Takács-Nagy Gábor ebben a tanévben az együttes művészeti vezetője, s ezzel a koncerttel ők együtt mintegy számot adtak a közönségnek az eddig végzett közös munkáról. A kiváló hegedűművész és karmester zenekar-nevelő képességeiről már eddig is képet alkothattunk, de ehhez a feladatához érezhetően különösen nagy odaadással és lelkesedéssel látott hozzá. Ennek külső jeleként Takács-Nagy kérésére olyan kiemelkedő művészek ültek be a hallgatók közé a zenekar soraiba, mint Rolla János, Szűcs Máté, Varga Tamás és Szőke Zoltán.

Takács-Nagy Gábor

Az eredmény minden várakozást fölülmúlt. A zenekar már-már valószerűtlen – mármint egy ifjúsági együttes esetében alig hihető – érzékenységgel, hajlékonysággal, összeforrottsággal, perfektséggel – játszotta el Schubert 5. szimfóniáját, Schumann a-moll csellóversenyét – Perényi Miklós szólójával – és Beethoven 2. szimfóniáját. Takács-Nagy ezzel a zenekarral is maradéktalanul érvényre juttatta a zenélés rá jellemző intenzitását, a rejtett gesztusok megtalálásának örömét, a közös muzsikálás nagy élményét. Számára minden előadás kalandokban gazdag felfedezőút, s ennek izgalma mindenkori partnereit is hatalmába keríti. Ez pedig hatalmas tőkét jelent, hiszen egy-egy nagy zenész-pedagógus – egy Liszt Ferenc, egy Weiner Leó, egy Simon Albert – kisugárzása nemzedékeken át fejtheti ki hatását. S azt hiszem, Takács-Nagy Gábornak biztosan helye van az említettek között.

A korai Schubert remekének aligha tudom tökéletesebb előadását elképzelni, mint amit ezúttal hallhattunk. A darab ideális tanuló-anyag egy összecsiszolódóban levő tehetséges zenekar számára: formája áttekinthető, ökonomikus, ugyanakkor zeneileg, „mondanivalóját” tekintve túláradóan gazdag – egyszerre igényli tehát a formálás szigorúságát és a kifejezés ihletettségét, szenvedélyességét. Mindez persze adva volt a karmester részéről, de a fiataloknak is hozzá kellett adniuk ehhez a maguk fegyelmezettségét és a maguk poézisét. Benne volt mindez a nyitótétel melléktémájának lágyságában, a szinkópák akcentusaiban, a lassú tétel leheletfinom zenei szövetében, az átmenetek, a megérkezések finom megjátszásában, a scherzót átható erőteljes izgatottságban és a II. hegedű rövid kromatikus menetének – máskor gyakran elsikkadó – ismételt felizzásában, a csiszolt hangzású vonós és a maradéktalanul egymáshoz simuló fúvós szólamokban, az eksztatikussá fokozódó, sziporkázó zárótételben.

Perényi Miklós

A csellóverseny egészen másfajta szituációt teremtett: itt a szólistáé volt a főszerep, s a zenekar feladata elsősorban az volt, hogy Perényi megrendítően tiszta, kitárulkozó lírájára érzékenyen és mégis mértéktartással reagáljon. Ez tökéletesen meg is valósult – azzal a többlettel, hogy az álmodozó lassú tételben a cselló társává szegődő zenekari cselló- és brácsaszólót a Bécsi Filharmonikusok nagyszerű szólócsellistája, Varga Tamás, illetve a nem kevésbé nagyszerű, hasonló pozícióból Berlinből hazatért Szűcs Máté játszotta (ezt a részt nagy örömünkre ráadásként is eljátszották). Figyelemre méltó, hogy a szólistával való bensőséges zenei kapcsolat a zárótételben, a Perényi által hallatlan könnyedséggel játszott virtuóz szakaszok szomszédságában sem szakadt meg.

A programban kétségkívül a Beethoven-szimfónia volt a legfajsúlyosabb remekmű, s így egyszersmind a legnagyobb erőpróba is a zenekar számára. Nos, bár itt előfordult egy vagy két ízben kisebb pontatlanság, a Zeneakadémia Szimfonikus Zenekara ezt a próbát is ugyanolyan imponálóan állta ki, mint a Schubert-szimfóniáét; s játékukban ugyanúgy megvolt az a „tűz”, amelyet Mozart és kortársai a jó előadás alapvető követelményeként emlegettek, s aminek Takács-Nagy Gábor sohasem volt híján. Nem könnyű egy ilyen ihletett előadás erényeit szavakba foglalni, már csak azért sem, mert ami szavakba foglalható, az jórészt ugyanaz volt, mint a hangverseny első részében. A zenei szövet áttetszősége, a finom és könnyed pianók, a pregnáns szín- és dinamikai kontrasztok, a sohasem hajszolt, de sodró erejű, nagylélegzetű tempók, a lefegyverzően operai gesztusok, a zenei humor változatos formái, az érzéki szépségű mélyvonós-színek, a szimfónia önfeledt és vérpezsdítő zárószakasza – mit mondhatnánk még? Talán csak annyit, hogy a koncert végén a karmester, a zenekar és a közönség egy pillanatra eggyé vált a maradéktalan örömben.

Helyszín: a Zeneakadémia nagyterme; időpont: 2022. december 7.