Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

DERÉK, BECSÜLETES

Willam Shakespeare: Julius Caesar / Vörösmarty Színház
2022. okt. 21.
Bagó Bertalan a székesfehérvári alkotói korszaka alapján olyan rendezőnek tűnik, aki képes szakszerűen összerakni egy-egy mutatós előadást a részelemekből. STUBER ANDREA KRITIKÁJA.

Jó színészek, tömegjelenetek, gördülékeny átvezetés intimebb szcénákba, díszlet, jelmez, zene, vetítés, világítás, koreográfia – minden a helyén. Hogy a rendező mit gondol a darabról vagy mit akar a színrevitellel, az ritkán egyértelmű. Általában nyitva hagyja az értelmezési lehetőséget a nézők számára. A mostani Julius Caesar-bemutató színlapján a cím alatt ez szerepel: Egy politikai gyilkosság és annak tragikus következményei. Tragikus következmény alatt minden bizonnyal a Julius Caesar likvidálását követő polgárháborút értjük. (Esetleg az intézményesült egyeduralom beköszöntését.) 

juliusc1
Jelenet az előadásból.

Az előzetes nyilatkozatok alapján a székesfehérvári produkciónak a háborúról van aktuálisnak tetsző mondandója, miszerint az a legrosszabb dolog a világon. Evvel nem is vitatkozna senki. Viszont az előadás épp ott kezd kicsúszni a néző kortársi kezéből, amikor a 4. felvonás 2. jelenete a háború színterére visz. Korábban ugyanis Vereckei Rita impozáns forgó díszletében mai figurákat láttunk, öltönyös politikusokat (zsebre dugott kézzel), notabilitásokat, sportos vagy elegáns, divatteremtő vagy szakadt férfinépet és exkluzív feleségeket, háziasszonyokat. De aztán a Sardis melletti táborban úgy lépnek hadba dárdás szereplők, mintha a vörösingesek készülnének gyakorlatozni a füvészkertben. Innentől kezdve nehéz komolyan venni őket. Bakancsos, zsebes nadrágos katonák, felül trikó, csupasz kar, fél vállon jelzésszerű páncél. Képzőművészeti harcábrázolásokat idézve, esztétikusan levegőbe döfködnek a dárdájukkal, mígnem mind legurulnak teátrális halotti pózban a színpad elejébe, hogy a győztesek alig tudjanak járni köztük. Ráadásnak még timpanonszerű záróképet alkotnak a végére. Menjünk inkább vissza az elejére.

Kezdésként egy nagy, széles, torz formákat mutató tükörfal áll a színpad közepén, amely – később meglátjuk – valójában átlátszó műanyagdoboz. (Avval az elkerülhetetlen hátránnyal, hogy amikor reflektorokat engednek rá, akkor a fény visszaverődik, egyenesen bele a nézők szemébe.) A díszlet a kör alakú forgószínpadot négyszögesítve megteremti Róma városának működő terét: utcákat, falakat, sikátorokat vagy fórumot akár. Itt lehet Lupercaliát ünnepelni, settenkedni, vonulni, bujkálni, támadni, menekülni. A díszletmozgás erejét és dinamikáját hatásosan megemeli a Kricsár Kamill szerezte, kórusműszerű zene, amely gyakran felzendül (Kiss Diána Magdolna, Szemenyei János és Vízer Dániel énekel a felvételen). Markáns a Krisztik Csaba nevéhez fűződő koreográfia, és lendületes minden szereplőmozgatás, azt is beleértve, amikor rómaivá avatnak bennünket, közönséget. Ugyanis mindkét rész elején kiszivárognak a nézőtérre szereplők: közemberek, munkások, plebejusok, akik hol ünnepelni akarnak, hol gyászolni, hol csak szórakozni vagy cirkuszolni. A játék mozgalmassága hangsúlyossá teszi a talán egyetlen, pazar csendet: amikor az összeesküvők nagy reverenciával elmennek Caesarért, hogy a Capitoliumra kísérjék. Már elmondtak minden udvarias szólamot, de még nem indulhatnak, mert várják Caesar ruháját. Csak állnak ott sorban, enyhe zavarban, szemben leendő áldozatukkal, Gáspár Sándor készséges és elégedett főnökfigurájával.

juliusc2
Jelenet az előadásból.

Gáspár Sándor Julius Caesarjának könnyed eleganciája nemcsak a finom sálján mérhető le, hanem azon is, ahogy megy, vonul a köréje tömörülők között. Győztes hadvezér, hatalomépítő politikus, aki a saját, jól felfogott érdekében figyel. „Sovány, kiéhezett, sokat gondolkodik, veszélyes típus” – mondja Krisztik Csaba kényszeredetten mosolygó Cassiusáról. Az ellene összeesküvők a merénylet előtt a szenátusban még próbára teszik a dictatort. Metellus (Juhász Illés) kegyelmet kér száműzött bátyjának. Kirúglak innen, mint egy korcs kutyát – feleli a főnök. Brutus (Sághy Tamás) csatlakozik a szenátor kérelméhez. Ez Caesarunkat annyira meglepi, hogy görgős irodaszékével odazúdul Brutus elé, az arcába vágni, hogy ő maga, mint sarkcsillag, szilárdan áll. Sorsa tehát eldőlt. Kricsár Kamill Cascája kezdi, majd a többiek is jönnek egyenként leszúrni a túl nagyra nőtt vezért. Hátba döfik, mind egy szálig.

