Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

A RÉGINEK VÉGE, AZ ÚJAT NEM ISMERJÜK

Hétköznapi kudarcok
2022. okt. 22.
Kisszerűségében bájos első filmje után Grosan Cristina egészen komoly ambíciókkal fogott neki új mozija elkészítésének. A Hétköznapi kudarcokban az apokalipszis valóban bekövetkezik, de a katarzis elmarad. VIGH MARTIN KRITIKÁJA.

Grosan Cristina második, magyar-szlovák-cseh-olasz koprodukcióban készült rendezése nem is érkezhetett volna ideálisabb pillanatban. Amikor egy történelmi léptékű világjárványon vagyunk túl és a szomszédban háború dúl, nem olyan nehéz elképzelni, hogy egyik pillanatról a másikra megszűnik az a világrend, amelyben eddig biztonságban éreztük magunkat. Ez történik a Hétköznapi kudarcok főszereplőivel is, akik számára az anyaság vagy épp egyik szerettük elvesztése hirtelen apró-cseprő gonddá válik ahhoz képest, hogy a világ körülöttük megállíthatatlanul pusztul. 

Ahogy A legjobb dolgokon bőgni kell, úgy Grosan Cristina új filmje is hangsúlyosan női nézőpontot érvényesít, csak itt nem egy, hanem rögtön három főhőssel azonosulunk. Hana (Tatjana Medvecká) csoportterápia segítségével próbál túllépni a gyászon, miközben munkahelyét is elveszti, a kiskamasz Tereza (Nora Klimesová) egyszerre küzd saját testével, kortársaival és szülei elvárásaival, a leszbikus kapcsolatban élő Silvát (Beáta Kaňoková) pedig először nevezi rossz anyának a kisfia. Azonban míg ők magánéleti gondokkal küzdenek, a híradások soha nem látott és megmagyarázhatatlan kataklizmáról számolnak be, így könnyen lehet, hogy a fejükben megfogalmazódó kérdések hamarosan egyébként sem lesznek már fontosak. 

hetkoznapi1
Jelenetek a filmből

Narratív felépítését tekintve a Hétköznapi kudarcok rendkívül komplex film: szűk térben mozgat viszonylag sok karaktert (a három főhős környezetét is részletekbe menően ismerjük meg), mégis képes megoldani, hogy a dramaturgiai szempontból kulcsfontosságú találkozásuk egyszerre érződjön logikusnak és átélhetően véletlenszerűnek. Ráadásul hamar kiderül, hogy a mozi időkezelése sem egészen lineáris, az apró elcsúszások az újra és újra elhangzó rádiós tudósítások nyomán válnak világossá. Grosan tehát korábbi munkájával szemben összetett és szerteágazó cselekményt működtet, de eléri, hogy a film végére minden puzzledarab a helyére kerüljön. 

Azonban hiába ennyire konzekvens ezen a téren a film, végül mégis óriási hiányérzettel hagyjuk el a mozitermet, mert az még az utolsó, egyébként nagyon költői kép után sem világos, hogy a rendező tulajdonképpen miről is akart beszélni. Tipikus élethelyzeteket, átélhető tragédiákat, rokonszenves nézőpontokat kapunk, de az elkapott pillanatokból és a jellemfejlődés-kezdeményekből végül nem áll össze koherens egész. 

Azzal egyébként nincs baj, hogy maga a veszély nem konkretizálódik, hiszen épp ezáltal válik remek projekciós felületté: gyakorlatilag bármilyen aktuális problémának megfeleltethetjük. Nyilván a legkézenfekvőbb most is a klímaváltozás, de az utakat széttördelő forró lávában akár a társadalmi ellentéteket is felfedezhetjük. Arra azonban legalább a film végén választ kellene kapnunk, hogy Grosan melyik oldalról közelít a problémához. 

hetkoznapi22
A képek forrása: MAFAB

A Hétköznapi kudarcok mintha egyszerre akarna arról beszélni, hogy a világ gondjai mellett mennyire jelentéktelenek is a személyes problémáink, miközben végül mégis az egymásba kapaszkodó családban és a megetetett kismacskában találja meg a megnyugvást. Grosan filmje tehát alapvetően az emberről szól, de vajon van-e értelme az empátiának egy olyan világban, ahol ennyire nem értünk szót egymással? Érdemes-e a skála szélső értékéig eltolni a problémákat, ha utána mégis fel akarunk oldozni mindenkit? Mennyire hiteles az a fajta jellemfejlődés, amit egy katasztrófa idéz elő?

