleg, hanem az, hogy punk? Punk Budapest, például. Akármelyik olvasó is az olvasó, készüljön fel, hogy valami mást kap. Semmi könnyed pletyka, viszont nagyon sok tény, adat, dokumentum, lábjegyzet, igaz, olvasmányosan.
Kurimay Anita Meleg Budapest című tanulmánya tudományos igényességgel megírt (eredetileg angol nyelven született PhD disszertáció alapján készült, és hála Béres Deák Rita fordítónak, olvasóbarát magyarságú) átfogó mű. A szerző hatalmas anyagot dolgozott föl: a 403 oldalból 59 oldalt tesznek ki a jegyzetek, 22 oldal a bibliográfia, 6 oldal a képek jegyzéke, valamint a név- és tárgymutató. Valóban szakirodalmat tartunk a kezünkben, a szöveg szerkezete, felépítése, a fejezetek tagolása is erre utal, a minden fejezet végén megtalálható pontos, viszonylag rövid összefoglalás, és az egyes, a kutató szempontjából nagyon fontosnak tartott elemek ismétlése, többszöri kiemelés is.
A cím kicsit félrevezető, mert nem annyira a Buda, Pest és Óbuda közigazgatási egyesítésekor (1873. november 17.) kialakult, rohamtempóban fejlődő főváros meleg szubkultúrájának bemutatásáról van szó, vagyis Kurimay elsősorban nem a társadalom egy kisebbségi csoportjának sajátos, a többségi társadalomtól eltérő kulturális jegyeket (is) hordozó, szokásaira, szabályaira, rendszerére fekteti a hangsúlyt, hanem arról értekezik, miképp viszonyul ehhez a csoporthoz a mindenkori hatalom és annak képviselői, így a rendfenntartó erők, az egészségügy, illetve hogyan jelenik meg ez a csoport a közbeszédben és a (bulvár) sajtóban, következésképp milyen lesz vagy lehet hozzá a többségi társadalom viszonya.
A kötet egyik jelentős erénye, hogy rámutat: tévhit, csúf politikai propaganda, hogy az LMBTQ-emberek a rendszerváltozást követően a „hanyatló” nyugati demokráciák import-termékei lennének. Itt éltek ők korábban is, csaknem láthatatlanul. Kurimay a metropolisszá duzzadó fővárosban élő meleg kisebbség helyzetét történelmi kontextusba helyezve elemzi. Bemutatja azokat a politikai folyamatokat, amelyek bizonyos esetekben megtűrték, máskor tiltották és büntették, de mindenképpen elhallgatásra kényszerítették a melegséget. Jellemző a vizsgált korszakra, hogy a meleg (és leszbikus) kapcsolatok politikai állásponttól függetlenül szigorúan csakis a privát szférán belül, a szoba négy fala között létezhettek (lásd Tormay Cécile és Zichy grófné Pallavicini Eduardina viszonyát).
A közel egy évszázadot felölelő időszakban a melegeket különféle állami felügyeletek (erkölcsrendészet, rendőrség, egészségügy) intézkedéseivel igyekeztek „megregulázni,” nyilvántartásba venni, számon tartani, és ha úgy adódott, zsarolással a fennálló hatalom érdekeinek kiszolgálóivá tenni, de közben a nyilvánosság számára lehetőleg mindig, minden körülmények között láthatatlanná tenni. A huszadik század folyamán a melegeket hol patológiai esetként (gyógyítható, kúrálható), hol a társadalom számára egyértelműen és kifejezetten veszélyes (megsemmisítendő) elfajulásként tartották számon.
A kötetet a rendőrségi és orvosi kórtani dokumentumok mellett a színes, gazdag korabeli irodalmi (Máraitól a Zendülők, Szerb Antaltól az Utas és holdvilág, Guthi Somától a Homosexuális szerelem című detektívregény) és sajtóanyag (huszonegy újságból és folyóiratból idéz Kurimay, köztük Székely Vladimir rendőr és újságíró, valamint Tábori Kornél oknyomozó újságíró érdekfeszítő cikkeiből) teszi különlegessé. Ezeken kívül ismerteti a korabeli nemzetközi pszichológiai és társadalomtudományi vélekedéseket is a melegségről (Freud, Marcus Hirschfeld, Krafft-Ebing), így átfogó képet kapunk az akkor uralkodó, szexualitással és mássággal kapcsolatos attitűdökről.
