Revizor: Hogyan jött létre az It Contains Hard Parts, melynek premierjét szeptemberben Németországban tartottátok?
Simkó Beatrix: Ennek a nemzetközi produkciónak a kezdetei visszanyúlnak ahhoz az időszakhoz, amikor még Hamburgban tanultam. Az elmúlt másfél évben független alkotóként sikerült különböző partnereket, pályázatokat és forrásokat bevonni a projektbe. A mülheimi Ringlokschuppen Ruhr produkciós ház is partnerünk lett, így két pillérűvé vált az előadás: magyar és német vázra építve jött létre. Nekem nagyjából hat éve van kötődésem a német táncszcénához, az alkotócsapat is sokszínű, és a végső nagy koprodukciós támogatást a Goethe Intézettől kaptuk. A magyarországi bemutatót az Imre Zoltán Program támogatja, koprodukciós partnereink pedig a Műhely Alapítvány és a Trafó.
 Jelenetek az It contains hard parts című előadásból |
R: Miért ezt a címet adtad az előadásnak?
SB: Szerettük volna az egység és a rész, az egyén és a csoport közötti feszültséget kifejezni. Fontos volt az is, hogy az előadásban megjelenő csoporthelyzetek, életakadályok tükröződjenek a címben. Nemzetközi koprodukcióknál gyakori, hogy angol címet választunk. Nem éreztem, hogy tökéletesen le tudnám fordítani. Korábban a Jenna Jalonennel közösen készített előadásunk, a Long time no see! esetében is hasonló megfontolások alapján maradtunk az angol címnél.
R: Annak a produkciónak meghatározó eleme volt a humor. Ennek is?
SB: A próbateremben sok az olyan szituáció, ami vicces és üdítő, és gyakran úgy érzem, érdemes ezt megtartani és a színpadi helyzetbe is átültetni. A humor a darabjaim nagy részében meg is jelenik. Fontos, hogy tudjunk magunkon és egyes helyzeteken nevetni, mert sokszor csak a humor tud megoldani bizonyos dolgokat.
R: Mit kell tudni az új darabodat előadó négy táncosról?
 |
SB: Florian Entenfellnerrel együtt jártunk a hamburgi egyetemre, utána ő a Folkwang Művészeti Egyetemen folytatta tanulmányait. Sokan kerülnek át onnan Pina Bausch wuppertali együttesébe. Ennek az egyetemnek sajátos esztétikája és technikai képzése van, Florian mellett további két táncos, Charlotte Virgile és Sara Valenti képzési hátterét is ez adja. A negyedik táncos, Harrison Claxton pedig egy nemzetközi felhívás révén csatlakozott a csapathoz. Annyi csavar van a dologban, hogy a budapesti premieren az ő szerepébe egy magyar táncművész, Váth Máté áll be, akivel már két korábbi előadásomban is dolgoztam együtt.
R: Produkcióidban meghatározó szerepet játszanak a társművészetek is.
SB: Mindig fontos, hogy milyen térben jönnek létre az előadásaim, és igyekszem egy sajátos atmoszférát teremteni az adott témához. Alkotótársaimmal a hosszú távú együttműködésben hiszünk. A díszlet- és látványtervező Dömölky Dániellel ez már a hatodik produkciónk, a zenéért felelős Gryllus Ábrissal is a negyedik közös munkánk. Egymásra hangolódtunk, és ennek következménye az, hogy a tér, a zene, és a mozgás folytonos kölcsönhatásba kerülnek a szereplőkkel. A látványban visszatérő elemként a fények játsszák az egyik legfontosabb szerepet, de a jelmez is fontos része az összképnek, amely ezúttal a Kovács Adél–Batke Luca tervezőpáros alkotása. Ebben a produkcióban különösen fontos volt a vizualitás, ami annak is köszönhető, hogy a német partner két hétre rendelkezésünkre bocsátotta a premier helyszínéül szolgáló színházi teret. Rendhagyó helyzetnek számított, hogy a munkát ennyire korán ki lehetett próbálni színházi környezetben. Az egyes jeleneteknél így nem kellett rögtön az első megoldást elfogadni. Magyarországon ez ritkaság, hisz általában egy-két nap alatt kell véglegesíteni a produkciót az előadótérben.
R: A nézők gyakran azért tartanak a kortárstánc-produkcióktól, mert úgy gondolják, ha nincs világosan követhető narratíva bennük, akkor nem fogják érteni.
SB: Sokszor beszélgetek olyan nézőkkel, akik először jönnek el egy kortárstánc-előadásra, és az én produkciómon keresztül találkoznak ezzel a műfajjal. Érdemes messzebbről kezdeni, és először arról beszélni nekik, mi az, hogy kortárs előadó-művészet. Elmagyarázni, hogy nem mindig az a befogadás legjobb útja, ha logikával közelítünk egy produkcióhoz. Ezt az akadályt sokszor nehéz átlépni, miközben az én előadásaim eléggé közönségérzékenyek. Absztraktabban vagy foszlányszerűen sokszor megjelenik bennük szöveg is, ami segítséget adhat, más módon is megjelölheti a kontextust, a témát. A tiszta fizikalitás és az abból fakadó érzelmi skála sokszor kikapcsolja a nézőkben is racionális gondolkodást, és sikerül átadniuk magukat a produkció flow-jának. Azt szoktam mondani, az a legjobb, ha hagyják magukat meglepni, és azt, hogy a színpadon látottak hassanak rájuk. Nem érdemes azzal az elvárással beülni egy ilyen előadásra, hogy ezt most nekem meg kell értenem. A hétköznapokban is rengeteg nonverbális kommunikációval találkozunk az utcán, vagy a kapcsolatainkban, azokat is hagyjuk, hogy megtörténjenek anélkül, hogy folyamatosan verbalizálnánk őket. A táncprodukciók leírásánál ezért mindig nehéz megfogalmazni, hogy mire számíthat a néző.
