Visky András Kitelepítés című könyvét – szelíd, jóindulatú és gyémántkemény hősei miatt – könnyű megszeretni, de nyugtalanító kérdései, problémafelvetése miatt nehéz szabadulni tőle. Mert ragaszkodhat-e egy apa vagy egy anya a maga hitéhez, élet- és világszemléletéhez, ha azzal a családja biztonságát veszélyezteti? Más szemszögből ugyanez a kérdés így vetődik fel: családja érdekében megalkudhat-e a szülő, lemondhat-e az önazonosságáról, ha ennek következtében hitelét veszti (maga és gyermekei előtt)? És ott az örök kérdés is: Mi kell a túléléshez? Vakszerencse, erős hit, bizalom, szolidaritás, keménység vagy a gyengeség vállalása?

Visky könyve attól jó, attól fontos, hogy a mindannyiunkat érintő (azaz valódi egzisztenciális) kérdéseket olyan kiélezett szituációkban veti fel, hogy olvasója nem térhet ki a válaszadás elől, miközben a regény maga egymással polemizáló válaszokat ad a vagy-vagy kérdésekre.
A regény autofikció: az alapjául szolgáló történet véresen valóságos, egy romániai Gulág-történet a múlt század derekáról, Visky András kisgyermekkorából. A szerző családjának meghurcoltatását írta meg dokumentumok, emlékképek, hallott történetek, szerzett ismeretek és termékeny képzelete alapján, ahogy azt a regény paratextusaiban jelzi is. Az elbeszélői nézőpont elsődlegesen egy kisgyereké (a 2–7 éves Visky Andrásé), a perspektíva azonban gyakran kitágul, a visszatekintő felnőtt tudásával gazdagodik. Mozgó, hullámzó tudatáramlás jön így létre – hullámzó időrenddel – a gyakran versszerű, de számozott bekezdések, ritmikus mondatok sorában, és jeleneteket, okoskodó vagy bölcs fejtegetéseket, költői leírásokat, álmokat és látomásokat sodor a történetfolyamba.

A Visky család kálváriajárása a lelkész apának, Visky Ferencnek az 1957-es perbe fogásával, bebörtönzésével kezdődik. 1956 után a Gheorghiu-Dej-kormány a magyarellenes koncepciós perek sorában igyekezett leszámolni a protestáns „ébredők” Bethánia-mozgalmával is. Ennek a hívek mindennapjait mélyen átjáró (azaz nem formális) vallásosságnak volt meggyőző erejű képviselője Visky tiszteletes, akit hiába helyeztek parókiáról parókiára, ahol megjelent, „a falu népe elhatározta, hogy a názáreti Jézus feltétlen uralma alá veti az életét” s „az emberek örültek a gyors uralomváltásnak”.

Ahogy a fenti idézetből kitűnik, az elbeszélő jó adag iróniával mesél, pedig ez esetben az övéit, apja híveit jellemzi. A játékos humor, az irónia és a gúny visszatérő retorikai eszközök, a tűrhetetlen, az élhetetlen történelmi valóság ellenében szellemi védőpajzsul szolgálnak, akárcsak Kertész Imre Sorstalanságában, Selyem Zsuzsa Moszkvában esik című kitelepítésregényében vagy Thomas Bernhard felnövekvésregényében (Egy gyermek elindul) az ironikus beszédmód. Ám a Kitelepítésben nemcsak a narrátor rendelkezik a komikum adományával; kiderül, ő ezt von haus aus hozta, anyja és Márika, a családot segítő diakonissza is gyakran ironizál. Márika (a gyerekek megszólítása szerint Nényu) például így kommentálja a kommunista istentagadást: „párthatározat is született, hogy nincsen isten, a mi istenünk sem létezik, bizony, a szovjet testvérek, Isten legyen hozzájuk irgalmas, végre megnyugtatóan kimutatták, hogy nincs, majd aztán hivatalosan Istennek is tudtára adták, így becsületes, valóban, a szemébe kell mondani, hogy eddig és ne tovább.”