Talán a tekintetben fedeztem fel egységes gondolatot, hogy a fenyegetés szinte végig észrevétlen marad karaktereink számára, ez ugyanis remekül reflektál arra, hogy az egyének miként képesek negligálni az egész társadalmat érintő problémákat. Sőt, a rendező még azt a pimaszságot is megengedi magának, hogy a film háromnegyedénél írja ki a címet, ezzel ráerősítve arra, hogy az említett kudarcok valójában függetlenek attól az helyzettől, amibe a szereplők kerültek. Ezek éppen ugyanígy jelen lennének az életükben a robbanások nélkül is, hiszen minden gondunkért nem tehető felelőssé a minket körülvevő világ. Épp ezért magát a szorongást sem a katasztrófa függvényében ábrázolja a rendező, hanem alapállapotként, amit csupán felerősíteni tud a világvége közelsége. 

Ha az egyes szereplők által megtett utat elemzem, nagyjából ugyanez a kettőség figyelhető meg. Mindegyiküknél találni remek megoldásokat és kifejtetlen ötleteket egyaránt. Metszően humoros, ahogy Hanát elbocsátják a munkahelyéről, abszurdan szép, ahogy egy robotkutya válik gondoskodása tárgyává, és Tereza óhajaival is nagyon könnyen tudunk azonosulni. De a rendező látszólag észre sem veszi, hogy az igazi dráma mégiscsak Silva sorsában van, aki – nyilván a helyzetről mit sem sejtve – otthagyja a játszóházban a később életveszélybe kerülő gyerekét, akivel épp előtte volt konfliktusa. Egyértelműen ez lehetne a film legerősebb szála, Beáta Kaňoková a film legjobb alakítását nyújtja, de a konfliktusok végig feloldatlanok maradnak, pedig ahhoz, hogy a rendező által választott „alulnézeti” perspektíva hiteles legyen, muszáj lenne konkrétnak lenni.  

A hibák pedig azért fájóak igazán, mert a Hétköznapi kudarcok vizuális szempontból az elmúlt időszak egyik legigényesebb produkciója. Győri Márk operatőri munkája finom és átgondolt elegyét kínálja a katasztrófafilmes formai jegyeknek és a szerzői elvonatkoztatásnak. Hol szorosan követjük a szereplőket, hol elidőzünk a valóban nagyon művészi beállításokon (amiknek a létrejöttét egyébként a sok elemében futurisztikus, az elidegenedésre jól rímelő tárgyi környezet is segíti). Azonban idővel ezt egyre kevésbé tudjuk tényleges erényként értékelni, mert a film képi művészet ugyan, a formai megoldásoknak elsősorban a tartalmat kellene támogatnia (a kettő persze közel sem ennyire hermetikusan válik el egymástól), itt pedig a sokadik fényjáték és tükröződő felület mégiscsak arról próbálja elterelni a figyelmet, hogy a mozi gondolatisága igen kezdetleges, a képek által sugallt metafizikai mélység nem érkezik meg. 

Grosan Cristina vállalása ambiciózus és üdvözlendő volt, ez azonban nem menti fel a rendezőt az alól, hogy filmje erőteljes szerzői víziók utánérzésének hasson. Hiába egyedi ugyanis egy-egy elem, ha ezek egymáshoz hellyel-közzel kapcsolódnak csupán, együtt nem alkotnak hiteles képet. Ettől függetlenül a Hétköznapi kudarcokon egy kétségtelenül tehetséges alkotó keze nyoma látszódik, de ezt a felettük keringő füstfelhő miatt most alig-alig vesszük észre. 

A film adatlapja a Magyar Film Adatbázisban itt található.

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek