Egy történet nagyságát többek között az is jelzi, mennyi eltérő, mégis érdekes adaptációja készül az évek során. Carlo Collodi Pinokkió-története az utóbbi években vált igazán népszerű forrássá, a könyvhöz sokak nyúltak, inkább kevesebb, mint több sikerrel. Guillermo del Toro animációs adaptációja azonban más megközelítést használ.
 Jelenetek a filmből |
Az itt látható címszereplő életét – aki bár a korábbi változatokhoz hasonlóan egy fából faragott, varázslattal életre keltett kisfiú – teljesen beárnyékolja egy új színtér, az első világháború utáni Olaszország miliője, ahol az épp feltörekvő vezér, Mussolini lassan, de biztosan érezteti működése hatását a vidéki kisközösségekben is. A fafiú ráadásul egy olyan Geppetto keze által jön létre, aki saját gyermekét a háború miatti bombázásban vesztette el, így a köztük lévő apa-fiú kapocs is újabb réteget nyer.
A társíró-rendezőként jelen lévő del Toro nevét jelen esetben nem csak marketing célzattal tűzték a cím elejére – bár élőszereplős munkái felől indult karrierje során először tesz animációs kitérőt, a film így is szerzői darab marad. Az alkotót érdeklő állandó témák, mint az élet múlandósága és a haláltól való félelem fantáziába csomagolt feldolgozása itt is jelen van, a sajátos adaptációt az eredetinél is komorabbá téve. Hasonlóképp fontos szerephez jut a del Toro által rendre feltüntetett, a valódi emberi gonoszságot jelképező elnyomó diktatúrák és autoriter hatalmak ütköztetése a kívülről idegennek tűnő, ám ártalmatlan és szerethető szereplőkkel.
Ez utóbbi motívum ezúttal központi szerephez jut Pinokkió képében. A rendező elképzelésében a főhős a korábbiaknál sokkal egyszerűbb, egy épphogy befejezett, de teljességében is tökéletlen tárgy, amelynek anyagi eredetét végig látványosan érzékeltetik járásában, limitált gesztusaiban, valamint kvázi halhatatlanságában. Az emberek reakciói az életre kelt bábbal szemben fájóan ismerősek, ahogy a cselekmény antagonista karakterei által hamar felismert és kihasznált hiszékenysége is kellően hiteles. Főleg azzal együtt, hogy végig egy sötétebb fantáziavilágban járunk, tele a való világ szörnyűségeivel, de a halálért és életért felelő mágikus lények és állatsegédeik tevékenykedéseivel is.
 A képek forrása: MAFAB |
Ezt a kettősséget főleg az írás stílusa tartja egyben. A forgatókönyv részleteiben Patrick McHale munkája, aki korábban olyan, fiatal felnőtteknek és huszonéveseknek készített animációs sorozatokért felelt, mint a Kalandra fel! és a Túl a kerítésen, érzékenysége pedig itt is megmutatkozik. A cselekmény nem aprózza el a való élet adta inspirációkat, mégis fogyaszthatóbb marad, főleg a főszereplőnek köszönhetően. Pinokkió a fejlődésben lévő kisfiú mintapéldánya, ezt a tulajdonságát pedig nem elfedik, hanem okosan hangsúlyozzák, több konfliktust is előhozva belőle. Mindez és a zeneszerző, Alexandre Desplat játékosságot és komorabb elemeket vegyítő dallamai és a cselekménybe organikusan illeszkedő betétdalai is a történet egységességét szolgálják.
A felnőtt oldalon eközben itt van az ismét apaszerepbe kényszerülő Geppetto, valamint a lelkiismeretként funkcionáló, a korábbiaknál realisztikusabb megvalósításban látható tücsök. A fafaragó mester gyásza és ebből fakadó szülői nehézségei adják a történet érzelmi kötelékét, és bár a karakter jelenléte a film utolsó harmadára lekorlátozódik, a Pinokkióval közös jeleneteik fontos szerepet töltenek be a nagy egészben. Eközben az önjelölt narrátorként funkcionáló tücsköt mértéktartással használják, időnként pedig egy-két kiszámíthatóbb vicchez is közreműködik a gyerekek kedvéért.
A Pinokkió fő erősségét azonban így is a választott animációs technika, a stop-motion adja. Minden bizonnyal ihletett ötlet volt egy fabábot szerepeltető mesét ebben a formában megvalósítani, átmenetet képezve a teljesen fikciós, valamint a valódi között, köszönhetően a hosszú évek munkájával elkészített báboknak és díszleteknek. Guillermo del Toro soha nem tagadott célja az animáció mint művészeti forma presztízsnövelése az elhollywoodiasított gyerekfilmek között, itt hibátlanul megvalósul. A jelenetek elrendezése és felvétele élőszereplős technikákat használ, látunk rendes plánozást és hosszúsnittet, melynek során a kamera a képenként óvatosan mozgatott karaktereket feltűnésmentesen, tényleges film illúzióját keltve követi. Mindez önmagában is elég nagy vállalás, de látva a hátterek kidolgozottságát, valamint azokat a kisebb felesleges, de életszerű becsempészett pillanatokat, mint egy tárgy sikertelen felvétele, egy ruhaujj megigazítása, vagy egy elvétett lépés pontatlansága, az ember önkénytelenül is csodájára jár mindannak, amire ez a technika valóban képes.
Nem tökéletes persze a Pinokkió sem. A két órát alulról közelítő játékidő a választott médiumhoz elnyújtottnak érződik, a cselekmény felosztása pedig mértékét tévesztettnek. Míg a főhős életre keltését, valamint első pár kalandját és találkozását az őt tévútra terelő Volpe gróffal hosszasan felvezetik és a rá felfűzött tanulsággal lezárják, addig a háttérben erősödő Mussolini-szál végül egyszerűen eltűnik. Ez magyarázható azzal is, hogy del Toroék ezúttal tényleg fiatalok számára is fogyaszthat filmet kívántak elkészíteni, csökkentve a rendező által többnyire sokkal hangsúlyosabban adagolt horrorelemeket. Ez utóbbiak itt inkább vizuálisan, a Pinokkió által gyakran látogatott mélykék színben úszó túlvilág és érdekes lakóinak képében jelennek meg, ott is inkább a halál természetességének be- és elfogadtató prezentálása érdekében. Ennek ellenére a zárás katarzisa túl későn érkezik, így a szándékhoz képest a történet üzenete is veszít erejéből.
Kisebb hibákkal bíró, de alkotói szívvel teli animációs művészeti kiáltvány lett tehát a Pinokkió, mely joggal fog elismertséget szerezni a szakmabeli körökben. Cserébe nézői oldalról egy az eredetihez tisztelettel nyúló, ám annak motívumait saját képére formáló, ízig-vérig szerzői művet kapunk, mely kicsiknek és nagyoknak is nyugodt lélekkel ajánlható.