Nagysikerű projekteket mindig nehéz folytatni. Megnövekedett elvárások és költségek, illetve az újat mondás kényszere sújt még egy bejáratott brandet, így a Marvel újabb részét is. A Fekete Párduc 2. az első film főszereplőjének halálával különösen vékony jégre terelte a készítőket, ugyanis egy forgatás előtt álló filmet kellett az alapoktól újratervezni, amelyben egyszerre emlékeznek meg Chadwick Bosemanről, miközben kinevezik az utódját. Mindezt a színész emlékének sérelme nélkül, kompromisszumot találva a színészváltást és a projekt teljes lefújását követelők közt.
A rendező Ryan Coogler és írótársa, Joe Robert Cole a gyászt a történetbe is beemeli. Boseman karakterét egy itt meg nem nevezett betegség miatt veszíti el családja, az így maradt hiánnyal pedig mindenkinek a maga módján kell számot vetni. Hősük hirtelen eltávozása azonban a fiktív Wakanda lakóira is komoly hatást gyakorol és fenyegeti integritásukat, egy új, víz alatti törzs felbukkanása pedig kényszerhelyzetbe hozza őket, hogy a világ mely oldalára álljanak, vagy egyáltalán álljanak-e valahova.
A film inkább a központinak szánt, csendesebb jeleneteket tudja kezelni. Nem megyünk soha túl mélyre, mégis érdekes látni, hogy az első félóra egy gyászszertartással, valamint olyan jelenetekkel telik, amelyek engedik a szereplőket megtörten látni, és általuk kifejezni valamit abból a leírhatatlan érzésből, ami egy szerettünk elveszítésével jár. Ezt később megpróbálják összekötni az antagonista Namor (Tenoch Huerta) motivációival, valamint az egésznek keretet adni azzal, hogy a Wakanda és a víz alatti Talokan népét évszázadokon át elnyomó nagyhatalmak által okozott traumák és azok retorziójának szükségessége is terítékre kerül.
 Jelenetek a filmből |
A készítők számára komoly hátrányt jelent az első rész árnyéka. A 2018-as Fekete Párduc ugyanis szintén ezzel a témával foglalkozott, és Michael B. Jordan játékának köszönhetően a főgonosz motivációja átérezhető és gondolatébresztő volt. Ugyanezt a bravúrt próbálják most Namorral is véghez vinni, aki a képregényekben valóban hangsúlyosabb szerephez jut, de ezt a mostani film nem képes eléggé árnyalni. Talán a két figura hibáinak hasonlósága miatt, de az egyébként tiszteletet parancsoló és valóban királyi alakítást nyújtó Huerta karakteréhez mégsem kötődünk eléggé ahhoz, hogy érdekeljen minket, min megy keresztül. Konfliktusa Wakandával a cselekmény leginkább elnagyolt részlete, amely láthatóan megsínylette a sietős újraírásokat. Olyan, mintha teljes jelenetek végezték volna vágóasztalon, amelyek elmélyíthették volna a szereplők közti viszonyokat.
Az átírt történetnek az eredeti gárdából is vannak nyertesei és vesztesei. Utóbbiak közé tartozik Lupita Nyong’o és Martin Freeman. Nyong’o Nakiája partner nélkül egyértelműen háttérbe szorul és csak alibijeleneteket kap, míg Freeman a Marvel-filmek rákfenéjének számító expozíciós köröket futja le, miközben rajta keresztül építik be a cselekményt az univerzum mostanra elég képlékeny szövetébe, ám közben elfelejtettek valódi személyiséget írni neki. Velük szemben a szintén alulírt, de karizmatikus Winston Duke, és a Ramonda szerepében teátrálisan, mégis jó érzékkel játszó, emlékezetes nagyjeleneteket teremtő Angela Bassett képes érvényesülni.
 A képek forrása: MAFAB |
A legnagyobb teher azonban kétségkívül a Shurit alakító Letitia Wright vállán nyugszik, akinek vicces mellékszereplőből főhőssé kell előlépnie. Az ő részei működnek a legjobban, mivel játéka egyszerre személyes és a korábbi énjéhez hű, míg motivációit sikerül nem elnagyoltan ábrázolni. A történet ügyesen ütközteti főhőse tudós hátterét, és az ebből fakadó ateista érzéseit népének sokkal inkább spirituális és hagyományokhoz kötött világával. A hit és mágia, valamint a sci-fi világából érkező technológiai vívmányok ütköztetése ötletes megoldás, így az ezek köré írt katarzis is hatásos – még ha nem is sikerül mindenestől kiérdemelni azt.
Ennek oka a bőven mért játékidő ellenére is túlzsúfolt cselekmény, melynek során egyszerre próbálják a Fekete Párduc alakját a képregényekhez visszavezetve egy egész nép szimbólumává tenni – és stafétáját valaki másnak átadni. Igyekeznek az előző filmhez hűek maradni, közben a Marvel több mellékszálába is belekapnak, ahogyan azt a fiatal feltaláló, Riri Williams (Dominique Thorne) felléptetése is mutatja. A lány beépítése az eseményekbe nem teljesen átgondolatlan, mégis kényszeredettnek érződik, különösen az ismét az egész világ biztonságát érintő tétek közepette, melyek ennek hatására szintén súlyukat vesztik. Mindenki oda kerül, ahová várjuk, épp annyi veszteség éri a hőseinket, amennyire számítunk, nincsenek váratlan pillanatok.
A stúdió nagy szerencséje, hogy nyerő csapaton nem változtattak, így a Fekete Párduc 2. csak profitál az első részt is készítő Coogler rendezéséből, akit láthatóan jobban foglalkoztatnak a karaktercentrikus pillanatok, mint a lélektelen akciózás. Intim, személyközi jeleneteit rengeteg közeli felvételen, óvatos odafigyeléssel filmezi, míg a film közepén és végén kötelezően lezajló nagy csatákat inkább rutinból, nem unalmasan, de a kreatív megoldásokat mellőzve intézi el. Segítségére van a két Oscar-díjas stábtag, a zeneszerző Ludwig Göransson és a jelmeztervező Ruth E. Carter. Az előbbi eklektikus, hol népies elemeket és hangszerelést, hol teljesen modern motívumokat és stílusokat vegyítő szerzeményei ügyesen húzzák alá a film csúcspontjait, az utóbbi kreatív és változatos öltözékei pedig a forgatókönyv helyett is rengeteget mesélnek a szereplők múltjáról, hagyományairól és a számukra fontos jelképekről.
Nem lett rossz folytatás a Fekete Párduc 2., s inkább csak a saját ambícióinak és a szuperhősműfaj által elvárt kötelező elemeknek lett az áldozata. Sokkal jobban működne még személyesebb történetként, rövidebbre vágva, szereplőinek teret hagyva, nem pedig folyamatos expozíciókba és mondvacsinált krízisekbe hajszolva őket. Persze abszurd ilyesmit elvárni egy pénzes nagyvállalat által termékként létrehozott alkotástól, a néző mégis szomorú, hogy mennyivel jobb is lehetett volna mindez.
Az előadás adatlapja a Magyar Film Adatbázisban itt található.