Bizony kétféle, méghozzá elég meghatározó érzete lehet annak, aki azzal szembesül egy verseskötet olvasása közben, hogy (mintha) egyetlen hosszú szövegből áll(na) az egész – hiába a címek, a mottók sokasága, az ajánlások személyes és kissé figyelemelterelő volta. Ha azzal szembesül, hogy a beszédmód nem változik, gyakorta a témák sem, és időnként mintha csak a tördelés vagy a beiktatott, címként funkcionáló sorok jelenléte okozna törést a beszédben. Így egyfelől – már amennyiben a szövegek működőképesek, márpedig Peer Krisztián szövegei legnagyobb részt azok – meghatározó lehet az otthonosság érzete. Belehelyezkedünk az adott világba, fölmérjük kereteit, szimbólumait, képi világát, a benne lakó kedves, vagy inkább félelmetes alakokat, hagyjuk vagy épp nem hagyjuk magunkhoz egyre közelebb férkőzni őket. Másfelől könnyen elfoghat minket a monotonitás érzete is. Az a föl-fölbukkanó picinyke, de éles szúrás az agyban, hogy mindezt én már láttam, tapasztaltam, ezen már túl vagyok, vagy legalábbis túl kellene lennem.

Peer Krisztián idei, Bizony című kötetének olvasása közben eleinte e két „véglet” között ingadozhatunk, hiszen a szövegek élnek, működnek, sőt – és talán ez a legfontosabb – kifejezetten hatnak, ugyanakkor van bennük valamiféle önmaguk felé hajlás, keserédes bizonygatása annak, hogy volt értelme megtenni mindezt. Peer monologizáló stílusa, „rímhasználata”, mely néha kényszeresnek tűnő halmozásba fut, rokon főbb témáival, például az alkoholizmussal. Mintha ez a beszéd pont azért lenne ilyen, hogy átérezhessük az ezzel a problémával, küzdelemmel járó létezés milyenségét; a ciklikusságot, az önpusztítás ellenállhatatlan és kissé sivár vágyát, a monotonitást, az önismétlő jelleget. Első pillantásra legalábbis ez a szembeötlő téma támasztja alá beszédének érvényességét, ám idővel kiderül: úgy általában a városi létezés, az emberi találkozások, a nyári hőség, egy-egy gyermeki játék, emlékkép, a szexuális „rítusok”, maga az írás, de még egy tévé behangolása is ezt a folyamatot testesíti meg. Nemcsak a szövegekben megjelenő konkrét nevek miatt, a gyakorlott versolvasóban néhány mondat elolvasása után egyébként is könnyen fölmerülhet az a komplex kérdés: kit is olvasok, és tulajdonképpen miért? Hová vezetnek ezek a monológok, és miért így ömlik rám ez, miért ilyen direkt módon és intenzíven? Peer közvetlensége – konkretizáljuk és nevezzük inkább gúnynak, időnként erős cinizmusnak (nem mentes tőle az irónia sem), ami a legtöbb esetben nem kímél szinte senkit (és legfőképp saját magát nem) – a korábbi köteteiben is meghatározó, itt azonban mégiscsak a nyelvi játékok, reflexiók dominálnak, néhol talán túlságosan is, így-úgy játékba hoz ismert költői beszédmódokat, megnyilvánulásokat, párbeszédet kezdeményezve velük:

„Tudod az első hangból, / a zenekar még csak hangol. / De viszont minden mást csak rántana magával, / hiába, hogy csak a kényszer szülte. / Hogy fog az kiderülni, / ha mégis kikerülne? / Szorítja, nyomja, helyzetbe hozza / egyik hivatkozás a másikát.” (Túl sokat jöttem a semmiért) Persze, mintha egy olyan Petrit olvasnánk, aki délelőtt, az első feles beverése környékén József Attilát olvasott.

Ez a játékosság ugyanakkor olyan mértékű, hogy új dimenziót is nyit Peer költészetében. Annyira túltolja, hogy már szinte várjuk, kívánjuk ezt a fajta építkezést, ami, azt hiszem, egyre izgalmasabb és egyedibb megoldásokat teremt. Ám figyelme mégiscsak elsősorban magára irányul, és amellett, hogy továbbra is brutális témákat érint – szó szerint bevisz a rengetegbe: föltár sok olyan „apró” részletet, amitől az embernek akár még az élettől is elmehetne a kedve –, humora, a dalszövegszerű és egyértelműen oldó jellegű betétek bizarr hullámzást generálnak, ahol a tét nem vész el, csak néha eltűnik, eltűnni látszik, azaz alámerül.

A kötet verseinek egyik legmeghatározóbb „témája,” tekintetirányító jellemzője a tanácstalansággal való szembesítés, az erre való igény artikulálása szembetűnő. Peer költészetére – ezt már a címek (Invitálás szövegtérbe; Más tolla; A szomszéd parabolája), illetve a mottók is igazolni látszanak – a hívás, az invitálás a jellemző: közös gondolkodásra, ivásra, semmittevésre, közös kérdezésre és válaszadásra, vagy annak beismerésére, hogy a válasz időnként nemcsak lehetetlen, de teljesen fölösleges is. Ugyanakkor van Peer költészetének egy moralizáló oldala is, amely elsősorban bizonyos közéleti kliséket érint, látszólag játékosan, mégis konkrét történetekre utalva, és így legtöbbször arra erősít rá, amit már az unalomig ismerünk, és ami rendkívüli módon árt – talán pont ezért van helye ebben a szókimondó, szinte pofátlan lírában.

Az olvasás eredménye, tudjuk, nagyban függ a befogadó helyzetétől, a lelkiállapot, belső tényezők igencsak meghatározzák az értést, befogadást. Líraolvasás közben gyakran tapasztalhatja azt az ember – bárcsak így reagálnánk le a gyakran jelentkező saját éppen-alkalmatlanságunkat –, hogy ez most nem megy, ez most nem nekem szól, ezt most képtelen vagyok érteni. Hányszor érezzük ezt, és hányszor erőltetünk, vagy alkotunk elhamarkodott ítéletet, pedig talán csak egy kis türelem kellene. Viszont ha azzal a „szándékkal”, vagy inkább ráhagyatkozással, esetleg szerencsével olvassa az ember a szövegeket – jelen esetben Peer szövegeit –, hogy vigyenek csak előre, megadnom nekik az időt, a teret a működéshez, akár újra is kezdem az olvasást és hagyom érvényesülni a ciklikus jelleget: hátha megmutatnak valami újat, még fel nem fedezettet – például a városból (konkrétan Budapestből), az éjszakából, a kocsmák világából, vagy akár a beszélő filozófiához, vagy konkrét költőkhöz való viszonyából –, akkor idővel egyértelműen flow-élményben lehet részünk. Túl kell jutni bizonyos fázisokon, hogy megnyíljon a könyv (abban egy hely, szituáció, egy tekintet mélysége, az a párbeszédszerű betét, egy beszólásnak tűnő, de nagyon is filozofikus eszmefuttatás), és elkezdjen fokozatosan föltárulni, hiszen olvasás közben alakul csak igazán, akkor kap valódi értelmet. Akkor derül ki, hogy Peer játékossága, feleselő, sőt „baszogató” magatartása természetesen nem merül ki valamiféle kiüresedett utánzásban, rájátszásban, sőt ezek a formák és formulák, amik beépülnek a szövegeibe, építőköveivé válnak, jó néhány esetben megújítanak akár használhatatlannak tűnő közhelyeket is. És kellő eltolással, finomhangolással igazán tragikussá, sőt ahogyan arra már utaltunk is, humorossá és tanulságossá alakítanak már ismerős pillanatokat, (költői) megnyilvánulásokat:

„Valamit túlzásba kell vinni, valamit ott kell felejteni, / kiírni, belesimulni, spontán ott ragadni, / nevet szerezni, névre emlékezni, elpofátlanodni, / ajándékot adni, hogy aztán ne lehessen borravalót. / Mit csinál először a színész, / ha vendégszerepre hívják? / Számlát nyit. / Épp hogy a szűkös szókincs kényszerít költőiségre. / Azért van a világ, hogy otthon legyek benne.” (Törzshely)

Akkor élveztem igazán Peer kötetének olvasását, amikor finoman, egy-egy szófordulat vagy néhány markáns kifejezés szintjén éreztette „csak”, milyen erős benne – a költészetében – a kapcsolódásra való igény, akár egy gyermekben. Hiszen nem egy verse kapcsolódik a gyermekkorhoz, nem egy versében szólal meg a gyermek-beszélő például az alkoholistán keresztül. És milyen erős a kapcsolódási vágy más költőkhöz, témáikhoz, stílusukhoz (szóba kerülhetnének egyéb művészeti ágak is); amikor bújtatva, könnyedén emeli be és teszi magáévá az olyan megmozdulásokat, amelyeket – csak hogy kiemeljek egy-két alkotót – Petri Györgynél, Kántor Péternél, Kemény Istvánnál vagy mondjuk Tandori Dezsőnél – a költészetük olvasása közben – tapasztalhat az ember. Amikor Peer a saját témáin, stílusán belül maradva, annak játékszabályait megtartva idézi meg a többieket, vonja bele a játékba, akkor működtek számomra a Bizony versei – illetve azok a versei vittek igazán magukkal. Amikor laza, mégis szigorú és pontos, mintha a továbbra is súlyos terhekkel rendelkező Én mégiscsak maga mögött hagyna lassan bizonyos traumákat, amelyek még föl-fölsejlenek, fájdalmasan éreztetik hatásukat, de kimondásukra, mélyítésükre már nem kerül sor.

A könyv adatlapja itt olvasható.