A kötet hat fejezete bemutatja és elemzi, hogyan kezelte, szabályozta és értelmezte a homoszexualitást a főváros a különböző politikai időszakokban, megalakulásától egészen 1961-ig, amikor dekriminalizálták a melegséget. Olvashatunk azokról az erősen megkérdőjelezhető pszichológiai és büntetés-végrehajtási elvekről, amelyek alapján az „immorálisnak” vagy „fajtalannak” minősítetteket rendőrségi jegyzékbe vették, hogy így óvják meg a főváros erkölcseit. A rendőrség számontartotta az ismert homoszexuális férfiakat, ennek segítségével részben feltérképezhette az egyre burjánzóbb szexipart, pontosabb adatokhoz jutott a titkos találkahelyekről. Egyértelműen heteronormatív nézőpont alapján csoportosította a homoszexuális férfiakat: „autentikusan” meleg az a férfi, aki az aktus során passzív, míg a férfinak kinéző és „férfiként teljesítő” társa nem számított homoszexuálisnak, ezért, ha mást nem követett el, elengedték, ha azonban egyéb bűntény is kapcsolódott az aktushoz (zsarolás, rablás) akkor nagy erővel csapott oda a törvény ökle. Ez a rendőrségi „struccpolitika” még a harmincas években is jellemző volt Budapestre.
A Tormay-Pallavicini párost övező hatalmas botrány – és annak tökéletesre sikeredett eltusolása – mellett a kötet másik izgalmas része, amikor Székely Vladimir és Tábori Kornél írásain keresztül mutatja be, milyen volt a nyomtatott sajtóban a melegségről és egyáltalán a szexualitásról való közbeszéd. Megkülönböztetik a társadalomra nézve nem káros melegeket, akik hajlamaikat a privát szférában élik ki, de nyilvánosan eleget tesznek a heteroszexuális társadalmi elvárásoknak. Velük szemben állnak a „perverzek”, akik klubokban fajtalankodnak egymással, és megrontják a fiatalokat, azaz, a homoszexualitást, akárcsak ma, összemossák a pedofíliával. Ez a binaritás (tiszteletreméltó vs perverz, illetve autentikus vs férfi-prostituált) évtizedekre, egészen a második világháború kitöréséig meghatározta a melegek társadalmi megítélését, egy röpke időszakot kivéve, ez pedig a Tanácsköztársaság.
A szerző egy egész fejezetet szentel az Országos Kísérleti Kriminológiai Osztály 1919-es működésének. Az intézmény a Tanácsköztársaság idején a bírósággal szimbiózisban működő szervezet volt, azzal a céllal hozták létre, „hogy a szociológiai és pszichológiai tényezőket, valamint a vádlott jellemének, környezetének vizsgálatát beemeljék a büntetőügyi ítélkezésbe.” Vagyis azt feltételezte, hogy a szexuális orientáció a társadalmi körülmények és az egyéni lelkiállapot által befolyásolt állapot, ami tehát gyógyítható.
A „megengedő” szemléletnek vetett véget a náci Németországgal kötött szövetség, a Nyilaskeresztes Párt uralomra jutása, és az a meggyőződés, hogy a homoszexualitást ideológiai alapon kell egyszer s mindenkorra megsemmisíteni.
A háborút követő kommunista időszak is korrigálható állapotnak tételezte a homoszexualitást, büntetéssel igyekezett a meleg férfiakból szocialista állampolgárt nevelni, egészen 1961-ig, mikor elismerte ugyan, hogy a homoszexualitás veleszületett hajlam, de burkoltan patologizálta, ezzel stigmatizálta, és megerősítette a többségi társadalom homofóbiáját, valamint továbbra is zsarolható helyzetben tartotta a homoszexuálisokat.
Összegezve, a szerző szerint a különféle történelmi korszakok büntetéssel, kirekesztéssel, hatalmi mechanizmusok kényszerítő rendelkezései segítségével elhallgatásra, láthatatlan létre ítélték a homoszexuális embereket. Ugyanakkor moralizáló vagy patologizáló törekvéseik adminisztratív lenyomatainak köszönhetően mégis láthatóvá tették őket legalább a kutatók számára.