Ha jó énekesre bízzák, akkor dörgő hangon szól a kormányzó szobra Don Giovannihoz – na, ilyen egy basszus hang. Amennyiben nem egy-egy korszakos zsenire, akkor többnyire fakó, öregedő énekesre osztják e szerepet, aki átkozza az égieket, hogy ezzel a kihasználhatatlan hangfekvéssel áldották meg. Don Giovanni és Leporello meg röhög a markába, bezzeg a basszbaritonnak minő lehetőségek adatnak meg. Verdi és Wagner már bőkezűbb, náluk van jó énekelni való a legmélyebb hangok számára is, bár ott meg az a baj, hogy a részletek a mű szövetéből kiragadva jócskán veszítenek erejükből. Hiszen a morális súllyal bíró és komoly rangot jelölő basszus szerepek éppen a többi énekhanghoz képest válnak tekintélyt parancsolóvá.
 Mzia Bachtouridze és Ildar Abdrazakov |
Ildar Abdrazakov nem a basszusok basszusa, hangszíne és énektechnikája egyaránt könnyedebb, már-már költői, amihez igen jó ötletnek bizonyult, hogy programjának első felét orosz dalokkal töltse ki. A bravúros tempójú Glinka-darabba, az Útravaló dalba az énekes nem lép be időben, de összenéznek és elnevetik a dolgot kísérőjével, a grúz Mzia Bachtouridzével, aki többször melléüt ugyan az este alatt, de azért ők ketten mindvégig összeszokott páros látszatát keltik. Csajkovszkij Altató dalának tolmácsolása érzelmekkel teli, a vérbő Don Juan-szerenádban pedig az orosz énekes sokkal oldottabb, mint Mozart – egyazon legendán alapuló és a későbbiekben elhangzó – operarészletében. Rahmanyinov „Jó itt” című dalát Anna Netrebko pár hete szintén műsorára tűzte az Operaházban és be kell vallanom, nem gondoltam volna, hogy amit pianóban egy szoprán ilyen magasságban képes, azt egy basszus „odalent” is meghúzza – és nem is akárhogyan. Abdrazakov beleerősít, elhalkul, a középhangfekvéssel egészen bravúrosan játszik és szinte minden mozzanatával afelé kacsingat, hogy kalapáljuk már végre le azt a fránya béklyót, és szerepeljen mindenhol basszus helyett valami más, valami több. Márpedig az markánsan érződik, hogy a hang vérbeli basszushoz nem elég sűrű, a magasabb fekvésű Mozart-szerepek ördögi, ám játékos furfangjához pedig maga Abdrazakov kevés. Ugyanakkor nemhiába jelent meg különálló Verdi-albuma 2019-ben, az az első kiénekelt hang után világossá válik, hogy ez az ő terepe, a kegyetlen dráma, vér és könnyek, a szív sajgó fájdalma. Talán Fülöp áriája a Don Carlos harmadik felvonásából az est legmegrendítőbb része, ám az még zongorakíséret mellett is szembetűnő, hogy a valódi basszusszerepekben Abdrazakov mély hangjai sincsenek a helyükön.
 Fotó: Berecz Valter. A képek forrása: Magyar Állami Operaház. |
A Rágalomária, majd a két ráadás, egy Rubinstein-dal és a Granada után azért összeáll a kép, legalábbis szerintem. Ennek a joviális, rendkívül rokonszenves operaénekesnek a már emlegetett béklyója maga a líraiság, mondhatni basszusnak bariton, baritonnak meg basszus. Pedig nem olyan keskeny az a mezsgye, Giuseppe Verdi bőven kínált elég kincset az operáiban, amelyekkel Abdrazakov feltölthetné koncertprogramját. Csak hát az meg kihez szólna?
Vagy csak túl szerencsések és örök elégedetlenek volnánk? Hallottuk elvégre orosz dalt énekelni Hvorosztovszkijt és áriázni Erwin Schrottot, valódi basszbariton nyelven, felejthetetlenül. Most meg itt egy remek énekes, és akkor az a baj, hogy nem elég mély és nem elég magas?
Az legalább elmondható, hogy az Operaház végre megtelt, mármint Abdrazakov hangjával, ugyanis nézők lényegében alig ültek a felújított ház páholyaiban. És apropó, a ház… Akármennyire is nemes gesztus, sajnos ezt az akusztikát nem zongorakíséretes áriakoncertre találták ki.
Persze aki ott volt, amúgy sem rágódott ennyit szerzőkön meg basszbaritonság bűvkörén, csak tapsolt rendületlenül, bele dal és ária kellős közepébe, amikor épp kedve támadt. Jó nekik! Az orosz meg türelmesen intett, hogy kérem, még nincs vége, majd elegánsan meghajolt az üres páholyok felé.