Vagyis: hogyan fejlesztették a fénycsapdákat és tökéletesítették a képek által keltett illúziókat őseink, és hogyan kísérleteznek a doboz- és kameravilág, egyben a fénykép lehetőségeivel kortársaink.

Camera obscurák a kiállításon

A Camera obscura – kortárs sötét szobák című kiállítás az azonos témában kiírt fotópályázat résztvevőinek képeit mutatja be, valamint a cserhátszentiváni Kicsivilág Fotográfiai Alkotótábor munkáit. A pályázat és a kiállítás a Reneszánsz Év – 2008 keretében született, és ez nem érdektelen, tekintve, hogy a fényképezőgép és az általa létrehozott kép szerkezete visszavezet minket a reneszánszba. Azon túl, hogy Leonardo már akkor megrajzolta a mai fényképezőgép elődjét, abban a tágabb értelemben is beszélhetünk a fotográfia reneszánsz eredetéről, hogy az akkor paradigmává vált perspektíva jellemzi ma is fényképeink döntő többségét, sőt a látásunkat is, amely egyáltalán nem független attól a kulturális és mediális környezettől, amelyben szemléli tárgyait.

Camera obscura-film

Tény, hogy ez a mediális környezet kiszolgáltatottá teszi azt, aki a fent említett reneszánsz paradigma alapján programozott gépet emel a szeme elé, hogy azzal képeket készítsen. Vilém Flusser például ebben az értelemben beszél a fényképezőgép programozottságáról, amely nagyon is behatárolja azt a játékteret, amelyben a kép készítője „játszhat”. Ez az a „tudatosulási” pont, ahol a fotográfus arra az elhatározásra jut(hat), hogy nem elégszik meg a készen kapott játéktérrel, hanem megpróbálja azt kitágítani. Saját fényképezőgépet, apparátust, kamerát készít – saját kamrát épít. A kamera és a kamra szavak jelentésbeli és alaki rokonságban állnak, és ez nem véletlen, hiszen az előbbi az utóbbiból ered, ebben pedig az indoeurópai *kam­– gyök található: bolt(oz), ív(et rak).

Kerekes Emőke camera obscura-dokumentumsorozata

Ezt tették a kiállítás résztvevői: kreatív módon alternatív fénykamrákat építettek saját elképzelt képeik rögzítésére és elraktározására. És a látogató elámul, hogy mennyi mindenféle üreges szerkezet képes arra, hogy fénykép rajzolódjon a belsejébe juttatott fényérzékeny anyagra: sötétkamrává átalakított analóg és digitális fényképezőgépek; saját tervezésű és készítésű sorozatgyártott kameradobozok; papírsablonból készített lyukkamerák; festékesdoboz, kekszes doboz, kisteherautó és tojás mint lyukkamera; könyvkamera és zsírosbödön-kamera, az emberi száj mint kamera – a lehetőségek száma végtelennek tűnik. És akkor még nem is szóltam a camera obscura performanszokról, melyek során emberek bújnak egy akár száz négyzetméteres fekete lepel alá, hogy az oda becsalt fényt fényérzékeny felületre irányítsák.

Komlós Ádám: József Attila

A performansz egyébként szinte minden kép esetében bír jelentéssel, hiszen ezek a fotók nem egyszerű képek, hanem a fény „előadásai”. Eseményszerűek, pontosabban az exponálásuknak van esemény-jellege, ennyiben indokolt fotográfiai performanszoknak nevezni őket. Azt lehetne mondani, hogy ember és fény teljesen soha ki nem számítható eredménnyel játszik itt, ettől lesz nem-programozott, eseménydús a játék. Erről tanúskodnak a rögzült képek, hiszen ahány, annyiféle, megkapó gazdagság. Talán ez a programon túli bőség babonázta meg azt a kamasz fiút is, aki ottlétemkor a vendégkönyv fehér oldalait bőszen hullámzó vonalakkal rajzolta tele. A programon túli nyom elementáris ereje ránthatta magával.

A Képmutogatók kiállítás részlete

A Képmutogatók című kiállítást, ahogy a honlapon is olvasható, 1998-ban a Kecskeméti Magyar Fotográfiai Múzeumban rendezte meg Kolta Magdolna és Munkácsy Gyula. Ennek a kiállításnak a folytatását tekinthetik meg most az érdeklődők a Magyar Fotográfusok Házában, amelyet Kolta Magdolna emlékének ajánlanak a rendezők. Maga Kolta is megjelenik a kiállításon, egy filmen láthatjuk őt, amelyben a szórakoztatásra szánt rajzolt, majd később mechanikus képek kultúrtörténetéről mesél, a vásári képmutogatóktól a film közvetlen előzményeként számon tartott képszekvenciákig és a mozgásillúziót keltő gépekig. Nyilvánvalóvá teszi, hogy a látás kulturális termék, és ebből már egyenesen következik az a konklúzió, hogy amennyiben kulturális, annyiban viszonylagos is.

E viszonylagosság egyik magától adódó bizonyítása a képek és a készítésükre rendelt eszközök történeti bemutatása, egy olyan mediális archeológia, amelynek tükrében feltűnik saját látásunk viszonylagos volta. Ez a kiállítás épp erre jó alkalom: Kolta Magdolna előadásának tárgyai közül jó néhány saját kezűleg is kipróbálható. A három terem közül az elsőben kézzel hajtható szemkápráztató papírkörök, valamint kaleidoszkópok, zootrópok keltik a résen át nézőben a mozgás illúzióját. Emellett illusztrációkat láthatunk arról, hogy mire, mit és hogyan vetítettek őseink. Például füstre fényszellemet – ki gondolta volna?

Szkárossy Zsuzsa felvételei

A következő teremben a papírból készíthető háromdimenziós képek világa fogad: kandika-ládák, diavetítő, könyvek, melyeknek lapjairól mintegy feltámad a papíralak, hogy térbe rendeződjön. Az egyes papírtárgyakat ebben a teremben üvegvitrinekben helyezték el, melyeknek alsó tartalma a gyerekeknek talán még igen, de a felnőtteknek már nehezen megközelíthető, alaposabb tanulmányozáshoz majdhogynem hasra kell feküdni. Ugyanez a kényelmetlen „vitrintrauma” jelentkezik a harmadik terem zsúfolt üvegszekrényeiben sorakozó fotómasinák, laterna magicák, sztereonézők, kézi napállítók, camera obscurák, fényhatásra mintájukat megmutató porcelán lámpaburák láttán. A kipróbálásra egyébként itt is adódik lehetőség – lenyűgöző például a zseb- vagy hüvelykmozi, az árnyképrajzolás vagy éppen az „optikai pálinkáspohár” szemléltető ereje.  

Mindkét kiállítás 2009. január 4-éig látható.