Megnyugtató itt járni. Hónapokig zártnak éreztem ezt a helyszínt. Az állandó bizonytalanság, az igazgatóváltás hangulata ránehezedett a helyre. Keveset számított a színpadon elhangzott szó mindaddig, amíg annyi ember nem akart, nem tudott beszélni a háttérben. Most újra bevezetnek minket, látszólag minden a helyén. Tompa Klára kivilágított portréfotóját a félemeleten későn ismerem fel, túl távol van a szememnek. A főpróbán még nem volt ott, bővült a díszlet? – gondoltam. Majd felismertem a hosszúkás, festménybe illő arcot, a sokszor használt fotót. Nem a díszlet bővült. A színtér emlékezik.
 Kádár Noémi és Varga Balázs |
A bejárattal szemben foglalunk helyet. Múltidéző tér, a színház belső lépcsői kissé mindig porosnak hatnak. „Szoc-proli”, mondanánk, ahol más napokon inkább szégyenkezve lehajtjuk a fejünket, és eszünkbe sem jut gyönyört érezni, miközben egy nagyszínpadi előadás kezdetét várjuk. Merész választás: a polgári melodráma találkozik a hetvenes évek brutalista építészetével. Mit csinálhat itt az ármány és mit a szerelem? Jogos a jelenlétük.
Varga Balázs az epekedő Ferdinánd szerepében légiesen lépked lefelé a lépcsősoron, hogy szerelme ajkára találjon. Piros zakót, díszes türkiz inget visel, Kádár Noémi ugyanolyan színű selyemruhát Luise szerepében. Minden mozdulatukkal kitűnnek, megvilágítják a játékteret, a többi szereplőt pedig árnyékba taszítják.
Túl kontrasztosak egy olyan hatalommal szemben, melynek színei vagy fellengzősek és zavarosak vagy porosak és alantasak. Életidegen, ami a hideg, zord előtérben történik: furcsán hatnak itt az erkölcsről és becsületről szóló szavak. A szereplők is idegenek egymásnak: valódi találkozások hiányában, távolról beszélnek egymáshoz, természetellenes mozdulatokkal kommunikálnak, csak a két szerelmes interakciói fonódnak össze. Itt senki sem szép rajtuk kívül. Torz arcok és jellegtelen gúnyák vegyülnek, melyek belülről foszlanak, hiába a glitteres anyag és a loknis paróka.
 Varga Andrea és Varga Balázs |
Egy pillanatra minden szereplőre fény vetül. Grandiózus állókép formálódik – elhiszem, hogy az ármány, amit most fogok látni, több lesz kisstílű emberek ízléstelen játékánál. Keveset értek belőle, tudom, hogy ez egy olyan világ, amely könyörtelenül mond véleményt illemről, hierarchiáról és becsületről: távol áll tőlem és ma nem jön közelebb.
Fények villannak, rózsaszín és kék betétek váltakoznak, von Walter miniszterelnök, azaz Korpos András feszít a félemeleti karzaton. Lefelé néz, nem tudni, hogy a közönséget vagy alattvalóit fürkészi tekintetével, de mindnyájan vettük az üzenetét: ő hamarosan kimozdul a viaszbábu-kiállításhoz hasonló installációból és átrendezi azt a képet, melyben a két szerelmes olyan gyengéden ér össze. Mintha a lenti és fenti játszóterek érzelmi töltettel bírnának: alul az őszinteség, felül a hamisság. Ármány és szerelem egymás fölött, alatt fekszenek, de a cselszövés ezúttal nyertes pozícióból indul, és lenyomja a kötődés erejét.