A humor és az irónia támaszára hamarosan nagy szüksége lesz az anyának, Júliának is. Két évvel azután, hogy az apa (22 évre!) eltűnik a romániai titkos börtönök egyikében, Júliát hét apró gyermekével Délkelet-Romániába, a Duna-deltával határos Bărăgan-pusztára telepítik. Oda, ahova korában a bánáti svábokat hurcolták lágerépítésre és kényszermunkára, s akiknek pusztuló, megfogyatkozó hadát újonnan talált „ellenséges elemekkel” pótolta időről időre a „gondos” belügy. Nényu nem szerepelt a listán, ő szabad akaratából követte a családot. Nem hagyhatta magára a gyerekeket és a gyenge fizikumú Júliát. Nényura fokozottan illik a könyv visszatérő, s először az apa szájából elhangzó paradoxona: „örökös rabszolga […], mert örökké szabad”. A képtelennek tűnő igazság, hogy a szabadság rabbá tesz, a rabságban pedig szabad lesz az ember, az anyának is visszatérő felismerése. Persze a Biblia rendszeres olvasójaként (és lágerbeli felolvasójaként) gondolkodását átszőtte a látszólag abszurd logika.

A Szentírás számtalan paradoxona közül még az erőről és a gyengeségről szóló válik fontossá a történetben. Az anya a maga tetszhalott állapotából való feltámadásakor döbben rá, hogy „verebecskéi”, azaz gyermekei milyen erősek, ők hozták vissza a halálból: „én mindig erősebb akartam lenni, mint ti, de feladtam, végre, elengedte a szívemet a szorítás, nem tudlak megóvni benneteket senkitől és semmitől, a gyöngék mindig a legerősebbek, igen”.

A Szentírás a gyerekek gondolkodását is áthatja. A Mindenható – anyai sugallatra – egy jóakaratú, de nem túl hatékony családtagnak tűnik számukra, aki úgy van jelen, ahogy az apa, az örökös hiányával. Mindenütt ott van, csak épp itt nincs soha. A Biblia szereplőivel a lehető legtermészetesebben azonosulnak, történéseiből vigaszt nyernek. Hisz nem ők az elsők, tanítja nekik a Szentírás, akik fogságot szenvednek el, folytonosan éheznek, rettegnek a csontig hatoló téli szelektől, a barakkokat betemető hótól vagy részeg tisztek erőszakkísérleteitől. És elképesztő bizalommal reménykednek a bibliai csodák megismétlődésében: a megmenekülésükben (szökési terveikben a Vörös-tenger, pontosabban a Duna vize kettéválik, csak az üldözők előtt csap össze ismét a hullám), a feltámadásban, a vízen járásban (bár az elsőszülött Ferenc ennek próbájáért egy anyai pofont érdemel ki), a beteg testvérek felgyógyulásában (sokat tesznek is érte), a csodálatos halfogásban, s ha ez nem sikerül, legalább a lélekhalászatban. A legkisebb gyermek, András mindenképpen. „[E]mbereket halászni, […] kifogni mindenkit, akit belelőttek, és azokat is, akik magukat ölték bele a Dunába, igen-igen őket, kiáltotta utána a Hang, ez lesz a feladatod ezután.” És a Hangra hallgatni fog András.

Felnőtt fejjel a történetük megírásával igyekszik nyugváshoz segíteni a „gazdátlan lelkeket”, és igazságot szolgáltatni a temetetlen holtaknak. Ez az igazságszolgáltatás megilleti a családot is és a „deós” (kényszerlakhelyes) társak közül mindazokat a segítőkész lágerlakókat, akiket a két okos és szép nő és a hét jól nevelt gyermek reménytelen állapota együttérzésre sarkallt.

