Pálfi Kata, Balsai Móni, Földes Eszter és Papp János.

Nem, nem, nem: attól, hogy Bíró Bence magyartenger című darabjában épp úgy egy családi összejövetel a helyszín és az apropó, mint Vinterberg Születésnap című (a Dogma-film alapján készült) színművében, legföljebb annyira hasonlít rá, mint, teszem azt, Csehov Ványa bácsijára, ami szintén egy családi történet. Vagyis semennyire.

Nem, nem, nem: ez nem valamiféle szocio-doku leltár a kortársi rögvalóságból, nem is a Pintér Béla jellegzetes „beemelő” (mármint azt a bizonyos rögvalóságot beemelő) játékának 2.0 verziója.

Ez itt egy középosztálybeli, azon belül átlagos magyar család, amelyben nagyjából jó és rendes emberek igyekeznek nagyjából jól élni. Mindazonáltal íróilag és rendezőileg is stilizált műről van szó, elvégre – mondom egyenesen – dráma ez. Bíró Bence meglehetősen érett szöveget írt, melynek mind a dramaturgiája – de hát kiváló dramaturgról, gyakorló színházi emberről beszélünk –, mind a nyelvi világa, mind pedig a kellemesen kiszámíthatatlan pikantériája is tetszetős. (Ez utóbbin például a váratlan, első blikkre „közegidegen” figura beléptetését, vagy a szereplők olykori egymást kommentáló „félre” megjegyzéseit értem.)

Fehér Tibor és Schmied Zoltán

Szóval gondolhatjuk, hogy Alföldi Róbert rendezőnek nem volt nehéz dolga. Rosszul gondolnánk. Egyrészt azért, mert ez a sűrített „átlagosság” (megannyi ismerős vonás, tulajdonság, felszíni és mélybe rejtett komplexus és előítélet) direktben unalmas, másrészt azért, mert a darab a néző szempontjából paradox hatásmechanizmussal működik, amelyet színházivá tenni meglehetősen nehéz: nincs egyetlen kiemelt szereplő, akivel azonosulhatnánk, és nincsen egy sem, akivel valamilyen szempontból ne rokonszenveznénk.

Az előadás: hangos. Kivált az első rész első fele. Aztán vagy megszokjuk a felfokozott hangerőt, vagy ki is múlik. De addigra világos, hogy ez a kitettség – ugyancsak egyfajta stilizáció – éppen a földhözragadt naturalizmussal szemben működik, és a felkiáltójelek, kérdőjelek elhelyezésére szolgál.

Van egy család. Morcosra öregedett apa/nagyapa, nem túl büszke a famíliára, de a szeretet nem veszett ki belőle. Papp János szinte mozdulatlanul játssza el, hogy miközben „kerekesszék, tévé, minden szar”, azért mindenre és mindenkire figyel.

Rada Bálint

A legidősebb fiú, Gyuri súlyos indulatkezelési problémákkal küzd – és Schmied Zoltán alakításában tényleg küzd, amikor ütés helyett a saját combját csapkodja. Schmied szépen hoz egy mai archetípust: a középosztály egyik emblémája, nem bírja a buzikat, nem akar válni, van gond a pénzzel, de alapjában (hol ez az alap?) rendes fickó… Patríciát, a húgát sokáig karikatúra-szinglire játssza Balsai Móni; milyen finom kis túlzás ez is, ami – akárcsak a fokozott hangerő – a mélyben meghúzódó megannyi frusztráció és fájdalom leplezésére szolgál. Meg a bizonytalanságéra. Mert hát jó lenne nem egyedül megöregedni, majdnem bármi áron egy gyerek is jó lenne, a bármi ár majdnem lehet egy cigány is.

És ez a probléma – mármint a családdal elfogadtatni egy ilyen döntést – hátha háttérbe szorul, ha előtérbe kerül az unokaöcs, Gyuri fia, Gábor és az ő meleg barátja. Szécsi Bence e.h. és Fehér Tibor játékában gazdagabb ez a szál, mint egy puszta (bár nem könnyű) coming out-dilemma: önmaguk vállalása önmaguk előtt, ez a tét. A Fehér Tibor játszotta Örs még egy problémacsomagot cipel, ami ráadásul vicces: sorozatsztár, akire rácsodálkozik az egyszerű sorozatfaló, vagyis ezek az emberek itt, miközben ő maga a komoly színészet és a könnyű népszerűség ellentétével birkózik.

Pálfi Kata és Balsai Móni

A fiatalabb fiú, Péter történelemtanár és egy ideálisnak látszó család feje: tanár feleség, kisbaba, egyelőre egy, de lesz majd kettő és ingyen-CSOK. Rada Bálint világnézet-hirdető bajusszal hozza az összes klisét, köztük a családszerető, nemzeti érzelmű macsó pasit, aki töredék másodperc alatt válik nyuszivá, a feleség egyetlen rosszalló pillantására, és tényleg csak néha kever le neki egy pofont, tényleg ritkán és tényleg részegen. A feleség szerepében Földes Eszter pompásan tenyérbemászó és idegesítő fehérnép, de hát oroszlánanya, ki mondhatna rá egyetlen rossz szót… Ő a nők között zajló cicaharc egyik főszereplője, bár a kavarógép inkább a sógornője, Patrícia.

A család középpontja Kata, az idősebb fiú felesége – Pálfi Kata alakításában a felszín alatt hullámzó családi viszályok és a „megvan a magam baja, de leginkább elegem van a férjemből” között egyensúlyoz; ő is jó ember, tényleg. No meg gyúr erre a Balaton-parti nyaralóra, amire – titkon vagy nyíltan – gyúr itt mindenki.

Jelenet. Forrás: Centrál Színház. Fotó: Horváth Judit

Van egy „lightos” intrikus: az obligát szomszéd. Ódor Kristóf Andorja ügyesen sasszézik a bimbózó konfliktusok közt – mindig tudja, hol tegyen rá egy-egy lapáttal. Nem válogat a szavak és eszközök közt, de a nemek közt sem.

A férfiak lassan „konkrétra” isszák magukat, és vegytisztán nyomják a rasszista és/vagy homofób szövegeket, libsiznek, brüsszeleznek, hanyatló-nyugatoznak – de hát az alkohol beszél belőlük, mert egyébként rendes emberek ők.

Alföldi biztos kézzel vezényli ezt a húzd meg-ereszd meg játékot, a társas együttlét dinamikája mindig elmegy a falig, aztán visszapattan, hangot vált, megszelídül. A szélsőséges érzelmek és hangulatok közé nyomakodik be egy bizonyos Ibolya néni, a kórházban lévő Erzsi testvére Svájcból – ámde mintha egyenest a Marsról. És némi ezoterikus ráhangolás után Szabó Éva átélt, inkább megrendült, mint megrendítő szavalattal festi kerekre a képet.

A másnap reggel napsugaras nyugalma. Hát igen. Ez itt a Balaton, a „magyartenger”: kicsi, sótlan, de a miénk. Egy hadsereg vigyázza, nappal mozdulatlanok, éjjel akcióznak: kertitörpék. A nyaraló kicsit retró, de azért lakályos.

Tömény élmény – és mennyit nevettünk.

Az előadás adatlapja itt található.