„A hely szelleméről jut eszembe, hogy valóban működtek olyanok, mint például a Nádor Kávéház. Az embereket mindig vonzották a jobb helyek, a jobb terek, a hegyek, völgyek, dombok.”
(Szilágyi Eszter Anna)

Koszits Attila állította össze ezt az albumot, krónikát: a lenyomatát Pécs 80-as évekbeli művészeti jelenségeinek, amely több szempontból példátlan. Lélegzetelállító maga a terjedelem: 475 nagyalakú oldal apró betűkkel (64,45 –A5-ös– íven) temérdek képpel és dokumentummal. 

A kötet címe Pécs underground ’80. Ellenkultúra, progresszív és avantgárd tendenciák. Nem csak a 80-as évekről van szó benne: az előzmények főként a 70-es évtizedből és a továbbgyűrűzés a 90-esekbe szintúgy megjelenik. Az a két észrevételem, hogy vajon miért irányul az underground kultúra szemlézése főként a zenére és képzőművészetre, s miért marad némileg háttérben például a színház és az irodalom, illetve hogy a rendszerváltás fordulata erősebb fókuszba kerülhetett volna, nem igazán releváns a megvalósult eredmények felől. Az utóbbi kihüvelyezhető a bőséges anyagból, az előbbi pedig félig megválaszolt felvetésként fennmaradhat, de elsodorja a létrejött teljesítmény, s több felelet is elképzelhető rá. 

Performanszokról, happeningekről jócskán ad hírt a könyv; a zebrán oda-vissza áthaladó, kontaktus nélküli párosról, a bepólyázott fákról. A kertvárosi ANK (Apáczai Nevelési Központ) összművészeti programsorozatain Szilágyi Eszter Anna saját verseit térben, zenével, szagokkal jeleníti meg. Az azóta is aktív ellenálló szobrász-performer, Böszörményi István ’56-os diákat vetít a Kispál és a Borz-koncertek Forradalmár című száma alatt ’88-ban a Szenes egyetemi klubban (ami a puhuló diktatúra alatt sem volt veszélytelen). Bevonódnak, kereszteződnek tehát különféle területek (ld. fotóperformansz), ám arra, hogy az irodalmi és a színházi élet miként működött a választott évtizedben különállóan vagy más perspektívából, majd kifejezetten rájuk közelítő vizsgálatok munkája lehet.

Óhatatlan, hogy az efféle nagyszabású, áttekintő, átfogó munka azokból, akikről szól – vagy éppen nem szól – elégedetlen reakciót is kiválthat. Felmerülhet, ő vagy más miért maradt ki (bennem id. Bagossy László neve merül fel) az interjúvoltak sorából, ám kétlem, hogy a hozadék nem menti fel a készítőt és nyugtatja meg az érintetteket. Rétegzett képet kapunk így is, sokszoros, színes panoráma nyílik a közelmúltba általa, sokféle olvasat válik lehetővé. A monumentális anyag megtartása, rögzítése és gondozása nyomán a kollektív büszkeség érzete nagy eséllyel elsöpri a hiánylista feletti szokásos gyötrődést, tépelődést, lamentálást. Előtérbe kerülnek az elismerés és méltánylás evidens gesztusai. (Ezt hallom ki a kor, hely, műfaj és közeg másik kutatója, Havasréti József méltató kritikáiból, egyetértve vele az anyag túlzsúfoltságában, redundanciájában és hierarchizálatlanságában, amint az underground fogalmának megfoghatatlanságában is. Igen, az anyagok egymásra vetülése, összeolvasása révén ugyan kiderül, kik voltak a legaktívabbak, legeredetibbek a pécsiek közül, de inkább a kötetről készült számos recenzió, interjú hívja fel a figyelmet Hardy Péter kiemelkedő, elsődleges, egyedi és összekötő pozíciójára a szcénában.) 

Kiss Sándor (Sanya) esztéta performance, Pécs, Széchenyi tér, 1987.