A Kitelepítés rengeteg feledhetetlen portrét örökít meg a lágerek népéből, és szeretettel ábrázolja a testvéreket, Nényut és a szülőket is. (Az anya Visky egy drámájának is tündökletes hőse.) Ebben a családtörténetben azonban a szülőkre az ószövetségi Sára és Ábrahám árnya is rávetül. „Anyánk” és „Apánk” egy nemzetség ősanyja, ősapja lesznek. Az anyára nézve kedvező a párhuzam, az apára nézve kevésbé. Sára mosolyogni tanította a Mindenhatót, „Anyánk” megtanította saját magán kacagni. Bár ugyanolyan elkötelezett, hűséges híve az Úrnak, mint a férje, „Anyánk” nagyobb szabadságban él (ezért is lehet humora). „Apánk”-ról így beszél a visszaemlékező felnőtt: „amikor Apánkra gondoltam, Ábrahámot láttam magam előtt, ahogyan viszi föláldozni saját fiát, Izsákot a Mória-hegyre, csakhogy Apánknak hét Izsák, öt fiú meg két lány, meg még Anyánk föláldozásáról kellett gondoskodnia, amikor úgy döntött, hogy elvei helyett mintegy bennünket ad fel.”

Az apának Ábrahámmal való azonosításában ott van a szemrehvisányás: az anya szenvedéseiért, Péter testvér betegségéért, az iskolai csúfolódásokért és legfőképpen az apa hiányáért. Hétévesen ismeri meg az elbeszélő az apját, akkor, amikor mind ők, mind az apa – idő előtt – szabadulnak. A legszebb fejezetek egyike a találkozásukat leíró Síráspróba. Szép, szívre ható végszó lett volna ez a találkozás a regényben, csakhogy a szerző hozzátold még hat fejezetet az eddigiekhez. Olyan hat fejezetet, amelyben az epikum, a történetmondás háttérbe szorul, esszéisztikussá és felnőttesebbé válik a narráció, a szivárványos, hol humoros, hol lírai, hol drámai tónus helyenként beszürkül, egyedül az ironikus hang működik továbbra is jól. Az elbeszélő a záró fejezetek mozaikjaiban egyrészt az apa portréját igyekszik kiteljesíteni, annak esendőségét és nagyszerűségét elmélyíteni (hisz a hajdani én „minden alkalmat megragad, hogy bepótolja sokéves apahiányát, azazhogy magát a bepótolhatatlant”), másrészt a maga felnövekedését, személyiségének alakulását érzékelteti az apai és anyai mérce alapján. S arról kénytelen hírt adni, hogy hiába az erős minta, az apai és az anyai függetlenség, számára az önazonosság (legalábbis rövid távon) elérhetetlen. És akkor mihez legyen hű? A katonai szolgálat – a záró fejezetben – ezzel a kudarcélménnyel szembesíti.

A Kitelepítés eddigi recepciójában más kritikusok is felvetették, hogy az utolsó fejezetek nem kapcsolódnak szervesen a kitelepítési történethez, azokkal valami más kezdődik, ráadásul erőtlenebb részeket is tartalmaz; érdemesebb lett volna a hazaérkezéssel és találkozással lezárni a művet. A könyv első elolvasása után magam is így vélekedtem, nem kedvelem túlságosan a széttartó vagy az álintegratív műveket. Később azonban elképzeltem, milyen megnyugtatóan, vigasztalóan hatna rám a szabadulás és egymásra találás boldogsága, ha a Síráspróbával záródna a mű. Talán még el is hittem volna, hogy minden rendben, az átélt traumák kitörlődnek majd testből és lélekből. Nem hatnának tovább, mint ameddig tartanak. Pedig dehogy!

Kétségkívül koherensebb, kerekebb és tradicionálisabb lenne a Kitelepítés az utolsó hat fejezet nélkül, de igazságértéke csorbulna, problémaérzékenysége hiányt szenvedne. A hepiendes zárás esetében például az az egzisztenciális dilemma talán föl se merülne az olvasóban, hogy az ember feláldozhatja-e a családját a maga meggyőződéséért, önazonosságáért. S ez esetben nem is kutakodna a maga életében: én jól csinálom-e? Vagy: jól csinálható-e ez egyáltalán?

A könyv adatlapja itt található.