Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

TRAUMÁKRÓL ÉRZÉKENYEN

Raymond és Ray
2022. okt. 23.
Gyerekkori traumák, felnőttkori csalódások és egy borzalmas apa emléke kísérti a Raymond és Ray főszereplőit. Rodrigo García filmje mindezt ráérősen és szokatlan módon meséli, mi mégis egyre jobban figyelünk. BOZÓ ANTAL KRITIKÁJA.

Mindenkinek vannak gyerekkori nehézségei – ezen örökérvényű állítást rengeteg film boncolgatja. Az Apple streamingjén látható Raymond és Ray testvérpárjának apjuk lelki terrorjából és irántuk mutatott közönyéből felnőttként is hordozott traumái önmagukban nem jelentenek újdonságot. A történet az általuk csak saját nevén, Harrisként emlegetett férfi halálával indul, és temetése alatt játszódik. A magába húzódó, előzékenységét védekezésre használó Raymond (Ewan McGregor) és az indulatokra hajlamos, szintén megtört Ray (Ethan Hawke) együtt érkeznek, hogy aztán magukra vállalják apjuk utolsó rájuk kirótt terhét. A férfi ugyanis végakaratában meghagyta, hogy sírját a két fiú ássa ki, ami talán egy utolsó, síron túli kísérlet az indulatok kiengedésére és a megbékélésre, de lehet egy végső, kegyetlen játék is gyermekei érzéseivel.

raymond
Jelenetkép. A kép forrása: MAFAB

Az író-rendező Rodrigo García komótos tempóban, fokozatosan építi fel a két féltestvért, így a nézőre bízza azt is, kivel rokonszenvezik, illetve kit ért meg, esetleg ítél el. Az utolsó harmad alatt már kirajzolódik a fiúk és apjuk múltja, de az első óra még elvárásokkal játszik. Lefutjuk a szokásos részvétnyilvánító köröket, a találkozást a korábban nem látott családtagokkal. García a fontosabb pillanatokat eklektikus szereplőgárdájának szenteli, amely a cselekmény előrehaladtával egyre csak gyűlik. Lesz itt fiatal szerető (Maribel Verdú), eltitkolt gyerekek, egy meglepően világi nézeteket valló pap (Vondie Curtis-Hall), valamint egy különleges nővér (Sophie Okonedo), akiről keveset tudunk meg, de annál többet hoz elő az egyik fiú valódi énjéből. Csak sorjáznak a furcsa karakterek, akiknek így vagy úgy, de helye lesz a történetben, ahogy helyük volt az elhunyt apa életében is.

Szinte már bizarr élmény látni mindezt: mintha egy olyan színpadi előadásra ültünk volna be, amit valaki félúton átírt mozgóképre. A nagyjelenetek kitartottak és túlzóan drámaiak, valaki minden tizedik percben elmormog az orra alatt valami enigmatikus, mégis klisés kijelentést, mint például, hogy „A megbocsátás jó”, ám valahogy az ő szájukból még ez is hitelesnek hangzik. Ewan McGregor telitalálat a szerepére, amely látszólag visszafogottabb, de intenzív színészi jelenlétet követel. Raymond sztoikus, mindenbe beletörődött személye ugyanis csak egy régóta hordott álarc, míg benne egyre jobban gyűlik az eltemetett harag és fájdalom, ami egy ponton elkerülhetetlenül felszínre tör. Sajnos épp ezen a ponton a színészi játék is megbicsaklik, talán a túlzottan abszurd szituáció, talán a hirtelen és karakteridegen cselekedet miatt, de ez sem számít igazán, mert Raymondban így is magára ismerhet gyászoló rokon, sértett gyermek és csalódott felnőtt egyaránt.

Ellentétpárja, a felületes szem számára sokkal ingerültebbnek tűnő Ray hasonlóan különleges Ethan Hawke megformálásában. Az ő karaktere flegmább, de beszédesebb, egy mindenki által ismert típus, aki annyira szeretett volna megszabadulni minden gyerekkori emlékétől, hogy rosszabb pillanataiban már ahhoz közelít, hogy maga is olyanná váljon, amilyen az apja volt. A forgatókönyv és a két színész összhangjának leleménye, hogy a két szereptípust folyamatosan közelítik egymáshoz, míg végül néhány jelenetben átjátszanak egymásba, reflektálva az apa csúf tréfájára, aminek köszönhetően ugyanazt a nevet kapták.

Az első percekben már halott Harrist nem is látjuk életében, jelenléte mégis egyszerre árnyékolja és aranyozza be a filmet. Ahogy a jelleme fiai történetein és a rá emlékező emberek anekdotáin keresztül rajzolódik meg előttünk, két teljesen eltérő képet kapunk, a szándékos kettősség pedig mindenre hatással van. Raymondék a szemünk láttára kényszerülnek önvizsgálatra, eddigi életük átgondolására a végső továbblépés előtt. García azonban okosabb annál, hogy mindezt didaktikusan ábrázolja, vagy kimondassa velük, helyette képekben és apróbb gesztusokban kommunikál. Pár elejtett félmondat és álmosoly, néhány berögzült, önkéntelen mozdulat, vagy az emberi reakció teljes hiánya – ezek építik a feszültséget, majd a zárójelenetben fel is oldják azt.

Mintha csakugyan nem is filmet néznénk, annyira minimális és visszafogott a rendezés. A jelenetek hosszan kitartottak és gyakran statikusak, hogy semmiképp ne a „mit csinálnak”, hanem a „kik és miért csinálják” legyen a fontos számunkra, ezzel is aláhúzva, hogy a cselekmény itt főleg egy belső utazás. Ez hatással van az egész stáb munkájára: nincsenek operatőri lelemények, a képkompozíciók átlagosak, a vágás profi, de rutinszerű, a fényelés pedig természetességre törekszik. A Jeff Beal által szerzett főmotívum lágyabb ütemei is hasonló célt szolgálnak: a zene nem tolakodó, jelenléte épphogy feltűnő, de állandó, ezzel csendes és meghitt pillanatokat teremt. Mindez könnyen kontrasztba állítható a felszín alatt végbemenő lelki folyamatokkal, melyek idővel rátelepednek az egész film hangulatára.

Ha valamilyen problémát kéne megnevezni, az mégis ez a folyamatos titokzatoskodás lenne. Egy ponton túl a nézők elidegenítésének és a minimális játéknak is van határa, García pedig időnként túl sok hangsúlyt helyez a szimbólumokra és saját írásába vetett bizalmára. A két óra alatti játékidő miatt mégsem válik mindez unalmassá, a befejezésben összeérő motívumok precíz lekerekítése, a testvérek szempontjából nyitott, számunkra mégis teljesnek érződő zárás pedig a néhány vontatott pillanat miatt is kárpótol.

A Raymond és Ray nem lesz mindenki filmje, számításukat főleg azok találják meg benne, akik visszafogottabb karakterdrámára vágynak, amit a jól megválasztott színészek és a hozzáértő rendezés tesznek az átlagnál értékesebbé. A mostanában elszaporodott, lelketlen kontentfilmek közt kellemes meglepetés hasonlóra találni, mert ez visszaadhatja a bizalmunkat abban is, hogy szerzői történeteknek helye lehet nagyvásznon és streamingen egyaránt. Különösen akkor, ha olyanok, mint García nem hibátlan, de a sokszor látott témát is izgalmasan újramesélő alkotása.

A film adatlapja a Magyar Film Adatbázisban itt található.

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek