A helyszín egy aluljáró, betonoszlopokkal, plázabejárattal, bankautomatával. Az idő napjainkban, azazhogy a legkortársibb jelen. Az önmagát megszúrt Liliomot éppen újraéleszteni próbálják a mentősök, nem sok sikerrel. Később, a további jelenetekben is ott vöröslik ingjén a sötét vérfolt. A premieren Tasnádi Bence adta Liliom figuráját; semmi romantika nincs a játékában, a sprőd érzelmek dominálnak, ahogy a többiekében is. Szandtner Anna sistergően érzéki, kitűnő Muskátnéja ugyanolyan nyers, mint Liliom, a rendőrök, a plázalakók, a biztonságiak.
 Borsi-Balogh Máté |
Illúziótlanul sivár a környezet, hideg neonfények villognak, a plázabejárat egy fotocellás üvegkalitka, néha beragad a szerkezet, a Hollunder fiú (Jéger Zsombor) többször is reménytelenül próbálja működésre bírni, próbálkozásai mulatságos szcénák.
Az alkotók, Kovács D. Dániel rendező, Bíró Bence dramaturg és társaik megpróbálták teljesen átültetni a mába Molnár Ferenc múlt század eleji történetét. A szövegét, a nyelvezetét, a szellemiségét. A nyelv átültetése bizonyult a legnehezebbnek. Kiirtottak Molnárból minden ligeti romantikát, helyette a plázavilág lakóinak durva, vad érzelmeit, indulatait szólaltatják meg, némi poénos humorral fűszerezve. Molnár drámájának bonmot-jaiból nem sok marad a textusban. Muskátné elejti ugyan, hogy „butába nem láttam még ilyen ostobát”; a „maga nekem fiatal” tegezésként hangzik föl. A játék bizonyos pontjain olyan érzésem támadt, hogy Molnár 1909-es szövege nem igazán harmonizál azokkal a nyelvi fordulatokkal, amelyek most elhangzanak az előadásban. A kétfajta nyelvi közeg két távoli világ, s alig nyílik átjárás köztük.
 Tasnádi Bence, Józsa Bettina |
A színészi játék az ábrázolt miliőhöz igazodik. Szandtner Anna Muskátnéja játéktermet üzemeltető, dekoratív, kőkemény üzletasszony, rámenős és hisztis is a maga módján, de nem alázkodik meg, mikor Liliomot megpróbálja visszakönyörögni magához; csak az érzéki kapcsolatot akarná gyorsan visszaállítani a fiúval. Juli és Mari csajszik a plázakínálatból, utolsó divat szerinti szakadt farmerrel, szakadt harisnyával. Kókai Tünde Marikája a színesebb, kitárulkozóbb, lágyabb, Józsa Bettina Julikája zártabb, dacosabb, aki inkább önmagán belül viseli és hordja ki a frusztrációit, a konfliktusait. Tasnádi Bence Lilioma könnyed, vagány ifjú, éli a világát, ahogy a nagyvárosi lét szűkös koordinátái engedik; csak él, bele a nagyvilágba. Ott, ahol lehet, úgy, ahogy lehet. Egyetlen vágya van csak, ezt el is mondja a túlvilági vallatásnál: hagyják őt békén. De hát azt nem lehet, mert Juli gyereket vár, pénzt kell szerezni, meg is kéne élni valahogy, nemcsak a fényképész adományait lesni. Tasnádi hibátlanul hozza a nyeglén öntörvényű, sodródóan is öntudatos fiatal férfi figuráját, aki egészen megdöbben, mikor rájön, hogy apa lesz. Znamenák István élvezettel játssza az örökké zsörtölődő, zsémbes, morgolódó öregasszonyt, Hollunder nénit, aki ahányszor csak átcsörtet a színen, jótékony feszültséget s némi humort is csempész a játékba. Akárcsak Csuja Imre pénzszállító Linzmannja: a jelenetébe applikált rövid monológjából a szereplőkre (és ránk) omlik egy teljes élet keserűsége, egy kiégett nyuggeré, aki hajdanán tisztes egzisztencia lehetett, most meg nyugdíját kiegészítendő, bankautomatákat tölt fel készpénzzel. Az epizód az előadás egyik leghatásosabb jelenetsora, groteszkbe hajlóan tragikomikus, de persze tragikus is valamelyest. És a röpke kabinetalakításból felszikrázik előttünk egy valódi, megélt emberi dráma. Ficsur (Borsi-Balogh Máté) nyomulósan nagyvonalú, nem lacafacázik sokat, hamar cselekszik, kissé csodálkozik is Liliom hezitálásán. Látszik, ahol ő a bandavezér, ott gyors és agresszív tettekre van szükség.
 Fotók: Horváth Judit |
A rendező széttördeli a mennybéli jelenetsort, ironikus képét kapjuk egy elképzelt, túlvilági szcénának, amely persze éppoly rideg és illúziótlan, mint a kukák, a betonvilág és a villogó neonok közt zajló földi való. Mikor a tisztítótűzben már megtisztult Kádár István elnyeri méltó jutalmát „odaát”, s bebocsáttatást kap az örök fényességbe, a feltáruló neonajtó mögül füst gomolyog, s a delikvens kábé ugyanazt kapja jutalmul, mint a földön maradottak büntetésül; pokol és menny határai elmosódnak, s csak nézőpont kérdése, hol kezdődik az egyik, hol végződik a másik.
Kovács D. Dániel rendezése konzekvensen viszi végig precíz darabértelmezését, s nagyobb stiláris kitérők nélkül, a játékot lényegében azonos érzelmi regiszterben tartva jut el a nyitóképtől a záró pillanatokig. A darabzárlat ugyanakkor szépen megoldott: a halott Liliommal magára maradt Juli átvonszolja a testet a színen, magához emeli, szelfipózba merevednek, s felhangzik Julika monológja: „te csak aludjál, Liliom”.
A sugallatos-statikus színpadkép, Giliga Ilka látványterve, a fények kompozíciója (Baumgartner Sándor), a hangok, a minimálzene (Bartha Márk) a szikár rendezői koncepció megvalósulását szolgálják, mert a produkcióban, úgy vélem, a vízió, a világkép felrajzolása a domináns elem, s csak kevéssé az emberi drámák kibontása.
Az egy részben játszott előadás vége felé azt veszem észre magamon, hogy nosztalgia támad bennem Molnár némiképp érzelmes világa iránt. Természetesen nem a lizsé-romantikát hiányolom, mert annak már nyoma sincs napjainkban. Ilyen kegyetlenül illúziótlan lett a világ? Hát, meglehet.