David Gordon Green reboot-trilógiája távolról sem tökéletes, mégis figyelemre méltó próbálkozásnak mondható. Az új Halloween-filmek sok tekintetben következetlenek, egy tényező azonban átível rajtuk: Green a szimbólumok játszóterébe emelte a Michael Myers-mítoszt, és ragaszkodott koncepciójához. A három epizódban pedig a mumus-metafora különböző vetületeire irányította a reflektorfényt.
A 2018-as nyitányban a maszkos, késelő gyilkos John Carpenter megnevezhetetlen, elemi gonoszából egy duális képlet egyik elemévé „lépett elő”. Laurie karaktere (Jamie Lee Curtis) az 1978-as film final girl-jéből Myers bosszúszomjas és egyenrangú ellenfelévé vált, így a cselekmény egy személyes tézis-antitézis struktúrát követett. A 2021-es Gyilkos Halloween már globálisabb konfliktusokra épült; Haddonfield teljes lakossága kivette a részét a gonosz elleni küzdelemből. Az utcára vonuló arctalan tömeg Myers kifejezéstelen maszkjának tükörképévé állt össze, megidézve és lemodellezve az akkori elnökválasztás és pandémia feszültségeivel eltelő polgárháborús Amerikát.
 Jelenetek a filmből |
Green ebben a részben igyekezett megválaszolni azt a kérdést is, hogy vajon mit szemlélhet Myers házának ablakán keresztül? – mindeközben megidézte Carpenter ikonikus beállítását. A film végén láthattuk, ahogy a mumus saját arcának tükröződését látja az üvegen, és önmaga halott tekintetébe bámul. Felmerülhetnének a nárcizmus vagy a tudathasadás kórképei, ám a rendező ezt ennyiben hagyta, harmadik Halloween-filmje pedig máshol veszi fel a fonalat.
A Halloween véget érre Green megfeledkezett előzménye talán legizgalmasabb lélektani és szimbolikus gesztusáról, ám egy a tükörhöz hasonló freudi motívummal igyekezett betölteni a helyén keletkezett űrt. A szörnyeteg immár nem a tükörben születik, hanem egy elhagyatott, sötét üregben. A barlangba egy csatornanyíláson át vezet az út, itt talál rá Myersre a sanyarú sorsú Corey (Rohan Campbell), miután egy csapat keménykedő kamasz összeveri, és az autóút mellett hagyja. A srácnál itt telik be a pohár, és kegyetlen bosszút esküszik egész Haddonfield ellen. Külön érdekesség, hogy Myers a fiút életben hagyja, egyfajta társának tekinti. Corey egyetlen pechje, hogy épp Allysonnal (Andi Matichak), Laurie unokájával jár.
Érdekes választás a barlang. A barlang az anyaméh, így a születés és újjászületés szimbóluma, megannyi beavatási szertartás, rituálé színtere. Ez a méh egyfajta apparátussá válik; Corey más emberként mászik ki annak vulvaszerű nyílásán, mint ahogy bekerült. Myersként születik újjá, de nem bitorolja helyét. A mumus – avagy a gonosz – nem csak átalakul, de osztódik is. Egy jelenetben Corey a barlangba csalogatja az egyik helyi rendőrt, Alysson volt barátját, és felkínálja Myersnek mint egyfajta áldozatot.
 A képek forrása: MAFAB |
A sziklák közt heves küzdelem alakul ki, a rendkívül izgalmas rendezői-operatőri döntésnek köszönhetően pedig nem tudjuk, ki kivel áll szemben. Néhány pillanat erejéig a három alak összemosódik a sötétben. Ez a lacani – és az előző részben felvetett – tükör(stádium) szöges ellentéte. Az egyén nem felismeri magát a tükörben, leválasztva magát környezetéről (anyjának képéről), hanem azonosul a Másikkal; kollektív masszává áll össze (ez esetben a nagybetűs gonosszá).
A pszichoanalitikus olvasat túlkapásnak tűnhet, ám a rendező kedvelt eszköze és a Halloween-mítosz velejárója is egyben. Emlékezzünk vissza: Carpenter Myerst archetipikus gonoszként kezelte, Rob Zombie 2007-ben pedig mélyanalízist hajtott végre a karakteren, és a terhelt gyerekkorban, illetve az Oidipusz-komplexusban találta meg a mumus eredettörténetét. Green A Halloween véget érben ezt a két koncepciót házasítja össze. Megmarad a névtelen, identitásnélküli Mike Myers, és születik egy új – Corey –, akinek életútja, tragédiái némileg hasonlítanak Zombie megfejtéséhez. Ehhez pedig Green visszatér 2018-as filmjének személyesebb, „háztájibb” hangvételéhez.
A Halloween-rajongók és az őszi horrorra vágyók talán nem erre a koncepcióra számítanak a moziban ülve, azonban a rendező tagadhatatlanul izgalmas gondolatkísérletet végez. Míg Zombie tisztán családi, addig Green szociális hátteret kerít a szörny születése köré. Az említett csatorna/barlang ugyanis lepusztult, szeméttelepszerű, hajléktalanok lakta területen található. Az ígéretes karrier előtt álló Corey egy fiatalkori baleset után maga is lecsúszik a társadalmi (rang)létrán, a film egy pontján pedig kénytelen nincstelenként egy üresen álló, ódon házban aludni. Green ezzel megidézi Todd Phillips Jokerének (marxista) metamorfózis-narratíváját.
Green egyedül a befejezést rontja el, jobban mondva elárulja saját koncepcióját azzal, hogy felveti a történet lezárhatóságának lehetőségét. Saját szimbólumrendszerén belül értelmezhetetlen Mike Myers halála, pláne a filmben látható tálalást elnézve. Az eddig archetipikus, túlvilági figuraként kezelt mumus a trilógia legvégére hús-vér lénnyé alakul, és materiálisan – „húsdarálóval” – megsemmisíthető.
Épp Green tudhatná legjobban, hogy Myers nem csupán azért állt fel minden lövés és késszúrás után, mert olyan különleges fizikummal rendelkezett, hanem mert ő több, mint ember; Myers jelenség, kórtünet és szimbólum. Még tovább menve: Myers maga a slasher műfaj. Elpusztíthatatlansága – avagy folyamatos visszatérése az életbe – a slasher filmek sajátosan önismétlő, repetitív narratívájának leképeződése. A ‘78-as Halloween teremtette meg az alműfaj szabályrendszerét, így az túlmutat önmagán – és ezt Green sem veheti el tőle.