Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

ÚT A PANORÁMÁHOZ

Szeifert Natália: Örökpanoráma
2022. okt. 16.
Szeifert Natália harmadik regényével jól láthatóvá válik az író pályaképének alakulása, távlatai. Az Örökpanoráma egy falu keletkezésének és megszűnésének történetét írja le lakóinak életén keresztül. De vajon létezik-e örökpanoráma? HUTVÁGNER ÉVA RECENZIÓJA.

Szeretem látni, amikor egy írói pályakép kirajzolódik, már látszik, hogy merre halad, hová tart. Szeifert Natáliáról a második kötet sikere, a harmadik kötet szerethetősége után kimondható, hogy az Örökpanorámával az egyik legizgalmasabb prózaírónkká írta fel magát.

Szeifert

Az Örökpanoráma egy falu, Szegély keletkezésének és megszűnésének története, vagyis az ott lakók életének mozaikos szerkezetű élettörténetéből tevődik össze. Egyfajta belső visszaemlékezésként egy mindentudó narrátor mesél az időben ugrálva, egy-egy szereplőt állítva a középpontba. A történetek nagyjából fele-fele arányban osztoznak női és férfi főszereplők közt, a tapasztalati sík, a nyelvi megformáltság, a gondolati, logikai megoldások pedig tökéletesen követik ezt a szerkezeti megoldást.

A regény több nagy fejezetre tagolódik: azaz valamilyen szinten mégiscsak „haladunk” az időben, hiszen a könyv első fele egy női családfa egy-egy eleméről, egy odatelepülő pár fiatalkoráról szól, és ezzel elindítja a nők történetét, míg az utolsó részekben a faluközösség felbomlásáról, az öregek kihalásáról, az elköltözésekről van szó inkább, és az első részekben előhozott nők sorának végéről, egy utolsó leszármazottról, az ő különleges törekvéseiről, játékairól, terveiről, és a faluközösség pár különc tagjáról.

A töredékesség több ponton indokolt. Először is ad egy hullámzást a könyvnek, hogy időről időre ugrál, de az adott szakaszban elmélyülten mutat meg egy részt – másrészt a könyv végén találjuk meg kifejtve a cselekmény párhuzamos folyamatai közt az eseményt: az első könyvének sikere után Szegélyre költőző író, Valter egy nagy falutörténeti regényen dolgozik, ennek érdekében pedig anyagot gyűjt, ami aztán eluralkodik rajta: a töredékekben, személyek élettörténetén és interjúin keresztül felgyűlő történet nem tud összeállni, gépelt lapok, interjúk, felvételek tömegét hagyja az öreg író halála előtt Gildára, hogy rendszerezze és zárja le a Nagy Művet.

A felbomló (valójában össze sem álló) közösség motívumának gondolata megismétlődik ebben a szerkezetben: az egységbe nem rendezhető történeti és személyes szálak, amelyek néhol fedik egymást, néhol nem, néhol át-és átjárnak egymás történetébe, keresztezik vagy éppen átsiklanak egy másik személy történetén, nem olvashatók ténylegesen össze, mintha belecsöppennénk Valter gyűjtési anyagába, vagy éppen az azt már egységesítő és lezáró Gilda kéziratába.

Az Örökpanoráma az emberi és történelmi idővel és a teleologikus szemlélet iránti kétségekkel foglalkozik. Eljátszik a legkomplexebb feladattal: a hitelesség kérdésével és az emberi élet lényegtelenségével, összekapcsolódási pontjainak hiátusaival, majd végül nem moralizálva, nem kimondva, csupán a szerkezeten és a dramaturgián belül sejteti: nem létezik célokság. Hogy a cselekményszálak, de az egyes személyek története a saját életükön belül sem így működik, vagy ha igen, az pusztán a narráció kérdése: a panoráma, amit elvárunk (az élettől, a könyvtől), az örök panoráma, azaz a sors, az isten, a genetikai tökéletesség, örök élet, végtelen időben – azaz valamilyen külső nézőpont, ami kijelöl egy gyalogösvényt, aminek a végéhez igyekszünk, vagy ami felől nézve értelmet nyer az út: nincs, vagy a végén sem válik láthatóvá.

A regény szerkezete, a mozaikos szerkesztési technika persze kissé a szöveg olvashatóságának, gördülékenységének rovására megy: az időben és személyek közötti ugrások néhol szinte teljesen kötések nélkül történnek, így az olvasó újból és újból át kell hogy helyezkedjen egy új nézőpontba. Ezt a típusú szerkesztési technikát általában összetartja egy nagyon konkrét cselekmény végigvezetése, egy karakteresen megjelenő világ vagy nyelvezet, ám itt ez nincs: a megszólalók mind újabb és újabb (egyébként nagyon valid, nagyon érzékeny, nagyon jól megfogott) nézőpontot hoznak a csak rájuk jellemző nyelven. A dramaturgia azonban a széttartást a széttartásig vezeti, halmozással, egymás mellé rendeléssel, ezért az olvasónak sincs könnyű dolga, elveszítheti egy-egy ponton az érdeklődését az egyre újabb lezáratlan vagy félbehagyott cselekményszál iránt.

Mint minden Szeifert-könyvnek, a Kalligramnál megjelent Örökpanorámának is megvan a sajátos humora, egyedül az íróra jellemző bon motjai, izgalmas nyelvi megoldásai, sőt, ebben a kötetben elő-előjönnek kiváló, szinte lírai tömörítések is, félig a szövegbe ágyazva, félig a kiszólás-szerű, összekacsintós humor-töltelékbe állítva. Kitűnő módszer, csak rá jellemző, szinte stíluselem a szerzőnél: igazán ez ad ízt és egyediséget Szeifert könyveinek, ráadásul ezzel a módszerrel még a legszárazabb genetikai témát, legfilozofikusabb okfejtéseket is képes lazán és szimpatikusan tálalni. Jó olvasni.

Szeifert Natália az Örökpanorámával megérkezett valahová, ahonnan már csodás a panoráma, és az is látszik rajta, hogy nem fog megállni. Új regénye hatalmas vállalkozás, izgalmas irodalmi és filozófiai kérdésekkel, remekbe szabott dramaturgiával. Érzékenyen ír, empatikus, mint kevesen, és pózok nélküli, mégis szerethetően humoros nyelven és fogyaszthatóan képes levezetni a legtágasabb gondolati köröket is, amit szerencséjére és szerencsétlenségére el is vár tőle mindenki, aki olvasta az előző köteteit. De akár a szerző életművét tekintjük egésznek most, akár magához a regényhez mérve önmagát: a kihelyezett lécet megugorja jó magasan.

A könyv adatlapja itt található.

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek