Ha vallás és a politika összefonódik, az a legtöbb esetben félelmetes következményekkel jár: rengeteg közel-keleti országban ez nem csak a film fikciós terében, hanem a hétköznapok valóságában tükröződik. A „szövetség” következményei, társadalomra gyakorolt hatása a régóta gyűlő feszültség fokozatos felfakadásához vezet: elég az iráni tüntetésekre vagy a katari világbajnokság eseményeire tekintenünk. Az a folyamat, mely Európában nagyrészt sikeresen végbement (szabad vallásválasztás, egyenlőség stb.), bizonyos keleti államokban egyelőre elmaradt, így az ahhoz tartozó, a világ „szerencsésebb” feléről nézve szinte elképzelhetetlen berendezkedés ma is fundamentális(nak gondolt) normákat hagy figyelmen kívül, elnyomva bizonyos társadalmi csoportokat (nők, vallási kisebbségben élők, emberi jogok stb). Ezek a rendszerek teljhatalmukat a javak szélsőséges eloszlásának köszönhetik: egy szűk réteg rendelkezik a közvagyon jelentős részéről, így indirekt (vagy akár direkt) módon ők uralják a közintézményeket, a törvényhozást, választják ki a képviselőket, döntenek az ország ügyeiről.
 Jelenetek a filmből |
Pontosan ez a helyzet áll elő a cannes-i filmfesztiválon legjobb forgatókönyv díját elnyerő Fiú a mennyből című politikai drámában is: az egyszerű halászfiú, Adam (Tawfeek Barhom) bekerül az egyik legjelentősebb iszlám egyetemre (Al-Azhar), ahol rövidesen a színfalak mögött zajló hatalmi játszmák kellős közepében találja magát, melynek gyújtópontja az aktuális imám halála – innentől a történet az új vallási vezető választásának kérdése körül kulminálódik. Míg a társadalom a vak Cheikh-et (Makram Khoury), addig az elnök Al Duranit (Ramzi Choukair) akarja megválasztani, miközben Ibrahim (Fares Fares) egy gyilkosság miatt Adamet szervezi be „angyalnak”, hogy a radikális iszlamista csoport bizalmába férkőzve jusson információkhoz, terhelő bizonyítékokhoz Al Duranival és a hozzá köthető szervezet tevékenységével kapcsolatban.
A svéd anyától és egyiptomi apától származó Tarik Saleh nem véletlenül választotta az egyiptomi egyetemet, hiszen nagyapja ide járt a harmincas években, így ha közvetve is, ismer anekdotákat az első évezred előtt alapított, mára több, mint kétmillió diákot számláló intézményről. A Fiú a mennyből természetesen nem a valós, szent helyszínen forgott, hanem Isztambulban: a rendező a már közegválasztással érzékeny pontra tapint, nem hogy még azt felhasználva súlyos, szociopolitikai problémákat fejtegető thrilleren keresztül engedjen betekintést a korrupt, érdekeit brutális eszközökkel érvényesítő érdekcsoportok működésébe.
 A képek forrása: MAFAB |
Adamot akaratán kívül, kifejezetten azért választják „besúgónak”, mivel senki sem ismeri, illetve egy ismeretlen faluból érkezett, amit nehéz visszakeresni (ugyanezen elv alapján fog jelentéseket írni Gergő is A besúgóban). Ugyan Tarik Saleh fikcióként tekint narratívájára – mely egy „párhuzamos valóság, ahol a múlt és a jelen közötti határok elmosódnak” –, sőt progresszív, modern egyetemként hivatkozik Al Azharra, számos elemében mégis félreérthetetlenül kritizálja a rendszert: Ibrahim felettese személyében egy elvek nélküli, a hatalmat kérdés nélkül kiszolgáló rongyemberként, míg Al Durani sötét titkokat rejtegető, képmutató sejk archetípusaként tűnik fel a vásznon.
A Fiú a mennyből leginkább azokról a vezetői pozíciót hajhászó emberekről szól, akik ha kell, hullahegyeket hagyva kúsznak egyre feljebb a ranglétrán, hogy végül ők diktálják az általuk helyesnek (vagy inkább kifizetődőnek) ítélt normákat. Hasonlóan a szintén nagy port kavaró, iráni sorozatgyilkos elképesztő történetét feldolgozó – szintén az Oscaron versenyző – Szent pókhoz, a szüzsé fókuszában egy kellemetlen – valószínűleg más körülmények mellett megtörtént – ügy áll, mely a társadalmat gyeplőn tartó vallási dogmák mögé bújó, kontrollkényszeres elit belső hatásmechanizmusait vizsgálja. A központi konfliktust Tarik Saleh részben árnyalja: a két „oldal” a narratíva szintjén jól elkülöníthető egymástól, a háttérmotiváció – a helyenként zavaros történetvezetés miatt – nem válik teljesen világossá. Cheikh-ből egyfajta egyetemes jóság, míg Al Duraniból a színfalak mögött mesterkedő, „bort iszik, vizet prédikál” attitűd rajzolódik ki, ám főleg az előbbiről viszonylag keveset tudunk meg érdemben (mivel a játékidő nagy részét börtönben tölti), így nehezen tudunk vele rokonszenvezni, hitvallásához kapcsolódni, vagy csak megérteni, hogy a nép miért benne látja meg a tudatos, morálisan megkérdőjelezhetetlen, ideális vezető képét.
Ugyanígy Adam értékrendjét sem bontja ki eléggé a film, pedig a szobatársával (Ahmed Laissaoui) alakuló mellékszál ugyan kiszámítható, mégis erős tanmese arról, hogy a tömegeket érintő magasztos célért érdemes-e feladni és kiszolgáltatni (akár megölni) egy embert, aki ráadásul hasonló világnézettel rendelkezik. A Fiú a mennyből nem is annyira lélektani drámaként, inkább thrillerként működik: a feszesre írt script végig nézeti magát, miközben az európai polgár számára ismeretlen, vallás által átitatott közeget tematizálva – fiktív története ellenére – nem csak leköti, de edukálja is közönségét. Tarik Saleh árnyaltan, tisztelettudóan, értékválasztás nélkül mutatja be Al Azhar világát, mely merőben eltér az egyetem nyugati értelemben vett ideájától, végső célját tekintve a „haladó” gondolkodás keleti központjaként funkcionál, ahol hit és tudás elválaszthatatlan kettőse határozza meg generációk világnézetét, gondolkodásmódját, morális beállítottságát.
Az idei legjobb nemzetközi film Oscar-mezőnye kirívóan erősnek tűnik: a belga Közel, a dél-koreai A titokzatos nő, az izlandi Csodálatos teremtmények, a dán Szent pók és a német Nyugaton a helyzet változatlan mellett a svéd Fiú a mennyből is beiratkozott az aranyszobor várományosai közé. A releváns témafelvetés mellett az Asghar Farhadi-i morality play a politikai thriller konvencióival ötvözve izgalmas képet fest a keveset látott, tabutémaként kezelt egyiptomi elitintézmény mindennapjairól és a hatalom kettős természetéről, mely más körülmények mellett az öreg kontinensen sem ismeretlen fogalom.