Textúra 2022 / Magyar Nemzeti Galéria
2022.12.01.

Én nem tudom, mi ez, de eldöntöttem: nem döntöm el, hogy színház vagy egy upgradelt tárlatvezetés. A Textúra-sorozat új darabja a Magyar Nemzeti Galériában minden esetre jó estét ígér – és az ígéretét be is tartja. CSÁKI JUDIT ÍRÁSA.


Szorcsik Kriszta a Szent Anna oltár előtt

A Textúra alapötlete jó: egy-egy képhez kortárs magyar írók írnak szövegeket (novellát? monológot? verset?), és ezeket az adott kép előtt minimál díszletben adják elő a színészek. Mi pedig, a közönség, képről képre vándorlunk a termekben. A többi pedig a részleteken múlik: a szövegeken, a színészeken, a rendezésen.

Volt már, hogy a szervezés nem volt igazán flott, mert egyedül bolyongani nem szerencsés, bármennyire ehhez lenne kedve az embernek; félő, hogy nem mindegyik képhez érünk oda épp a kezdésre. Most ezt a problémát a szervezők oldják meg: csoportokba szerveződünk, és adott sorrendben navigálnak bennünket a soron következő kép felé.

És akkor belegondolok: van nyolc kép, nyolc szöveg és értelemszerűen nyolc csoport. És minden színész nyolcszor egymás után adja elő a saját jelenetét – illetve ebbe inkább nem gondolok bele.


Szikszai Rémusz és Orlai Petrics Soma: Zách Felicián

A mostani sorozatot Sardar Tagirovsky rendezte, Bíró Bence a dramaturg, és remélhetőleg őket dicséri a képek és írók kiválasztása.

Az én estém a 16. századi Szent Anna-oltárnál kezdődött, ahol Halász Rita Délután Galileában című írását Szorcsik Kriszta adta elő. Nagyívű anya-monológ: Mária szemszögéből tekintünk Krisztusra, illetve sokkal inkább Máriára magára, mert hát elég rémes lehet a kiválasztott anyjának lenni. Rémes, mert a kiválasztottat leválasztják; róla, az anyáról bizonyosan. Szorcsik Kriszta térben is, hangvételben is messziről indít: mikrofonba beszél a jókora terem túlsó végéből, majd egyre közelebb jön, és a végén – még tekintélyes és szigorú parókáját is levéve – éppen olyan, mint a közönségben ülő anyák...


Nagy Katica és Rippl-Rónai József képe

A következő állomás Orlai Petrics Soma Zách Felicián című képe – hozzá Kemény Zsófi írása, Barátom, Felicián címmel. Ennek a képnek a közvetlen közelében látható Madarász Viktor egésztestes portréja Zách Feliciánról – eddig én ezt a tekintélyes, bölcsnek és erőskezűnek látszó figurát ismertem, de most szemügyre vettem ezt a véres karddal hadonászó balhélovagot, aki tör-zúz és szúr a vacsoraasztalnál, ahol pedig nem más, mint Károly Róbert látja vendégül. Ő, a király beszél Szikszai Rémusz remek és jókora ívet mutató alakításában, amelyben mind a szöveg, mind a játék fittyet hány az esemény és a jelen közt feszülő mintegy hétszáz évre; számítógép, szleng és néhány csúnya szó, de leginkább mai indulat és szemszög irányít itt...

Pap Henrik Huszárok vonulása Boszniába című, 1878-as képét tragikusan keretezi a mostani háború. Zalán Tibor A földön ültem című szövege a képen valóban a földön játszadozó két kislány közül a nagyobbik szemszögéből láttatja a jelenetet: az asztalra boruló anyát, a nyitott ablak előtt vonuló huszárokat. Kancsár Orsolya finoman játssza el és ki az időközben felnőtté lett kislány belső szomorúságát, hiszen épp 1914-ben járunk, amikoris ő is anya, és neki is van egy fia...

Rippl-Rónai József Nő, fehérpettyes ruhában című közismert képére egy inverz díszletelem felel: a fej helyén kivágott, feketepettyes ruhát viselő nőalak; a fej pedig Nagy Katicáé, aki László Noémi Mocorgás című monológját mondja, viccesen összejátszva a teremben látható többi képpel.

Vizuálisan nagyot ugrunk a következő állomásra, pedig csak mintegy hatvan évet, de Lakner László A konzervgyártás kezdetei című képe onnan nézve modern, innen nézve retró. Fazakas Júlia és Váradi Gergely stilizált szakácsruhában hordja halomba mindazt, amit Vida Gábor Zakuszka címen elősorol – még nutellás zakuszka is lapul valamelyik konzervdobozban.


Hábori Gabriella és Munkácsy Mihály képe. Fotó: Kállai-Tóth Anett

Ami engem illet, Esterházy Péter szellemét éreztem lebegni a terem felett – nem annyira Galántai György 1989-ben készült, Lépésváltás című vasszobra láttán, mint inkább a Balog József lelkes és lelkesítő előadásában elhangzó Gyalogprím című monológ hallatán. A prímszámokra rákattant figura esti sétáját Szeifert Natália írta – és hát kicsit számoltam a lépéseimet a buszmegálló felé, de a prím sehogyse jött ki...

Itt van ez a sokat mutogatott és rettenetesen enigmatikus kép, Bortnyik Sándor Zöld szamár című képe a húszas évekből – és hozzá Kemény István remekbe szabott verses monológja magáról a képről (nem, nem fejti meg), és ehhez meg Béres Miklós csudavicces, mozgékony-mozgalmas szerephalmozása, amikor hol a kép valamelyik síkja, hol a szamár, hol a hold beszél ki a száján, csak győzzük követni...

Utolsóként Cécile-lel volt találkozásom; tudják, a gazdag francia bárónéval, akinek a férje a haláláig egyengette Munkácsy Mihály útját a világhír felé. A férj halála után pedig a festő feleségül vette az özvegyét, Párizsban nagy házat vittek, ahol hetente egyszer fogadást adtak. Nos, ez a Cécile, vagyis Hámori Gabriella ül szobormereven Munkácsy Poros út II. című képe előtt, illetve mindkét Poros út című kép előtt, és előbb Ugron Zsolna tollából származó érzékletes leírást mesél ezekről a fogadásokról, majd az önfegyelmezett tartásból kitörve rátér a nőügyeiről hírhedt festő apró trükkjeire. És miközben azt meséli nekünk, hogy a képen látható porfelhő mögött bizony egy lefestett – és ily módon eltüntetett – intim női ruhadarab bújik meg (nem látjuk, hiszen le van festve), a mellette álló festőállvány előtt maga Munkácsy babrál az ecsetjeivel, Vasvári Csaba a monológ ritmusát, indulati hullámzását követő gesztikus aláfestésében. Szomorú történet, melynek Hámori telített játékában inkább az indulati, semmint a megértő árnyalata bomlik ki igazán. És mint tudjuk, a vége sem volt vidám: Munkácsy egy fiatalkori szifilisz nyomán időskorban kibontakozó elmeháborodottságban halt meg.

Elégedetten nyugtáztam a végén, hogy a véletlen szabta sorrend, vagyis a dramaturgia rátett egy lapáttal az élményre: kerek lett.

Szerző: Csáki Judit