Különleges érzés kíváncsian várni egy olyan előzményt, amely egy végső soron kudarcot vallott történethez készül. A 2019-ben komoly nézettségi rekordokkal, ám jelentős nézői csalódottsággal záruló Trónok harca, köszönhetően a kezdeti évadok magas színvonalú írói munkájának és a terebélyes alapanyagnak, kétségkívül hagyott maga után lehetőségeket a fiktív Westeros világában. A könyvek írója, George R.R. Martin nem folytatta a fő cselekményt, helyette megírta annak részletes előzménytörténetét, amelyből az HBO új sikervárományosa, a Sárkányok háza is dolgozott.
172 évvel az eredeti széria központi karakterének születése előtt, a sárkányaival a királyságot megszerző és azóta is birtokában tartó Targaryen-ház zűrzavaros időszakában járunk. Vihar előtti csend honol, ugyanis a testvére elé oldalágról bekerült uralkodó, Viserys (Paddy Considine) nem képes fiúörököst nemzeni, így lányára hagyja a trónt, majd újraházasodik. A király tanácsosai, valamint Westeros népe azonban rossz szemmel nézi ezt, s az új nászból született fiúgyermekekben látják a valódi utódokat, ami komoly családon belüli ellentétekhez, végül polgárháborúhoz vezet majd. Ez azonban a következő évadra tartozik, a sorozat kezdése ugyanis az ide vezető pár évtizedes eseményekkel, és a fontosabb szereplők megrajzolásával foglalkozik.
Ezzel a készítői szándékkal egyetlen probléma adódik: a felsorakoztatott szereplők jellemének megismertetése, hitelessé tétele sokkal nehezebb, amikor az epizódok között néha kerek tíz évet is ugrunk. Az adaptálni kívánt anyag, ha nem is éri el az eredeti könyvszéria hosszúságát, nem kevés információt és kihagyhatatlannak ítélt pillanatot tartalmaz, így az írók, köztük a készítő Ryan J. Condal, ezt a feladatot egy kiskapu segítségével igyekeztek megoldani. Martin művében, mintegy fiktív történelemkönyv keretein belül, rengeteg különböző változatát olvashatjuk mindannak, ami a taglalt időszakban történt, ugyanis egyetlen mesélő sem látta személyesen, mi történt. A sorozat írása során ennek köszönhetően Condal csapatának bőven van lehetősége kreatívnak lenni, egyes változatokat végleg kanonizálni, a figuráknak hitelesebb motivációt adni.
 Paddy Considine |
Segítségükre van a gyártóhoz méltó módon profi stáb is, köztük a két főszereplőnő fiatal és időskori figuráját életre keltő színészek. A Rhaenyra hercegnőt alakító Milly Alcock – bár felesleges erőfeszítést tesznek az alkotók, hogy az anyasorozat Emilia Clarke-ját idéző kinézetet adjanak neki – képes megragadni a karakter gyermeki oldalát, azt a duzzogás és jogos dac közti állapotot, amelyben benne rejlik az eljövendő felelősség terhe. Az őt váltó Emma D’Arcy valóra is váltja ezt az ígéretet: királynőjelöltként folyamatos félelem és harag által vezérelve, de mégis megfontoltan, a kellő eleganciát végig megőrzi szerepében. A Rhaenyra ellentétpárját alkotó Alicent Hightower szerepében Emily Carey, bár kevesebb jelenetet kap a bizonyításra, ahol lehet, él a lehetőséggel, mégis Olivia Cooke nyújtja az emlékezetesebb alakítást a kötelesség és saját, valamint gyermekei egyéni érdekei között vívódó fiatal nőként.
A népes szereplőgárdából rajtuk kívül kiemelkedik még a kiszámíthatatlansága miatt figyelemre méltó, pszichopata Daemon Matt Smith kellő módon eltúlzott játékával, valamint a történet áskálódó ellenfeleit precízen életre keltő Rhys Ifans és Matthew Needham. Az évad legsokrétűbb alakítása azonban így is Paddy Considine tehetetlenségében is békés Viserys királya marad. Considine és az írók megláthattak valami olyan rejtett tragikumot a karakterben, amellyel csak a legjobb királydrámák képesek élni. Lassú, de fokozatos elsorvadása nemcsak tökéletes vezérmotívuma és szimbóluma mindannak, amiről a Sárkányok háza mesélni akar, de egyben az első évad legjobb pillanatait is kínálja.
 Emma D’Arcy |
Az erős alapokat az alapszériában bevált szakemberek munkája segít most is megtartani. A realisztikusabb módon életre keltett csatákat prezentáló epizódokért korábban felelős Miguel Sapochnik rendezése most is képes olyan módon ábrázolni a fiktív középkori Westeros mocskát és annak minden aljasságát, hogy az a néző bőre alá kússzon, míg a zeneszerző Ramin Djawadi jól ismert dallamokat vegyít új és visszafogottabb hangszereléssel, kilépve ezzel saját árnyékából. Érdekes módon mindketten épp akkor botlanak nagyobbakat, amikor eredeti munkájukat igyekezetből vagy csak véletlenül megidézik. Így Djawadi időnként túl erősen támaszkodik elhasznált vezérmotívumokra, míg Sapochnik továbbra sem tudja megfelelően koreografálni az éjszakai jelenetek felvételét, sem a világítás, sem a szereplők elhelyezése terén.
Szerencsére azonban rengeteg korábbi hibájából tanult a stáb. A legfontosabb jelenetek helyszínei ismét a tanácstermek és különböző hálószobák lettek, sokkal több hangsúlyt fektetve az udvari intrikákra, lehetőséget hagyva azok kibontakozására. Mindeközben a történet egyetlen, még elfogadható túlzást kivéve nem folyamodik deus ex machinákhoz, így megmarad a tettek tétje és az okozott károk súlya. A legfontosabb előrelépést azonban kétségkívül a sorozat korábbi védjegyének, az eltúlzott szexualitásnak a visszafogása jelenti, amely a Sárkányok háza esetében is jelen van ugyan, de csak a legindokoltabb esetekben, szinte mindig a cselekmény haladását, valamint a konfliktusok fejlődését szolgálva. A tíz rész során gyakran előforduló kényesebb jelenetek most is sokkolóan, de nem öncélúan lettek prezentálva.
Váratlan siker a Sárkányok háza, különösen elődje csúfos végkifejletének ismeretében. Az HBO új fősorozatának szánt történet első évadában nemcsak az alapokat fekteti le kevés döccenéssel, de egyben sikeresen megtalálja és újrakreálja azon elemeket, amelyek népszerűvé tették ezt a fantasy-világot. Ezzel azon ritka előzményfolytatások egyikévé válik, amelyek idővel, ha nem is a nézőszám terén, de felérhetnek majd az eredetihez.