Még ha jelzi is a szerző, hogy nemcsak saját gyűjtését teszi közzé, hanem egy 2014-es kiállítás anyagát használja fel, arra alapoz, mélységes elismerés illeti azért a megőrző, rendszerező, utánajáró magatartásért, aminek köszönhetjük ezt a könyvet. Korabeli újságcikkeket, fotókat, plakátokat, szórólapokat, műsorfüzeteket ad egyrészt közre, könyve másik, nagyobbik része pedig interjú a főszereplőkkel. Vannak köztük régebbiek, nem ebből az alkalomból készültek – főként a már nem élőkkel. Természetesen többen már nem Pécsett laknak, s mindegyikük csodálkozással tekint a múlt e rendkívüli szakaszára. Zalka Zsolt izgatottan kutatja emlékeiben, hogy vajon akkor, a 80-as években észrevette-e, mi zajlik körülötte, hogy mennyien voltak e szcénában, s tudtak-e egymásról. Elképedve és boldogan regisztrálja, hogy részese volt ennek a felfelé ívelő időszaknak. 

Ami kirajzolódik: Pécs akkor az ország szellemi életének egyik központja volt, köszönhetően az alakuló egyetemnek is, vonzotta az alternatív arcokat, a helyiek pedig valamelyest részt vettek a fővárosi, országos pezsgésben (a Focus fotóscsoport a Fiatal Művészek Klubjában, a Trabant, az URH, az Európa Kiadó, a Bizottság, a Sziámi Sziámi, sőt a Spions és a Nico Pécsett stb.). A könyv aprólékosan taglalja és illusztrálja a Budapest-Pécs tengely szinkronitását. Az a differenciáltság is látható, amely szerint a progresszív események a nyilvánosság és félnyilvánosság tereiben zajlottak, hiszen a hivatalos intézmények egy része helyet adott a határokat feszegető művészeknek, társulatoknak, akik jellemzően a tűrt kategóriába tartoztak. Nem volt éles határ a formális/informális, szakmai/ellenkulturális, a hivatalos és az underground között. Az utóbbi szinonimájául használja a könyv az avantgárd, neoavantgárd, alternatív, független jelzőket; érteni vélem, miért nem kell vagy nem lehetséges egzaktul választania közülük. A mű intézménytörténeti szemléjébe beletartozik a „Lakások, avagy a közösségek rejtett hálózata” is.

Kismányoky Károly Ön én négyes című fotókollázsa, 1976

A legmegrázóbb felismerés, amire ma jut a pécsi kultúrafogyasztó a nagy könyv lapozása közben valószínűleg kérdő modalitású: hova tűnt ez a pezsgés napjainkra? Bármennyire is nem témája a gyűjtésnek, nem tétje a kutatásnak és közreadásnak, nyilvánvalóan nem takarható ki a horizontból a jelen. Hiba és tévedés lenne persze nem észrevennünk a kortárs zenei és képzőművészeti szcéna erős jelenlétét a kétezres évek negyedéhez érve ma is, szintúgy a sokszínű színházi életet (ha ebbe jobbára nem is tartozik bele a központi színházi intézmény, a Pécsi Nemzeti Színház), a Jelenkort és környezetét, valami eszméletlenül megváltozott. Bizonyára nemcsak Pécsen, nemcsak Magyarországon. A hőskor zavarba ejtő gazdagsága, az aranykor telítettsége, progresszivitása, egymással laza hálózatos viszonyban lévő csoportjainak léte irigylése méltó állapotnak tűnik. Nem ennek a műnek a feladata, hanem a köré remélhetőleg kiépülő diskurzusé, hogy melyik szinten mi történt: mely tényezők komorítják el a légkört ebben a gyökeresen különböző paradigmában bő negyedszázad múltán. Ez a rendszerváltás félresiklásának érzékeny témája, részint a kultúr- és oktatáspolitikáé, az ideológiai megosztottságé, a pályázatok, támogatások gyalázatos rendszeréé. S a nemzedékváltásé: a könyv ágensei mára legalább ötvenesek, rossz esetben évek vagy évtizedek óta nincsenek is az élők sorában. 

Méhes Marietta énekesnő, Trabant koncert, Pécs, 1984.

Minden pécsi, aki most és akkor is megfordult itt kulturális eseményeken, megtalálja a könyv neki szóló rétegeit. Szembesíti a Zalka-féle belátásokkal és zaklató, zaklatott kérdésekkel, hogy észrevette-e akkoriban, amiben van, ha itt élt: „És hogy abban az időben azt miért nem láttam?! Nagyon izgalmas kérdés, hogy láttuk-e egymást?” Minden bizonnyal beleütközik a könyv lapjain az emlékeiben élő legkülöncebb, legkülönlegesebb autonóm figurába, a központi jelentőségű és hamar eltávozott Kiss Sanyába. Ha pedig az olvasó akkor éppen nem, vagy csak kisebb részt tartózkodott Pécsett, elkezd sóvárogni az iránt, amiből jóvátehetetlenül kimaradt. Az 1983-ban indult pécsi egyetemi bölcsészképzés úttörőinek jelenléte máig meghatározza a város művészeti-kulturális arculatát. 

Efelől is olvashatjuk a nyolcvanasok könyvét, amit tartani, lapozni egyaránt nehéz, de érdemes: szemet gyönyörködtető a vizuális kialakítása, jó minőségűek a képek, illusztrációk, kevés a (néhány tulajdonnévben előforduló) sajtóhiba. Jó lenne tudni: olvasni, hallani a városunkon kívüliek, érintettek és nem érintettek reflexióit különböző generációkból, nekik mit mutat meg a könyv. Talán akad máshol is olyan invenciózus emlékgyűjtő és kortanú, mint a pécsi zenész (pl. az Öregek Otthona formáció tagja), punk/rockzene-történész, lemezlovas, rádiós és kulturális újságíró, rendezvényszervező; a szerző-szerkesztő: a mi Koszits Attilánk. Az pedig, hogy ez a fővároson kívüli törekvések összesítése, aláhúzza hiánypótló jelentőségét.

Pécsi Underground Fórum (PUF) zenekar koncert, Pécsi Galéria, 1984. A képek forrása: Koszits Attila

Találkozunk a könyvben sokak mellett a szociálpolitikus Pörös Bélával, a zeneszerző Weber Kristóffal vagy a későbbi Ráday kultucca egyik alapítójával, Orbán Györggyel. A műgyűjtő Kosári Auréllal, aki szinte minden városi kulturális programon részt vesz mindmáig, hasonlóképpen az azokat fotózó Tóth Lászlóval, aztán Harnóczy Örssel és Kálmándy Ferenccel, az utóbbi „jó zenészekről jó képeket” csinál. 

Ő mondja: „Szerintem Pécs azokban az években volt Magyarország, illetve Európa Kulturális Fővárosa. Azóta sajnos csak hanyatlik, lefelé tendál a dolog. Akkoriban a Pécsi Nemzeti Színházban is tartottak emlékezetes bemutatókat. Komplett színművészetis osztály szerződött ide […]: Szikora János, Bán János, Kovács Kriszta, Frajt Edit, Kulka János, Lang Györgyi. És a darabok, amelyeket máshol nem mutathattak be, például az Übü királyt Paál István rendezésében, Najmányi László díszleteivel. Itt dolgozott még Rajk Laci is díszlettervezőként. Pécsen olyan nevek fordultak meg a kultúra minden területén, melyek hallatán Pesten is felkapták a fejüket. Nem véletlen, hogy a fővárosból rendszeresen lejártak kiállításokat, illetve színházi bemutatókat nézni. Tényleg jelentős korszaka volt a magyar kultúrának.”