Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

SZERETNI CSELEKEDETTEL ÉS VALÓSÁGGAL

Sztehlo Gábor: Háromszázhatvanöt nap. Emlékek a magyarországi zsidómentésről 1944-ben
2022. dec. 1.
„... szeretném egy évnek a történetét megírni, ahogy azt átéltem, a maga tapasztalásaival, az élmények leszűrt eredményeivel 1944 márciusától egészen 1945 márciusáig. Háromszázhatvanöt nap? Sokak számára több év nyomorúságával és átélt tapasztalataival ér fel.” NAGYGÉCI KOVÁCS JÓZSEF KRITIKÁJA.
Sztehlo

A Magvető Tények és tanúk sorozat legújabb kötete Sztehlo Gábor 1944-45-ös visszaemlékezésének eddigi legteljesebb kiadása. Az evangélikus lelkész, aki embermentő tevékenységéért kiérdemelte a Világ Igaza elismerést, egy évről, a második világháborúnak a magyarországi események szempontjából legvéresebb időszakáról szolgál beszámolóval. Az 1944. március 19-től kezdődő egy évet felölelő memoár, bár másfél évtizeddel később veti papírra, az eseményekben aktívan benne lévő, azokat a maga eszközeivel és lehetőségeivel formáló embert mutat az embertelenségben. Az evangélikus egyház Sztehlo Gábor életművével foglalkozó kutatócsoportjának vezetője a kötetbemutatón megjegyezte, hogy Sztehlo a tettek embere, ezt mutatja az írás is, ami nem elméleti fejtegetés, mert szerzőjének feltehetően nem volt célja mélyebb összefüggések felismertetése. Úgy írta a történetet, ahogyan ő megélte:

„Ezért szeretném egy évnek a történetét megírni, ahogy azt átéltem, a maga tapasztalásaival, az élmények leszűrt eredményeivel 1944 márciusától egészen 1945 márciusáig. Háromszázhatvanöt nap? Sokak számára több év nyomorúságával és átélt tapasztalataival ér fel.”

Sztehlo Gábor 23 évesen, 1932-ben lett lelkész, akkortól kezdve élte az Isten szolgáinak gyülekezet- és templomépítő életét, folyamatosan keresve a helyét ebben a szolgálatban. Sok minden foglalkoztatta, de minden csak abból a szempontból, hogy mennyire alkalmas a meggyőződése szerint legfontosabb ügy, az evangélium hirdetésére. Ez is oka lehet annak, hogy a körülötte lévő dolgok csak annyiban érdekelték, amennyire munkájához szüksége volt. Ez a hozzáállás tulajdonképpen egycsapásra változik meg, amikor szembesül azzal, hogy 1944 márciusától a körülmények adják a legfontosabb feladatot számára. Addig, saját bevallása szerint keveset foglalkozott a háborúval: „az egész háború nem az én háborúm volt, nem is tudtam benne részt venni, csak annyiban érdekelt, hogy munkámat előbbre viszi-e vagy akadályozza”. Máshol azt teszi ehhez hozzá, hogy „vajon fogjuk-e munkánkat tovább folytatni tudni? Mindent ebből a szűk látókörből bíráltunk el. Szent együgyűség! Sajnos több annál: vétkes tájékozatlanság, vagy önző és magát kereső, befelé élő és a maga üdvösségét élő élet. Az egyház pozícióharcának jellemző tünete ez 1944-ben”.

A visszaemlékezés első napja épp 1944. március 19-e, a német megszállás első napja, ekkortól indul el Sztehlo élete egy egészen más irányba. Az evangélikus lelkész ekkor még nem tudja, nem tudhatja, hogy a háború utolsó évében csaknem kétezer gyermek és felnőtt megmentője, a háború után a Gaudiopolis (Örömváros) nevű árvaházrendszer megálmodója és létrehozója, hős és példa lesz, csak annyi biztos, hogy – ahogy erről a kötet utószavában olvashatunk –, hogy bystander (a szemlélődő, kívülálló típust nevezi így a holokausztirodalom) lelkészből hirtelen embermentővé válik. Élete nagyban megváltozik, lelkészi hivatásában megtalálja valós szolgálati helyét, a háborúban és az azt követő években – összegyűjtve hozzá hazai és nemzetközi támogatást, segítséget – különféle társadalmi helyzetű és felekezetű, nagyrészt árva gyerekek sorsával egészen 1950-ig vállal törődő sorsközösséget. Ezek után is, bár alapvetően általános lelkészi munkát végez Magyarországon (úgy, hogy családja nélküle emigrál 1956-ban), valamiképpen az elesettek, gyámoltalanok támogatójaként működik.

A feljegyzések szerint, amikor 1961-ben Svájcba utazik, nem tervezi elhagyni az országot, egy betegség miatt azonban kint marad, és nem tér vissza többé Magyarországra. 1974-ben bekövetkezett haláláig készül hazajutni, ebben az időszakban írja meg visszaemlékezését, ami részletekben, majd egészében is eljut a címzettekhez, magyar olvasóihoz.

Szembetűnő jellegzetessége a kötetnek a vallomásosság, és ezen belül egy érdekes kettősség: miközben a történelmi idők minden egyes pillanatát, eseményét valami nagyobb távlathoz méri (hitvallása szerint az isteni örökkévalósághoz) a szöveg nem véletlenül „háromszázhatvanöt nap” és nem „egy év” a címben. Háborúhoz, vészhelyzethez ez a napról napra élés hozzátartozik, azonban Sztehlo visszaemlékezéseiben többről van szó: az ő munkája ebben az évben az volt, hogy az általa gondozás alá vett védteleneket, a minden fajta társadalmi helyzetű, származású, életkorú legkisebbeknek segítsen túlélni az aznapot. Mindig az aznapot. Az aznapi eledel, az aznapi menedék, mint a zsidó nép vándorlásakor a manna vagy a Miatyánk szövegében a „mindennapi kenyér”. A szöveg előszavában így foglalja össze mindezt: „az elmúlt világháború utolsó esztendejében [hányan], de hányan tették fel nekem ezt a kérdést, szinte naponta, amikor emberekkel találkoztam: Hol van Isten? Hogyan engedheti meg, hogy ez megtörténjék? Ha Isten szeretet, hogyan engedheti meg, hogy az Ő választott népe így szenvedjen? Igazságos-e Isten? Hol van Isten, aki az igazságot szereti? Miért van annyi igazságtalanság, és miért engedi ezt Isten? Hol van Isten? Nap mint nap előkerült ez a kérdés. Később azonban már nem tették fel ezt a kérdést, mert az elmúlt esztendő sok mindenre megtanította a kérdezőt is. De legfőképpen megtanított mindnyájunkat egyre: a teremtett sok felesleges kérdést tesz fel a Teremtőjének, ahelyett hogy cselekedné azt, amit a Teremtője mond neki.”

Az utolsó mondatban sem gőg, sem valamiféle elégedettség nincs, jóllehet a kétezer megmentett élet akár még indokolhatná is. Ez hitvallásos meggyőződés, ami ugyanolyan tisztán és világosan jellemzi Sztehlo munkáját, ügybuzgalmát a történtek megírásakor, mint annak idején, a háborús mindennapokban. Hivatalos lelkészi feladatként kezdett bele a gyerekmisszióba, püspöke megbízásából, aki ezekkel a szavakkal indította el: „baj van … a keresztyén vallású zsidó származású gyermekekkel. Sokan vannak gondozás és otthon nélkül. Ezeket össze kellene gyűjteni, és számukra valami menedékről gondoskodni. Kinevezlek oda az evangélikus egyház képviselőjének, feladatod lesz a gyermekmentés”. De ugyanezen püspök azt is hozzátette akkor: „… sokat én sem tudok csinálni, tanácsot sem tudok adni, de eredj oda és nézz körül. Tégy nekem jelentést, és ha kell valami, akkor szólj, ha tudok, segítek”.

