A koncert ritka különlegességgel szolgált, ugyanis középpontjában Haydn két londoni szimfóniája állt olyasfajta „óriászenekar” előadásában, amilyen a mester szimfóniáit 1794–95-ben a King’s Theatre újonnan felavatott hangversenytermében játszotta. A több mint 60 fős zenekart ezúttal két régi hangszeres együttes, a párizsi Le Concert de la Loge és Vashegyi György Orfeo Zenekara alkotta, és a francia formáció művészeti vezetője, Julien Chauvin vezényelte. A mintegy 65 fős létszámmal fellépő alkalmi zenekar – a King’s Theatre-ben alkalmazott gyakorlatot követve – a fúvós szólamokat megkettőzte, vagyis a két-két fuvola-, oboa-, klarinét-, fagott-, kürt- és trombitaszólamot egyaránt négy játékosra bízta, s többnyire a timpaniszólam is duplázva szólalt meg. Ebben a felállásban a koncert első felében Antonio Salieri Les Horaces című, Versailles-ban bemutatott tragédie lyrique-jének nyitányát, majd Haydn 101-es, D-dúr („Az óra”) szimfóniáját, a szünet után pedig Luigi Cherubini Démophon című, a Salieriével azonos műfajú darabjának nyitányát, zárószámként pedig Haydn 100., G-dúr („Katona”) szimfóniáját adták elő.
 Julien Chauvin |
Közbevetőleg meg kell jegyeznünk, hogy a műsorfüzet, némileg félrevezető módon, arról ír, hogy általában a londoni szimfóniák előadására állt Haydn rendelkezésére a most hallotthoz hasonló hatalmas zenekar. Ez azonban a zeneszerző első angliai útján – az első hat londoni szimfónia bemutatásának idején – nem volt így, mert az ilyen nagy együttes befogadására képes King’s Theatre-beli hangversenyterem akkor még nem létezett. Sőt, a második hatos sorozatból is csak az utolsó három – 102–104. – szimfónia 1795-ös ősbemutatója zajlott itt; viszont ebben a teremben már 1794-től újrajátszották korábbi szimfóniáit is. Vagyis a mostani hangversenyen felcsendülő szimfóniák bizonyára ugyancsak megszólaltak ilyen „óriászenekaron”.
Dicséretes volt az est műsorösszeállítása is: a két párizsi nyitány – különösen a Salierié – kuriózumnak számít, pedig mindkettő remekül megírt, hatásos darab, s kitűnően illeszkedtek a megfelelő szimfóniákhoz. Julien Chauvin igen színes egyéniségként mutatkozott be – nem csupán azért, mert a koncert több pontján is magához ragadta a szót, és közvetlenségével, humorával megnyerte magának a közönséget, hanem azért is, mert – önállóan is koncertező hegedűsként – hegedülve vezényelt. Ezt tette persze Haydn is szimfóniái előadása során, de ő a zenekarban, a koncertmester helyén ülve, míg Chauvin a karmesteri pódiumon, a közönségnek hátat fordítva hegedült. A megoldás tehát szokatlan, az eredmény azonban kétségtelenül meggyőző volt. Chauvin eruptív egyénisége mindvégig jól érvényesült, akár játék közben, egész testével vezényelt, akár azokban a pillanatokban, amikor a játékot átmenetileg abbahagyva, kézzel intett be különleges nyomatékot igénylő indításokat.
A vérpezsdítő Salieri-nyitány már ízelítőt adott abból, hogy a karmester milyen jól tartja kézben különleges együttesét. Az „Óra” szimfónia címadó lassú tételében feltűnt, hogy a tétel alaphangját és humorát szolgáltató, szárazon „ketyegő” fúvósok milyen precízen játszottak már az indulás pillanatában. Itt és a hangverseny további részében is szinte teljesen alaptalannak bizonyult az a félelem, hogy a sok – intonációs szempontból igen kényes –kétszeres, sőt négyszeres unisono túlzott kihívást jelent majd a régi hangszeres együttes számára. Ehelyett kristálytiszta fafúvókat, s különösen szépen hangzó fuvolákat hallhattunk mindvégig. A szimfónia menüettje hatott csupán egy hajszálnyival sietősebbnek az ideálisnál, feledtetve a zene rurális karakterét. A zárótétel pezsgését viszont hatásosan emelték ki az erőteljes, ostorcsapásszerű akcentusok.
Az addig is váratlanul összeszokott benyomást keltő együttes a koncert második felében még kedvezőbb képet mutatott. Mintha még érettebbé vált volna volna az összhangzás: a tragikus hangütéssel induló Cherubini-nyitány erőteljesen és kiegyensúlyozott színekkel szólalt meg, s igen kifejező módon fokozódott viharossá, majd harciassá. De a „Katona” szimfónia is igen meggyőzően hatott. Ennek lassú bevezetője mutatta meg legvilágosabban, hogy a zene hatásos elemeit magabiztosan érvényesítő, humoros hajlamokat mutató Chauvin milyen koncentrációval, szinte a tétel lefolyását egyetlen mozdulatba sűrítve tud egy tételt elindítani és végigvezetni. A lassú tétel izgalmasan menős tempójú és könnyed volt; a menüett ismét meglehetősen gyorsra sikerült, ezúttal mégis frissen, frappánsan hatott, ugyanakkor kellő nehézkedéssel is bírt.
Az egyedülálló IV. tétel pedig – amelyben Haydn valósággal katartikus hatással koronázza meg a tételt a „törökös”, nagydobos-cintányéros csinnadrattával, bizonyítva, hogy bármilyen alapanyagból képes magasztosat létrehozni – igen frappáns befejezésnek bizonyult, kiváltva az addig is lelkes közönség hangos tetszésnyilvánításait. Ezeket azután Julien Chauvin egy további nagy repertoárértékű színpadi zene elvezénylésével honorálta: a két nyitány után egy további színpadi mű záródarabjával, Gluck 1761-es Don Juan balettjének d-mollban örvénylő, démoni zárójelenetével fejezte be a koncertet.
Helyszín: Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem; időpont: 2022. október 25.