 Fotók: Dömölky Dániel. A képek forrása: Trafó |
R: Mennyire volt közös munka a táncosokkal a koreográfia megalkotása?
SB: Meg akarom ismerni a saját világukat, utána pedig azzal dolgozni, hogyan tudom az én ízlésvilágom és érdeklődésem performatív helyzetébe integrálni őket, azzal együtt, amit magukkal hoznak. Számomra attól is hiteles egy előadó, hogy azzal az anyaggal dolgozhat, amit önmagából hoz. Sokat beszélgettünk különböző helyzetekről, arról a kontextusról, amiben egyénenként vagyunk, és ami az én személyes indíttatásom az egyén és a csoport közötti feszültség megragadásában. Hogyan lehet az egyéni és a csoportmotivációt fenntartani egy elnyomó, kilátástalan környezetben, ahonnan nem látni egy távoli perspektívát? Hogyan lehet egy ilyen szituációban megtalálni azokat a motivációkat, amelyek átsegítenek az akadályokon és azokon a stresszhelyzeteken, amelyek gyorsan elterjedhetnek egy csoportban? Milyen megoldások, döntési helyzetek vannak, hogy ezeken – nem csak a túlélés szintjén – túljussunk? Hogyan lehet fenntartani az érdeklődést és a motivációt önmagunkban és a közösségünkben? Ezek alapvető kiindulóponttá váltak az előadásban miután megfogalmaztuk, hogy az egyén és a csoport helyzete, különböző dinamikái kerülnek a fókuszba. A kudarcélményekből, a ránk ható nehézségekből hogyan tudunk építkezni, ehhez hogyan lehet a társaink energiáit is használni?
R: Hogyan fogadta az előadást a német közönség?
SB: Az It Contains Hard Parts a mülheimi Ringlokschuppen Ruhr előadóművészeti befogadóházában megrendezett HundertPro Fesztivál nyitó előadása volt. Lelkesen fogadta a produkciót a német közönség, szerették a humorát, a világát, a vizualitását, az előadók egységét. Jó élmény volt a premier nagy sikere, és utána a kinti kollégáktól is pozitív visszajelzéseket kaptunk.
R: Saját társulat alapítása szerepel a terveid között?
SB: Foglalkoztat a gondolat, hogy milyen lenne, ha lenne körülöttem egy alkotóműhely. Ugyanakkor budapesti bázisú, de sokfelé dolgozó alkotóként most nem tudok elképzelni fenntartható struktúrát ehhez. Ezért minden munkámnak vannak összekötő szálai az előadókkal vagy az alkotócsapattal a következő produkcióhoz. Ilyen értelemben működik a kontinuitás és létezik közös látásmód. Jól tudok akár ismeretlenből, nullából is csapatot építeni, bizalmi helyzetet, egymásra hangoltságot megteremteni. Jó élményekkel járó próbafolyamataim voltak az elmúlt években, ezért nem aggódom amiatt, hogy még nem hoztam létre saját társulatot.
R: Hogyan veszed hasznát koreográfusként a MOME-n szerzett médiatervező diplomádnak?
SB: Az a tervezői gondolkozás, az a szellemiség, amit ott kaptam, minden munkámban elkísér és hozzáad ahhoz, hogy hogyan közelítek meg egy témát, mi az, ami végül a színpadra kerül. Néha a színpadi munkáimat kiegészítő vagy kísérő mozgóképekben is megjelenik az ott szerzett tudás.
R: A táncművészek pályája gyakran nagyon rövid. Foglalkoztat ez a probléma?
SB: Az előző előadásom, A kredenc a pincében maradt ezt a témakört járja körül. Idősebb szereplők is színpadra lépnek benne, például a hatvan fölött járó Krámer György is. Azért is készült el ez a produkció, mert hiszek abban, hogy nemcsak a színész érhet tovább az idővel, hanem a táncos is, ha megfelelő helyzetbe hozzák, és lehetőséget kap arra, hogy 35 év fölött is színpadon maradhasson. Németországban egyébként azt tapasztalom, hogy nincsenek éles határok színész, táncos és előadóművész között, hanem mindenki sok mindenben kipróbálhatja magát. Én épp 35 éves vagyok, szerintem ez a kritikus váltó életkor, de még én is szeretnék színpadra lépni. Nehéz kérdés ez azok számára, akik nem találnak olyan koreográfusokat, társulatokat, helyzeteket, ahol tovább tudnak színpadon maradni, vagy nincs a táncos pályafutásuk után táncpedagógusi vagy koreográfusi karrierjük, mert akkor valóban hamar véget ér ez a szakma. Ha valakiben megvan az előadói bátorság és önbizalom, akkor csodálatos dolgokat lehet létrehozni korosztálytól függetlenül.