A hivatalos egyházi segítség annyiban kimerült, hogy a Jó Pásztor néven létrehozott közös protestáns bizottság és benne különösen Éliás József és más munkatársak segítettek megalapozni a mentési munkát. Sztehlo napról napra, feladatról feladatra egyre többet vállalt, egyre többet kockáztatott. Nem véletlenül mondta azt a maga is Sztehlo-gyerek (így hivatkoznak a megmentett gyerekekre később) Horváth Ádám rendező, hogy „az én tudatomban, bármilyen nagyra tartom Wallenberg hősi tevékenységét, Sztehlo Gábor előbbre van. Wallenberget, amíg nem jöttek az oroszok, védte diplomáciai védettsége. Sztehlót semmi más nem védte, mint a saját bátorsága, önfeláldozása. Mindenét, ami vagyon, elvesztette, az otthonát elvesztette, aztán a családját is elvesztette.” Kapcsolatai – elsősorban családi, egyházi – révén kapott segítséget, támogatta őt a Vöröskereszt helyi delegátusa (a szövegben sokszor emlegetett Friedrich Born), de elsősorban leleményességére, találékonyságára és bátorságára támaszkodott. Nem volt hajlandó normálisnak, rendben valónak, elviselendőnek, elfogadandónak, aláírandónak hazudni azt, ami nem normális, nem elviselhető.

„A háborúban nincs bűnös vagy bűntelen – írja -, a háború csak ellenséget ismer, és nem tud igazságszolgáltatást másképpen elképzelni, mint azt, [hogy] aki nincs az ő oldalán, legyen mégolyan szegény vagy nyomorék is, legyen az olyan öreg, hogy nem tud egy kést sem felemelni, vagy legyen olyan kicsi, mint egy csecsemő, akkor is az ellenséghez tartozik. A védtelenek mindig a gazemberek bűneinek a következményeit szenvedik el, ez a háború.”

Aki védtelen, azt annak kell megvédeni, akinek épp lehetősége adódik. A feladatot az igazságérzetből, a hozzá való bátorságot a személyes hitéből eredeztette. Erről már a kötet elején olvasható két bibliai idézet is tanúskodik, melyeket a visszaemlékezés mottójául vett fel. Mindkettő az első János-levélből származik: „Arról ismertük meg a szeretetet, hogy ő az életét adta érettünk, mi is kötelesek vagyunk odaadni életünket az atyánkfiaiért.” „És mi megismertük és elhittük az Istennek irántunk való szeretetét. Az Isten szeretet, és aki a szeretetben marad, az Istenben marad és az Isten is őbenne.” Mindezt a már idézett mondat erősíti meg, amelyik arról szól, hogy a felesleges kérdések feltevése helyett a feladatot kell teljesíteni. Az imént felsorolt teológiai-erkölcsi alapozás nagyjából ki is meríti Sztehlo elméletiségét, ennél többet ő maga sem tart fontosnak közölni, még másfél évtizeddel az események után sem.

Teológusként (is) olvasva a történésekről nem tudok nem idézni még egy passzust a János-levélből, mégpedig ezt: „Fiacskáim, ne szóval szeressünk, se nyelvvel; hanem cselekedettel és valósággal.” Cselekedet és (helyes) valóság(értelmezés) Sztehlo minden megmozdulása, akciója. Minderről pedig azt írja, amit fontosnak gondol és ez ugyanaz, mint ami 1944-45-ben vezette: a cselekvő szeretet. „Nem jelentést szeretnék írni, hanem feljegyzést, emléket, elsősorban a magam számára, és másodsorban azok számára, akik szeretik a régi időket mint jó tanulságot át-átlapozgatni.” És ezekben a tanulságokban csupa hétköznapi van, csupa praktikum, csupa alapvető. A gyerekeknek enni, inni kell, meleg kell, biztonság kell, ez számukra a remény, a menekülés. És persze játék kell, elfoglaltság, közösség – erről szólnak a Háromszázhatvanöt nap oldalai. Sztehlo lépésről lépésre halad, egyre bátrabban vállalkozik egyre komolyabb lépésekre, miközben triviális dolgokat tesz. Mindezt ráadásul, ahogy később reflektál, reményvesztetten is boldogan teszi: „Mi volt az én számomra? Egy álom. Álom, amit sírva, küszködve, éhezve, nevetve, jóllakottan és boldogan bizakodva, reményvesztetten, fázva és megelégedetten, már mindegy, hogy hogyan, de mégis álmodva éltem át.” Élelmet szerez és igyekszik mindig hosszabb távra tervezni, az üresen álló, vagy jó szándékú, befogadó tulajdonosok által lakott villákba költözteti a gyerekeket és az őket gondozó, sokszor menekülő, bujkáló felnőtteket. Hamis iratokat, névsorokat gyárt, kérelmeket ír, pénzt gyűjt, autót szerez, de ha kell, igénybe veszi a már menekülő, de még harcoló németek segítségét is, ahogy, ha kell, tárgyal a felszabadító-megszálló szovjetekkel is. Az események egy pontján a frontvonalba kerülő egyik ideiglenes gyerekotthon lakóit konkrétan SS-katonák menekítik biztonságos helyre:

„Alig egy félóra múlva meg is érkezik az első csoport. Amikor ajtót nyitok, bizony majd elnevettem magam. Ha nem lett volna olyan veszedelmes a helyzet és annyira szomorú ezeknek a szegény gyerekeknek a számára, roppant komikus és nevetséges volt az, amint az első német katonát megpillantottam, a nyakában egy kifejezetten semita kinézésű kisgyerekkel, aki fázós kezét a katona nyakába mélyesztve melengeti. A jól megtermett SS-legény pedig komoly arccal veszi le a válláról a kicsit, és ölébe helyezve adja át nekem. Akkor már inkább sírtam volna, nem nevettem.”

Nem csak a háromszázhatvanöt nap eseményei, hanem maga a szöveg és annak története is fontos. A bőséges és informatív jegyzetanyagból megtudható, hogy Sztehlo visszaemlékezése Isten kezében címmel, Bozóky Éva szerkesztésében, a Magyarországi Evangélikus Egyház Sajtóosztálynak kiadásában 1984-ben (és további kiadásokban) megjelent, azonban erről a kötetről a mostani kiadás szerkesztői bebizonyították, hogy erősen megszerkesztett, számos ponton tulajdonképpen átírt anyag. A mai szöveg gondozói minden részletre kiterjedően az Evangélikus Országos Gyűjtemény, illetve az Evangélikus Országos Levéltár tulajdonában lévő eredeti kéziratokból dolgoztak. Külön értéke a kiadásnak, hogy a kitűnő és alapos szerkesztői munkát történészi közreműködéssel végezték, a szöveget sajtó alá rendezte Kunt Gergely és Schmal Alexandra, lektorálta Andrási Sándor és Kertész Botond. A névmutatókkal, korabeli dokumentumokkal (és azok átirataival), valamint Sztehlo-gyerekek visszaemlékezéseivel teljes kötet így már betöltheti azt a szerepet, melyet szerzője deklaráltan szánt neki: emléket állít azoknak az embereknek, akik Sztehlóval együtt a cselekvő szeretet munkáját végezték.

A Háromszázhatvanöt nap története mellett Sztehlo más feljegyzéseket is írt. Az Ami még azután történt című fejezetben az 1945 utáni történéseket feljegyzésekben, jelentésekben, dokumentumok közlésével tárja az olvasó elé. Célja itt is világos: „aki érdemesnek tartotta ezeket a feljegyzéseket idáig végigolvasni, azt talán érdekelné az is, ami még ezután történt. Hiszen ha Isten szeretete annyira nyilvánvaló volt, akkor mit mutathatott meg Isten ezeknek az embereknek még tovább is? Vajon hogyan alakult az életük? Hogyan tapasztalhatták meg továbbra is Isten kegyelmét és vezetését?” Számára egyértelmű, hogy az eseményeken végighúzódik egy elszakíthatatlan fonál, amihez ő mindne eseményt, mozzanatot, jelenséget oda tud kötni. Ezt írja: „Ez történt még azután, és ezt szerettem volna még elmondani Isten szeretetéből, mely 1944. március 19. óta az államosításig vezetett. De ez az Isten szeretete, mely ma is még mindig vezet, és hiszem, hogy vezetni fog.” Benne összekötődik az összes történelmi korszak, látva a totalitárius diktatúrákban az emberi gyarlóság legborzalmasabb megnyilvánulásait és ugyanakkor az erre adható egyetlen segítő választ. Ráadásul Sztehlónak komoly emberi erkölcsi fedezete van arra, hogy azt mondja, az isteni jelenlét kétségbevonhatatlanul megvalósul, számára a kérdésekre az általa preferált módon az elvégzett munka a válasz: „Hol van ez az Isten? Hol volt 1944-ben? Hol van most, 1962[-ben]? Mindig ott, ahol életet adó szeretetet látsz”.

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek