Mert a szellemi egység már kétségtelenül eddig is megteremtődött, noha a legnagyobb művek jelentős része még hátravan. Kocsis Zoltánnak hívják a mértékadó mestert, aki a széria spiritus rectoraként minden felvételre rányomja zenei zsenije bélyegét. Hogy a zongorista mellett, a karmester is ismeri Bartók minden kottafejét, az eddig is nyilvánvaló volt. Most viszont egyre világosabban látszik az is, hogy hallatlan tudása és beleélő képessége révén Kocsis – szinte Bartók reinkarnációjaként – képes egyben látni az egész életművet, feltárni a kisebb és eldugottabb művek és a legnagyobbak közt fennálló nem is mindig olyan nyílt kapcsolatokat, képes egységet varázsolni a még tapogatózó ifjúkori darabok, és a középső valamint a kései korszak nagy szintézisei között.

És aligha tagadható, hogy az új CD felvételei kissé rászorulnak az egységet vizionáló teremtő szemléletre. Mert a megszólaló művek, a 2. szvit, a Román tánc, a Román népi táncok és végezetül a Tánc-szvit közül csak az utóbbit szoktuk – és nem is vonakodás nélkül – odasorolni Bartók legjelentősebb kompozíciói seregébe.

Kocsis és nagyszerű zenekara, a Nemzeti Filharmonikusok előadásában a 2. szvit egyértelműen az útkeresés muzsikája, a későbbi nagy művek egyik fontos előfutára, noha sok tekintetben még a Richard Strauss-i, wagneri, sőt erkeli ihlet jegyében fogant alkotás. Ennek fényében ma már nem kis megrökönyödéssel olvassuk a Bartók 1909-ben bemutatott művének budapesti fogadtatásáról írt beszámolót. A meglehetősen konvencionális és viszonylag könnyen befogadható partitúra a Kern Aurél által a Budapesti Hírlap olvasói számára írt tudósítás szerint erősen tanácstalan közönség elé került: „A mi zseniális Bartók Bélánkat forrongó talentuma rávitte az ultramodernizmus útjára. Öntudatlan rabja, vagy tudatos, fanatikus apostola lett az új zenei evangéliomnak, melynek eddig csak hirdetői vannak, hívei nincsenek. Annyira nincsenek, hogy mikor Bartók hirdetett második suitjét ma előadták, az udvarias budapesti közönség ugyan nem fütyült és nevetett, de kegyetlenül hideg és tartózkodó volt. A suite számtalan szépsége, hatalmas ereje, eredetisége, zenekarbeli fénye és csodás színessége ellenére.” A cikkíró becsületére legyen mondva, hogy ebben a közepesen kiforrott műben is megsejtette már a későbbi, megalkuvást nem ismerő Bartókot. Mai füllel persze könnyen felismerjük a későbbi megoldások csíráit. A bevezető hárfaakkordokról a kései Hegedűverseny bevezető ütemei jutnak eszünkbe, a második tétel rohanása az allegro barbaro típusú zenéket, valamit a Mandarin szédítő hajsza-zenéjét előlegezi (és, roppant különös módon, a sokkal későbbi Sosztakovics groteszk indulóit), a harmadik szakasz elégikus-népies, olykor siratószerű hangütése a Concerto harmadik tételének rokona, míg a negyedik részben a lemezen is hallható, tizenöt évvel későbbi Tánc-szvit egyes megoldásait is hallhatjuk már, nem is szólva Kékszakállú egyes ajtóinak színes látomásairól. Kocsis és zenekara természetesen az életmű egészében interpretálja a szvitet, elhivatottan, csodálatos színgazdagsággal, minden ütemet mélyen átélve, hatalmas lendülettel.

Kocsis Zoltán

Mindez elmondható az 1923-ban bemutatott Tánc-szvitről is. A bevezető fagottokra, zongorára, mélyvonósokra hangszerelt szakaszában, mintha idomtalan őshüllők tántorognának elő a fényre: a bartóki zene megszületésének vagyunk tanúi; nem árt, ha utána meghallgatjuk az 1911-ben komponált Román tánc bevezetőjét is, itt meghökkentően azonos megoldásokat lelhetünk. De a karmester egy pillanatra sem felejti el, hogy itt azért alapjaiban mégis táncokról van szó, még akkor is, ha azt brontoszauruszok lejtik. Az átvezető rész, a folyvást visszatérő ritornell éteri könnyedséggel vet véget ennek a sárkány-táncnak, hogy Bartók egyik Mikrokozmosz-darabjának címét idézzük. Hogy aztán ismét visszatérjenek az ősszörnyek, még riasztóbb tánclépésekkel. Az egész partitúra ropogós frissességgel szólal meg, minden átmenet logikus és szükségszerű, a legkisebb hangszerelési nüanszok is világosan hallatszanak; Pierre Boulez Bartók-felvételeinek vaslogikája járja ki itt az érzelmek iskoláját. A zárótétel pedig hátborzongató erővel idézi fel a szörnyeket, a Mandarin nagyvárosi rémalakjait éppúgy, mint a természet fenyegető erőit. A mű alighanem legjobb előadása ez.

Nem mondható más a népszerű Román népi táncokról sem. Frazírozásban, lélegeztetésben, tempóváltásokban, a rubato és a giusto játék váltogatásában Kocsis itt elmegy a legvégső határig, odáig, ahol a tánc még tánc, de ugyanakkor már nem egészen az, csak dicső vagy fájdalmas emléke egykori önfeledt bokázásoknak.

Hogy igazi összkiadásról van szó, annak egyik bizonyítéka, hogy a CD tartalmazza a 2. szvit harmadik és negyedik tételének 1921-es verzióját is.