Rezgő csontú, megtépázott szárnyú madárként jelenik meg az emelet egyik oldalfolyosóján Lady Milford szerepében Varga Andrea. A földszintről Ferdinánd őrnagy rövid ideig tartja vele a szemkontaktust – most tudta meg, hogy kötelessége a Ladyvel nászra lépni. Milford kisasszony szellemként lobog az ifjú férfi feje fölött. Ferdinánd megoldást keres, a lidérc után indul, így jutunk fel a színház félemeletére. Pokrócokat viszünk magunkkal, odafenn hűvösebb van. Már most tudható: a téli hónapokban nem játszhatják az előadást. Nincs az a pénz…
 Jelenetkép |
Piros bársonypadlón magenta magassarkúban lépdel a fejedelem szeretője, a kitartott Lady, akit azért akarnak összeházasítani a miniszterelnök fiával, hogy továbbra is a herceg ágyasa maradhasson. Az egész előadás alatt Milford mintha önkívületi állapotban lenne. Hiába mozgat ezernél több szálat ez a nő a palotában, elanyátlanodott, és valahol mélyen ő is tudja, nem itt kellene lennie, ezekkel az emberekkel, ő egy angol nemesnő, aki eltévelyedett a fennmaradásáért. Az ő helyzetében már nincsenek jó lépések, amíg a palota falain belül éli selyemtakarók közé szorított életét. Ferdinándról ábrándozik, megmentőjeként vizionálja a férfit, kislányosan illeg-billeg, mikor bejelentik az őrnagy látogatását. Bár a néző nem értheti még ezt, de Lady Milford tudatalattija már érzékelte: ez a férfi nem megoldás, sőt nem csupán ez az egy férfi nem megoldás, egyik sem az. Mégis miért kényszerítené ki a lánykérést? Csak helytelen megoldásokat talál egy áldatlan helyzetre.
Színpadon írott levelet – szereplőként kapni, átadni, találni: gyakori helyzet. A levél mindig a drámai cselekmény meghatározó része, színházi elemként legtöbbször múltat idéző, archaikus. Most Luise egy tűzpiros papírba vési bele Wurm és a miniszterelnök hazugságait nemlétező vonzalmáról az udvari marsall iránt. Attól a pillanattól fogva, hogy a levél a szemünk láttára íródik meg, csak a végkifejlet kitágított perceit követjük.
Más ez, mint Schiller drámája. Ferdinánd kettős gyilkossága, ahogyan végez szerelmével, majd önmagával is végső momentummá válik, amelyet nem szakított meg semmilyen utólagos bűnbakkeresés, mint ahogyan ez Schillernél megtörténik. Ferdinánd megmérgezi a lányt, még csak annyi időt tölthetnek együtt, amennyi elég ahhoz, hogy kiderüljön: a tűzpiros levél tartalmával együtt hamisított kacat, udvari hazugság.
 Fotók: Bereczky Sándor. A képek forrása: Marosvásárhelyi Nemzeti Színház |
Fehér Balázs Benő interpretációja az utolsó percekben még keresni akarja a kétértelmű tapasztalat, a történet egészének harmóniáját, vonzóságát és szépségét. Nem magyarázkodik, a miértre adott válaszát csupán felvillantani tudja, még mielőtt a taps megszólalhatna. Az elmúlásba időzíti a kiteljesedést. Egyszerre angyali és ördögi, ahogyan a bíbor szőnyegen kiterülve fekszenek, egymásba karolnak, ahogyan Luise és Ferdinánd a halálra várnak. Még betoppanhatna valaki, egy megmentő. Vagy ha éppen az utolsó pillanat után nyitna be valaki, akkor még együtt láthatja őket, a pompeji kőszoborrá fagyott szerelmeseket.
Fiatal emberek követnek el szerelmi gyilkosságot. Ez a mondat éretlenségre, tapasztalatlanságra, túlzott önfeláldozásra utal. Ahogyan Varga Balázst és Kádár Noémit nézem, nem ezt látom. Ferdinánd és Luise léte túlcsordult, túl sok lenne nekik ezután egy újabb életet hátukon cipelni.
Taps, kis ünnep, kiszállingóznak az emberek a színházból. A meleg fények még égnek az emeleten. Külső perspektíva a palotáról, a miniszter irodájáról, a Millerék házáról, az utcáról, ahol a piros levelet elejtették és megtalálták, a helyekről, ahol Ferdinánd és Luise valaha csókolózott. Át tudott változni ez a közintézmény? Ilyen nyugodt fénye lenne egy kettős gyilkosságnak? Távol maradtam.