A hősök emberi dilemmáit aláhúzza az a rendezői megoldás, hogy a szereplők mikroportot viselnek. (A másik és másféle rendezői ötlet az, hogy olykor egy gyerekhang narrációját halljuk.) Amikor a szereplők egyedül vannak és monológszerűen fogalmazzák meg gondolataikat, olyankor mindig kihangosítják őket. A leggyakrabban természetesen Brutust. Sághy Tamás Brutusán elejétől fogva látjuk, hogy rokonszenves, köztiszteletnek örvendő, hiteles ember. Tisztességes, moralizáló, vívódó férfi, aki hite szerint a közjóért cselekszik, nyílt sisakkal, nem taktikázva. Némiképp naiv, némiképp idealista – rögtön tudhatjuk, hogy nem való politikusnak. Ezt tükrözi a Caesart búcsúztató beszéde is, amelyet halkan, őszintén, retorikai fogásoktól és hatáskeltési szándéktól mentesen mond el a sajtótájékoztatókról ismerős plexi pultocska felett. Nincs benne hév, lendület, nem penget érzelmi húrokat. Vele ellentétben Sarádi Zsolt Antoniusa – akit kezdetben a görögös mintás csiricsáré joggingjában a város első számú divatfiának és playboyának nézhetünk – nagyon is érteni látszik a propagandához. Tudatosan használ kommunikációs eszközöket. Nyakkendőjét meglazítja, leszáll a pulpitusról, leül a pódiumra, hogy közelebb kerüljön hallgatóságához. A kedvező reakciók mentén egyre szenvedélyesebben szónokol. Kiabálni annál a sornál kezd, hogy „az embereken kitör az esztelenség”. Forgách András és Fekete Ádám 2015-ös fordítása szerint Antonius tízszer szögezi le Brutus és/vagy társai feddhetetlenségét – ez több, mint ahányszor Brutus derék, becsületes férfiú Vörösmartynál, és megegyezik a Shakespeare eredetiben lévő honourable-ok számával. Ez egyfajta intellektuális bátorságra is utalhat, amennyiben Antonius nem fél a papagáj(kommandó)szerű ismétléstől, hogy esetleg túlságosan belesulykolja a népbe Brutus feddhetetlenségét – még a végén ez ragad meg a rómaiakban. Politikai aduásza is van: az osztogatás. Caesar állítólagos végrendelete, amelyben mennyi mindent hagyott népére.

juliusc3
A fotók forrása: Vörösmarty Színház

Az előadásban szereplő összes köz- és főember derék, becsületes színészi munka által elevenedik meg – Kricsár Kamill bármerre hajló Cascájától Kuna Károly méltósággal haló Cinnáján át Varga Lili odaadó szolgájáig és tovább –, az általános színjátszás kategóriájában vagy a szolid karakterábrázolás keretében. Kiemelkedő, emlékezetes egy van köztük: Krisztik Csaba Cassius-alakítása. Krisztik Csaba nemcsak avval tűnik ki, hogy senki nem mondja nála pontosabban, tisztábban, artikuláltabban a shakespeare-i szöveget. Hanem avval is, hogy alapos, kifejező, átgondolt játékával voltaképp Cassius drámájává teszi a történetet. Ő az ugyanis, aki reális helyzetelemzéssel szolgál. Caesart így ítéli meg: „ő sem lett volna farkas, / Ha nem látná, hogy sok római birka.” „Nem csillagzatunk hibás, / Hanem mi, mert alattvalók vagyunk” – szögezi le. Ő környékezi meg a magában tusakodó Brutust és veszi rá arra, hogy csatlakozzon az összeesküvőkhöz. Amikor aztán társaival éjjel Brutushoz megy tanácskozni, még ott helyben felismeri, hogy Brutus akár a csöbörből vödörbe esete is lehet. Amit Cassius javasol – legyen bár közös eskü vagy Cicero bevonása –, azt Brutus azonnal elveti. A későbbiekben is hiába tudja és mondja Cassius, mit kellene tenni – például nem engedni beszéli Antoniust a halott Caesar mellett, vagy nem csapni össze Philippinél az ellenség seregével –, Brutus mindig másképp dönt. Egyértelművé téve, hogy a zsarnok Caesar leverése után megint csak egyetlen ember szava számít. Cassius úgy hal meg Philippinél, hogy semmit nem sikerült elérnie és megvalósítania abból, amit célnak tűzött ki, és dicsőség sem termett számára. Lehet egyébként, hogy eleve tévedett, amikor a politikát csapatjátéknak képzelte el. Lehet, hogy a politikát csapatjátéknak csak az egyszemélyi vezető tartja. Rajta kívül senki más. 

Az előadás adatlapja a port.hu oldalon itt található.

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek